Titán – Cannes és a botrányok

„Annyi szépség és érzelem rejlik abban, amit nem lehet beskatulyázni. Köszönjük a zsűrinek, hogy az elismeréssel a sokszínűségre szólított fel a filmélményeinkben és az életünkben. Köszönjük azt is, hogy beengedte a szörnyeket” – Julia Ducournau ezekkel a mondatokkal köszönte meg a Cannes-i filmfesztiválon a filmjének odaítélt Arany Pálma elismerést.

Az idei Cannes-i filmfesztivál versenyprogramja tele volt olyan alkotásokkal, amelyeknek a fogadtatását nem lehetett előre megjósolni. A Spkie Lee vezette zsűrinek – Enyedi Ildikó A feleségem története filmje mellett, többek között – olyan filmekről kellett döntenie, mint Paul Verhoeven Benedetta, Sean Penn Flag day, Bruno Dumont France, Apichatpong Weerasethakul Memoria, Justin Kurzel Nitram, Wes Anderson A Francia Kiadás, vagy Julia Ducournau Titán című alkotásai. A sok különleges, meglepő és provokatív produkció közül a zsűri végül ez utóbbinak adta az Arany Pálmát, ezzel azóta is élénk beszédtémát adva, mind a zsűri döntését vizslatóknak, mind a filmet véleményezni akaróknak.

A 37 éves francia rendezőnő, Julia Ducournau, aki első nagyjátékfilmjével, Nyers (2016), szintén Cannes-ban debütált, aktuális filmje elismerésével mindössze a második női rendező a fesztivál történelmében, aki elnyerte az Arany Pálmát. Az első női rendező Jane Campion volt, aki 1993-ban a Zongoraleckéért kapta meg a fődíjat. Ez a tény pedig még izgalmasabb megvilágításba helyezi a Titán sikerét.

Ducournau nehezen meghatározható zsánerű filmje a Nyers, kannibál coming-of-age drámai vonalát követi miközben a korábbinál is provokatívabb formanyelvi eszközökkel beszél a szexualitásról, a szeretetről az elfogadásról és nemek közötti átjárhatóságról.
A Titán központi figurája Alexia – Agathe Rouselle megformálásában – akinek a gyerekkorában elszenvedett brutális autóbalesete következtében a fejébe titániumlemez implantátumot ültettek, és bár felnőtt korában még mindig a szüleivel él, erotikus táncosnőként dolgozik, és

Nem mellesleg sorozatgyilkos is, és legutóbbi ámokfutása után, amelyben szüleire is rágyújtja a házukat, úgy rejtőzik el, hogy egy szteroidfüggő, munkamániás tűzoltó, Vincent (Vincent Lindon) rég elveszett fiának adja ki magát. 

Már a rövid tartalomból is kiolvasható a Titán sokkoló, kiszámíthatatlan fordulatú film, amely a brutalitás és az önző érzelemmentesség eszközein keresztül olyan komplex módon próbál beszélni az emberi kapcsolatokról, és a minket körülvevő világról, amelyre még nem láthattunk példát. Igen sok filmes tapasztalat birtokában a Titán végig nézése számomra is komoly kihívást jelentett. Kíméletlen, erőszakos, sokszor összefüggéstelenül következő jeleneteit elnézve nem könnyű elfogadni a rendezőnő azon kijelentéseit, amelyekben önmagát nagyon szentimentális személynek írja le. Ha így is van, a szentimentalitás alatt messze az átlagtól eltérő fogalmat ért és gondol, mint jómagam.

A film alapötletét saját visszatérő álmaiból vette, ugyanis éveken keresztül gyakorta álmodott arról, hogy terhessége végén autómotorokat vagy azok alkatrészeit szüli meg. A történet további alakulásáról így vélekedik: „Egy új emberiség létrehozása volt a cél, amely azért erős, mert szörnyeteg – és nem fordítva. A szörnyűség számomra mindig pozitív. Arról szól, hogy leleplezzük a társadalom és a társadalmi élet minden normatív módját.”

A normák ilyetén lelepleződése már a két főszereplő személyiségnél erősen szembeötlő. A saját testével sem Alexia, sem Vincent nem elégedett. Mind a ketten olyan átváltozás(ok)ban reménykednek, amelyek szélsőséges, gyakorta véresen abszurd önsanyargató erőfeszítéseik ellenére is nem visszafordíthatóak, bekövetkezhetetlenek. Ducournau filmjeinek a testhorror megjelenítése sajátos és fontos elemei. Ezt megjelenítő képei a legerősebb kifejező eszközei, amelyek ez alkalommal is Ruben Impens kameráján keresztül pulzálva sokkolják a nézőt. Az emberi testhez való viszonyulásán felül a szereplői érzelmi állapotainak a szimbolikájában is fontos szerepet tölt be a horror. A sokkoló szélsőségek jelentik nála a normalitást. Figurái azért is külön rémisztőek, mert kiszámíthatatlanságukra alig adnak magyarázatot, szinte alig, vagy csak nagyon rövid dialógusokban beszélnek. 
A két központi karakter lelkében tátongó üresség áthidalására a táncot tartja megfelelő kapcsolódási pontnak, ezért is próbálja, a film egy adott pontján, az „apát” és a „fiát” táncra bírni – sikertelenül. A két szélsőséges főszereplő viszonya a film végére mégis csak egységbe forr, de az odáig vezető út annyi szörnyűséget és brutalitást hoz felszínre mind a kettőjükből, amit komoly kihívás a moziteremben ülve tolerálni.

Alapvetően értem – érteni vélem –, hogy a film a feltétel nélküli és abszolút szeretetről próbál meg beszélni a nézőkhöz, a szerelem és a szexualitás azon határain is jóval túl lépve, amit a szereplők egymás számára alaphelyzetben képviselnek.

Csakhogy ezt az üzenetet nehéz elfogadni, ha a szeretetre vágyó „főhős” egy minden erkölcsi és emberi normát eltipró kegyetlen, érzéketlen, öntörvényű gyilkos, aki a társadalomban sehol sem találja meg igazán a helyét. Akármennyire is a feltétlen szeretet hívének vallom magam, nem tudom elfogadni a film azon felvetését, hogy vegyük fontolóra főszereplői megértését, álláspontjuk elfogadását. A rendezőnő egyszer sem tesz komoly kísérletet arra, hogy szereplői tettei felett a többség nevében ítélkezzen. Miért a többségnek kell megértőnek lennie a szélsőséges kisebbség magatartásával? Ha a feltétlen elfogadásról szól a film, akkor a kiinduló helyzetben miért nem viselkedik elfogadóan, vagy elfogadóbban a szüleivel, környezetével szemben Alexia, vagy teszi meg ezt Vicent is, bár az ő előéletéről sokat nem tudunk meg.

Ha a filmekben részben öncenzúra miatt is már nem látunk dohányzást, mert az káros az egészségre – az alkohol fogyasztás még nem jutott erre a sorsra – akkor az értelmetlen erőszak vajon miért kaphat ekkora teret? Hollywood-i akciófilmekből, horrorfilmekből tudjuk, hogy a filmvászon ennél sokkal kegyetlenebb vérengzéseket, mészárlásokat is elbírt már és fog is. De hogy a világ legrangosabb filmes seregszemléje egy ennyire erőszakos, és nem mellesleg a történet dramaturgiai fordulati felől nézve kiforratlan alkotást emeljen a pajzsára, mint a filmművészet jelenlegi csúcsa, az nem túl lelkesítő.

„A filmeknek nem szabadna érzéki élvezetet nyújtaniuk a szörnyű kegyetlenségeken való időzésben. Nem a Római kori arénákban vagyunk!” – mondta ezt Tennessee Williams amerikai író Cannes-i zsűrielnökként 1976-ban Martin Scorsese Taxisofőr filmje láttán. (Bővebben erről lásd keretes írásunkat.) Az idők, a filmek és azok hatásai változnak. Ez így van rendjén. Ahogy az alkotói szabadság, az adott téma iránt a közönség érdeklődésének a felkeltése szintén adassék meg minden alkotó számára. Viszont mindig kell legyen egy általánosan elfogadott norma, amely alapján a szélsőségeket besorolhatjuk, oda, ahová tartoznak: a szélsőségek közé. Spike Lee pályáját ismerve, a provokatív filmek, nyilatkozatok és a megjelenés sosem álltak távol tőle. Azt, hogy az általa elnökölt zsűri a Titánt hozta ki nyertesként, a magam részéről provokációnak érzem. Többször született meglepő és váratlan eredmény Cannes történetében, de ennyire provokatív, szélsőséges és megosztó alkotás korábban még sosem diadalmaskodott.

Felmerül bennem, ha a film „áldozatai” állatok lettek volna, vajon már hány szervezet kérte volna azonnal számon a rendezőt, hogy valóban sérültek-e a „szereplők”?

Vagy, ha történetesen egy férfi rendezte volna a filmet, hányan kérték volna rajta számon a nőkön végrehajtott kegyetlenkedést, ahogy a Visszafordíthatatlant rendező Gaspar Noé esetében is történt.

A Titán radikális, és egyben látványos film, amely nehezen feledhető képekkel és történettel nyomasztja a nézőjét. A váratlan és meglepő fordulatai minden logikát megcáfolnak és tudatosan mennek szembe az erkölcsi normákkal. Aki a film első 15-20 perce után még a teremben marad, egyre nagyobb frusztrációval fogja fogadni az újabb fordulatokat, de a látvány okán mégis egyre nehezebben szabadul majd a film hatása alól. A szélsőségesen extrém filmek rajongói számára hamar kult státuszba fog kerülni, míg a hagyományosabb filmélményeket kedvelők mereven el fogják utasítani a filmet – és szerintem nekik van igazuk.

Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a Titán című filmnek a hátterében az a 2017-ben létrejött Neon nevű cég áll, amely a Cannes-ban és az Oscar-díjon is diadalmaskodó Élősködők filmet vitte sikerre. Ők jegyzik – többek között – a The Bad Batch, A bosszú, She Dies Tomorrow filmeket is, amelyeket erőszakos, véres horrorisztikus történeteket mesélnek el női főszereplőkkel, női rendezők által. A cég és annak feje Tom Quinn karrierje külön is megérne egy értekezést, de az tisztán látszik, hogy a jelenleg tapasztalható identitásválságban igen látványos sikereket tudnak elérni a szélsőségeket képviselő filmjeikkel. Hogy ez most csak pillanatnyi divat vagy hosszú távú tendencia, nehéz megítélni. Azt remélem, erről mi nézők mondunk minden alkalommal ítéletet a mozipénztáraknál vagy a távkapcsolóval a kezünkben.

***

Cannes és a botrányok

A Cannes-i Filmfesztivál több mint hét évtizedes fennállása alatt bátran felvállalta a botrányokat, amelyek néha a filmek alkotói miatt, máskor meg az alkotások tartalma, a minőségük vagy ezek teljes hiánya miatt robbantak ki. 

Régóta létező hagyomány, hogy Louis Lumiére nagyterem közönsége a stáblista lepergésekor hangot ad a filmről alkotott véleményének lelkes ováció vagy hosszan tartó pfújolás formájában – vagy a kettő közötti valamilyen módon. Még a fesztivál évente változó zsűrije szerint nagyra tartott alkotások és alkotók sem menekülnek meg teljesen a közönség véleményétől. Ha egy rendező elnyeri a fesztivál legnagyobb elismerését – a hőn áhított Arany Pálmát –, az nem jelenti azt, hogy köszönőbeszédét a közönség is olyan tisztelettel hallgatja majd végig, mint ahogy azt a zsűri elképzelte. 

Következzen néhány emlékezetes botrány, amely hangosabbra sikerült, mint maga a fesztivál.

Az édes élet (1960) 

A bigott kritikák csak még inkább felkeltették a Croisette közönségének az érdeklődését. A közönség mellett a szakmai is lelkesen éltette a filmet, Fellini pedig hazavihette érte a hőn áhított Arany Pálmát, Az édes élet pedig Amerikában is kasszasiker lett, és négy Oscar-jelölést is kapott.

Taxisofőr (1976) 

A zsűri viszont mégsem tagadhatta le a film művészi érdemeit, és végül neki ítélte az Arany Pálmát. „A fél közönség állva éljenzett – emlékezett vissza Michael Phillips producer. – A másik fele meg kifütyült.” Scorsese viszont nem nézett szembe a kritikusaival, mert miután megtudta, hogy Williams mennyire utálta a filmjét, még a díjátadó előtt visszarepült az Egyesült Államokba.  

Szemet szemért (1989)

Amikor az Aryan Pálmát a szintén elsőfilmes Steven Soderbergh Szex, hazugság, video című filmje kapta, Lee és a közönség is megdöbbent. A zsűri elnöke, Wim Wenders állítólag nem találta elég „hősiesnek” a Szemet szemért karaktereinek a jellemfejlődését. Spike Lee erre a tőle megszokott nyersességgel reagált és a díjátadót követően kijelentette, egy Wendersnek dedikált baseball ütővel fogja szexuálisan inzultálni, amint csak lehetősége nyílik rá. Lee később azt mondta, hogy bár „hülyeség volt” megfenyegetni Wenders-t, a Szemet szemért megérdemelte volna a megfelelő elismerést.

Ponyvaregény (1994) 

Karambol (1996)

Visszafordíthatatlan (2002) 

Az akkor még házaspár, Monica Bellucci és Vincent Cassel főszereplésével készült film egy férfi bosszúkeresését mutatja be a barátnőjét megerőszakoló férfi ellen. A fordított, nem lineáris szerkezetben elmesélt Visszafordíthatatlan gyomorforgató középpontja a Bellucci karakterének kilenc perces megerőszakolása, amely a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a kamera rögzített helyzetben marad. Közel két évtizeddel a bemutató után is szinte nézhetetlen a film könyörtelen brutalitása. A fődíjat A zongorista kapta.

A barna nyúl (2003)

2003-ban A barna nyúltól volt hangos a Croisette, de nem a művészi érdemei miatt. Leírhatatlan botrány robbant ki, amikor kiderült: a film csúcspontján Chloë Sevigny nem megjátszott szexuális aktust hajtott végre a főszereplő, rendezőn – akkori barátján – Vincent Gallón. Széles körben az a pletyka is elterjedt, hogy az ígéretes karrier előtt álló Sevigny-t ezt követően az őt képviselő WME is kirúgta, mert helyrehozhatatlan károkat okozott a karrierjének. (Ehhez képest még mindig ők képviselik Sevigny-t, akinek igen szépen fut a szekere azóta is.) 

Végül a szexjelenet volt az, ami miatt legkevésbé marasztalták el a filmet. Úgy gúnyolták, mint Gallo letargikus hiúsági egotrip-projektje, amit jobban tett volna, ha csak magának otthon vetít le. (Gallo maga volt a film producere, írója, rendezője, forgatókönyvírója és vágója is). Roger Ebert a filmről ezt írta: figyelemre méltó a közönség féktelen ellenségessége iránta. Az éles kritikára Gallo egy interjúban megátkozta Ebert-et, azt kívánva neki kapjon vastagbélrákot. Erre Ebert reakciója csak ennyi volt: Egyszer volt vastagbéltükrözésem, és hagyták, hogy a képernyőn nézzem. Szórakoztatóbb volt, mint A barna nyúl.  A fődíjat Gus Van Sant Elefánt című filmje kapta.

Fahrenheit 9/11 (2004)

A Bush-kormányzatot élesen bíráló dokumentumfilmje bemutatóját ettől még 20 perces álló ováció kísérte, amely a fesztivál történetének egyik leghosszabbja volt. Amikor Quentin Tarantino zsűrielnöktől átvette az Arany Pálmát ezt kérdezte: „Mit tettél? Ezt csak azért csináltad, hogy szórakozz velem, ugye?” 

A filmfesztivál közönsége láthatóan szerette az amerikai politikát támadó filmet, amely az év hátralévő részében intenzív kritikák középpontjában állt és heves vitákat váltott ki a propaganda és a meggyőzés viszonyáról, miközben minden idők legnagyobb bevételt hozó dokumentumfilmjévé vált.

Antikrisztus (2009)

Melankólia (2011)

A sajtó teljesen elképedt. A fesztivál vezetősége azonnal persona non grata-nak nyilvánította Von Triert, és ideiglenesen kitiltotta a fesztiválról. A díjátadón ettől még Dunst kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, míg az Arany Pálmát Az élet fája nyerte. „Elragadtattam magam – mondta később Von Trier a The New York Timesnak. – Kötelességemnek éreztem, ami teljesen ostoba és nagyon amatőr dolog volt a részemről, hogy egy kicsit szórakoztassam a közönséget.”

Adéle élete - 1-2. fejezet  (2013)

A zsűri – lenyűgözve Seydoux és Exarchopoulos alakításaitól – példátlan módon megosztotta az Arany Pálmát a két színésznő és a film között. Az igazi botrány azonban csak hónapokkal később, a Telluride-i Filmfesztiválon robbant, ahol a két színésznő először beszélt a forgatás „szörnyű” körülményeiről, amelyeknek Kechiche volt az okozója.

„Amikor már a forgatáson voltunk, rájöttem, hogy tényleg azt akarta, hogy mindent megadjunk neki - mondta Exarchopoulos. – A legtöbb embernek eszébe sem jut és kérni sem mer olyan dolgokat, mint ő.”

Mindkét színésznő azt mondta, hogy soha többé nem dolgozna együtt Kechiche-sel, aki tagadta a bántalmazás állításait, „rágalomnak” nevezte Seydoux megjegyzéseit, és „arrogáns, elkényeztetett gyereknek” nevezte.

Nyitókép: imdb.com