Szexuális ragadozók az egyházban: nagy bajok vannak Perintfalvi Rita könyvével

A nyár egyik sikerkönyvének szánták Perintfalvi Rita baloldali, feminista teológus Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című kötetét, ami témájából fakadóan nem épp könnyed nyári olvasmány. A kötet lényegét és gerincét első ránézésre azok az interjúk adják, amelyeket a szerző olyan magyarokkal készített, akiket szexuálisan molesztáltak papjaik. 

Perintfalvi még júliusban kérdezett fel minket nyilvánosan, Facebook-posztban, hogy vajon írunk-e a könyvéről, mivel ő küldött egy példányt a Mandinernek – majd kiderült, hogy a kiadó belső logisztikai elakadásai miatt nem érkezett meg hozzánk a kötet. Azóta megkaptuk, és bár igen furcsának találjuk, hogy egy szerző a saját könyvéről írt recenziókat kéri számon nyilvánosan, nyári távollétünk után el is olvastuk a könyvet. 

Hogy mit gondolunk róla? Röviden: fontos könyv lehetne, de sajnos egyoldalú, tele van csúsztatásokkal, tévedés is akad benne bőven, és legfőképpen: összecsapott. Elmondjuk, miért. Ez persze nem veszélytelen. Perintfalvi Rita váratlan módokon tudja kifejezni nemtetszését. Múltkori, neki írt válaszom után például annak ellenére, hogy nem ismerősöm a Facebookon, képes volt felkutatni két olyan posztot, ahol egy-egy velem készült interjút megosztott valamelyik ismerőse, megjelölve engem is. Az egyik pár hónapos, a másik több éves poszt volt. Perintfalvi egy elegáns mozdulattal elhelyezett rájuk egy-egy kinevető szmájlit. Az akcióra valószínűleg komoly energiákat szánt.

Amiről szó lesz:
- aki nem pszichológus, ne írjon nagyrészt pszichológiai fókuszú kötetet;
- hiányzik a globális körkép felvázolása;
- érthetetlen a kizárólagos német referencia és a következetlen hivatkozási rendszer;
- hiányzik a hamisan meggyanúsított papokra való kitérés;
- hiányzik a társadalom más intézményeivel és más felekezetekkel való összehasonlítás;
- a szerző elhallgatja XVI. Benedek erőfeszítéseit;
- téves képet vázol fel az általa megbélyegzett konzervatívokról;
- járatlan a homoszexualitás szakirodalmában;
- elhallgatja a magyar egyház erőfeszítéseit;

Lássuk részletesen.

Egy egyházi személyek által elkövetett abúzusok áldozatairól szóló, magyar nyelvű kötet nagyon is fontos lehetne a hazai nyilvánosságban. Az ugyanis bátoríthat esetleges más áldozatokat, hogy merjenek előállni történetükkel, bátorítaná az egyháziakat és a hatóságokat is, hogy merjenek eljárni az ügyben. Emellett arra figyelmeztetné az áldozatok környezetét, hogy ne vegyék félvállról, amit hallanak, és ne az áldozatot hibáztassák a történtekért. 

A személyes történetek mindig izgalmasabbak, mint a puszta teoretikus vagy épp személytelenül összegző értekezések, ráadásul könnyebben és jobban érthető általuk, hogy mi is pontosan a szexuális bántalmazás, és milyen óriási mentális és lelki bajokat okoz. A személyes történetek feltárása tehát mindenképp a Perintfalvi-kötet erényének tekinthető. Legalábbis ami azok történeteit illeti, akikkel a szerző személyesen is találkozott. A legelképesztőbb annak a lánynak a története, akinek apja pap volt, és később molesztálta őt. 

Az olvasó joggal várja, hogy a személyes történeteket a szerző értelmezi. Egyrészt feltárja az áldozat és az elkövető pszichikai folyamatait, a mentális hátteret. Másrészt ad egy globális, de legalábbis a nyugati világra kiterjedő kortárs és történeti áttekintést: hol mekkora a probléma, mit mondanak a statisztikák, mikor hogyan kezelték a szexuális visszaéléseket, milyen megoldások vannak, és mi szükséges még. Harmadrészt érdekes volna a más felekezetekkel, más vallási közegekkel és a társadalom más intézményein belüli helyzettel való összehasonlító elemzés is. 

A megindító, nyomasztó és elképesztő történeteket Perintfalvi kötetében az „egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arcának” bemutatása előzi meg, és a tettesek mentális profiljainak felrajzolása követi, hogy mindezt a gyógyulási utakra való rövid kitérés zárja. Eközben pedig átszövi az egészet az egyházi struktúra és a katolikus teológia kritikája. 

Rossz fókuszálás

A kötet tehát elsősorban pszichológiai fókuszú – mondhatjuk talán, hogy valláspszichológiai. Ez önmagában nem lenne probléma, nyilvánvalóan releváns a téma ilyen megközelítése. A szerző igénybe vette pszichológusok segítségét, és bár nem pszichológus, mentálhigiénés végzettséggel rendelkezik. Mégis úgy gondolom, nem szerencsés, ha egy pszichológusi végzettséggel nem rendelkező szerző kötete ennyire pszichológiai hangsúlyt kap.

Jogos és szükséges, hogy kitér eme aspektusokra is, de egy teológus részéről szerencsésebb lett volna más hangsúlyt adni a kötetnek, és mondjuk egy külön fejezetet szánni a pszichológiai aspektusoknak. Ha pedig mindenképp a pszichológiai fókuszt tartja a legfontosabbnak, akkor minimum társszerzőként kellett volna bevonnia egy szakmabelit, lehetőleg olyasvalakit, aki maga is foglalkozik ezzel a témával (igen, vannak ilyenek Magyarországon is). 

A magyar interjúk és a magyar katolikus egyházra való kitérések mellett a kötetben az egyetlen referenciapont a német helyzet, és a szakirodalomlista is német túlsúlyú. Eleve: az irodalomlista összesen 40 tételből áll, ami édeskevés, és ebből 29 tétel német, a többi magyar. Többször előfordul a kötetben (például a 174. oldalon) olyan kutatásokra való utalás („a kutatások azt is kimutatták”), amelyekre nincs hivatkozás. Minden jel szerint Perintfalvi esetében hiányzik a témára vonatkozó, a németnél jóval terjedelmesebb angolszász szakirodalom ismerete (bár feltűnik egy-egy szövegközi és lapalji hivatkozás, melyek aztán nem szerepelnek a kötetvégi irodalomlistában). A hivatkozási rendszer tehát következetlen, ami igen zavaró.

Az amerikai és az ír helyzetre talán néhányszor utal a szerző, a latin világra egyáltalán nem, holott a botránysorozat az Egyesült Államokban robbant ki a 2000-res évek elején, és az ország helyzetéből fakadóan ott dolgozták fel a legátfogóbban a kérdéskört: egyházügyileg, szociológiailag, pszichológiailag és így tovább. Illett volna legalább egy fejezet erejéig kitérni minden, az ügyben a nemzetközi közvélemény elé került országra és röviden felvázolni, mi történt ott, mik a tanulságok. Már csak azért is, mert arrafelé már a kilencvenes években is voltak az ügyekkel foglalkozó egyházmegyei bizottságok, az ezredforduló óta pedig nemzeti szinten rendelték el az ilyenek felállítását.

A kizárólagos német fókusznak Perintfalvi németes orientációja lehet az oka, hiszen a grazi egyetemen tanít, és erősen kötődik a német teológia progresszív ágához. A német teológia valóban meghatározó Magyarországon is, ugyanakkor a világban a német teológia egyre inkább veszít tekintélyéből és befolyásából az angolszász teológiával szemben. Ennek egyik oka az lehet, hogy az a recept, amit a német egyházi világ és a német teológia felvázolt, mint az egyház túlélésének útja, valójában az egyház hanyatlását hozta el:

A világegyházban tapasztalható német befolyás régen elvesztette legitimitását, hiszen receptjei tévesnek bizonyultak; fennmaradása csak a német egyház anyagi befolyásának köszönhető. 

Hamis áldozatok és ártatlan papok

Hogy miért lenne érdemes ismerni és ismertetni az amerikai helyzetet? Mert amellett, hogy az összkép része, sok tanulságot is le lehet vonni belőle. A Mandineren már többször említettük, hogy Perintfalvi Facebook-kommentben fejezte ki abbéli meggyőződését, hogy ő automatikusan hisz az áldozatoknak. Ehhez képest a kötetben megjegyzi, hogy igyekezett leellenőrizni az interjúalanyok hitelességét, és volt is olyan, aki hiteltelennek bizonyult. Ez dicséretes, kérdés, akkor miért állította ennek ellenkezőjét egy másik fórumon.

A Mandineren korábban bemutattunk pár olyan konkrét esetet, amikor hazugnak bizonyultak magukat papok áldozatának beállító alakok. Az amerikai statisztikák régiótól függően 17-50 százalék közé teszik a hamis áldozatok arányát. A Georgetown Egyetem kutatásai szerint ez 17-25 százalék; a Bostoni Érsekségnél, ami az első és legismertebb eme botrányok sorában, 32-45 százalék; a Los Angeles-i Főegyházmegyében pedig egy FBI-ügynök becslése szerint a gyanúsítások fele, azaz 50 százaléka volt hamis. Ha mindezt átlagoljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy

(Lásd minderről ezt a kötetet.) Ez azért elég nagy arány. Amerikában valószínűleg az önérvényesítő kultúra és a kiperelhető magas összegek miatt ily magas a hamisan megvádolt papok és ál-áldozatok aránya, azaz itthon ez az arány kisebb, de az amerikai példa akkor is intő. Komplett könyv áll rendelkezésre olyan papok történeteiről, akiket tévesen, sőt gyakran rosszindulattal, nyerészkedő szándékkal gyanúsítottak meg, és ugyan sok év pereskedés után kiderült az igazság, nevük bepiszkolva maradt, és maradandó mentális sérüléseket szenvedtek. Ők is áldozatok, és legalább pár oldal erejéig őrájuk is érdemes lett volna kitérnie Perintfalvinak az összkép kedvéért. 

Vannak egészen extrém esetek is: 2005-ben jelent meg egy ír hölgy, Kathy O’Beirne kötete, a Kathy’s Story: A True Story of a Childhood Hell Inside the Magdalena Laundries. Azt részletezte, miként molesztáltál őket az ír apácák intézetükben, ahová apja beadta őket. Négyszázezer darab kelt el belőle, mire a szerző testvérei figyelmeztették a nyilvánosságot, hogy az egész kötet, úgy ahogy van, hazugság, és nővérük notórius hazudozó. 

Perintfalvi ezzel együtt is közöl számos olyan történetet, amit nem személyesen osztottak meg vele, hanem e-mailben. Ezeket nem szabadott volna a kötetbe tennie, hiszen azok hitelességét nem állt módjában ellenőrizni. Nem azt állítom, hogy azok bizonyosan hamisak, hanem azt, hogy hitelük ellenőrizetlen. Azaz: a szerzőnek ezeken még dolgoznia kellett volna, hitelesíteni őket, amennyire lehet, és csak utána nyilvánosságra hozni őket. Perintfalvi azonban érzékelhetően nem ismeri a mélyinterjú-készítés szakmai szabályait. Ezt bizonyítja történetei állandó megszakítása és kommentelése, az idézés és a szerzői interpretáció tetszőleges váltakozása is. 

Pszichopaták, klerikalizmus, terápia

Úgyszintén kérdéseket vet fel annak a nőnek a története, aki felnőtt fejjel kapcsolódott be az egyház közösségébe, és a munkahelyén ismerkedett meg a nárcisztikus-pszichopatának bizonyuló pappal, akivel később konszenzuális módon viszonyba keveredett. Perintfalvi itt a papságot körbelengő klerikalizmus és a hívek ennek való alárendelődésével magyarázza, hogy miért is volt a viszony abuzív, miért tudta az atya valamiképp szabadon meggyőzni a nőt. Ez a példa szerinte jól mutatja, hogy az egyház teljes kontroll alatt akarja tartani a nőket, akik teljesen alárendelődnek a papoknak. A hiba tehát az egyház nőképében van. Nyilván minden tekintélyhelyzettel vissza lehet élni, így a papság renoméjával is. De hogy ezen esetben nem a nárcisztikus személyiségzavart helyezi a szerző a középpontba, mint a fő problémát, az egészen különös. Az olyan radikális kijelentések pedig teljesen megalapozatlanok, miszerint ha egy klerikális pap „felszentelt személyként bármilyen interakcióba kerül nem klerikális személyekkel, megfosztja őket személyi méltóságuktól”. Bocsánat, de a pszichopatákra jellemző, hogy mindenkit tárgynak és rabszolgának néznek, nem a papokra.

Perintfalvi több elkövető esetében felveti, hogy az illető valószínűleg pszichopata-szociopata volt, mégis számon kéri rajtuk az egyház tanításának betartását, sőt a lelkiismeretet – holott a szociopatáknak nincs lelkiismerete, és semmilyen törvényt nem tartanak be. Ha papnak mennek, az csak egy opportunista manőver, akármilyen meggyőződés nélkül.  (Lásd minderről például a Szociopata a szomszédom című kötetet.)

A szerző a kötet elején vázolja a meggyanúsított papokkal szembeni, a német egyházban egykor (a nyolcvanas években) szokásos eljárásmódot, és megemlíti, hogy az egyik érintettet „terápiára küldték, majd végül egy új helyre helyezték, ahol mindent tovább folytattak”. Nos, ekkoriban valóban ez volt a bevett gyakorlat a nyugati egyházban, azonban jó ha tudjuk, hogy

A Bostoni Érsekségnél is ez volt a gyakorlat, mivel az érseknek ezt javasolták az általa megkeresett pszichológusok és pszichiáterek, amikor pedig éves terápiára küldték az érintetteket, a terápia végén az azt vezető szakember állított ki olyan szakvéleményt, amiben gyógyultnak nyilvánította és a szolgálatba való visszahelyezést javasolta az érintett pap számára. Azóta tudjuk, mindez elégtelen, de akkor ezt javasolták a szakemberek, az egyházi vezetők pedig az ő javaslataikat követték – mit tehettek volna mást? (Lásd ezt a kötetet.)

Másokhoz viszonyítva

Perintfalvi joggal jegyzi meg, hogy az egyháziak által elkövetetett visszaéléseknek az egyház isteni küldetése miatt súlyosabb megítélés jár, mint a társadalom más intézményeinek körében elkövetett visszaéléseknek, de ez még nem indok arra, hogy ne ismertesse az arányszámokat. Hiszen mégis fontos, hogy lássuk, az egyházi visszaélések arányszáma kiugró-e vagy sem. Az is elmondható, hogy a családon belüli molesztálás talán mélyebb sebeket okoz, mint a papok általi. Különösen súlyos Amerikában például az iskolai, tanárok által elkövetett erőszak, amit az intézményrendszer még jobban elhallgat, ahogy a média is.

A John Jay-jelentés szerint Amerikában a gyermekkori visszaélések 60 százalékát a családhoz közel álló rokonok, barátok, 30 százalékát közeli családtagok követik el. Írországban a lakosság 25 százaléka volt valamilyen gyerekkori szexuális visszaélés áldozata, az ismert esetek 97 százaléka történt családi környezetben és 3 százaléka egyháziban. A tanárok, edzők és mások által elkövetett visszaélések száma jóval magasabb, mint a papok által elkövetetteké (60 az 1-hez), de még a protestáns lelkészek is 2-10-szer több visszaélést követnek el, mint a katolikus papok. Németországban a pedofilügyek 0,3 százalékába keveredtek bele papok. 

Perintfalvi persze megjegyzi, amint az szokás, hogy szerinte nagy a látencia, és meglátása szerint akár harmincszorosa is lehet a valós arány. Ez azonban valószínűleg erős túlzás. Ugyanígy

(Itt van például egy kötet az amerikai fekete felekezetekben elkövetett szexuális visszaélésekről.) Érdekes például, hogy míg a katolikus egyházban a visszaélések túlnyomó többségét kamasz fiúk ellen követik el, addig a protestáns felekezeteknél ez az arány 50 százalék alatt van. 

Tarthatatlan a Perintfalvi-féle „jéghegy csúcsa”-elmélet, miszerint a napvilágra került esetek a valóságos esetek kis részét képezik. Valószínű, hogy több visszaélés van, mint amennyi kitudódik, ám a szerző által tippelt harmincszoros arányszám és az egész elmélet gyenge lábakon áll. 

Az érintett papok arányát is pusztán a német számok alapján becsüli Perintfalvi 4,4 százalékra. Az Egyesült Államokban 4400 pap keveredett szexuális visszaélésekről szóló ügyekbe (a 109 ezer államokbeli papból), összesen 11 ezer esetben. A világon összesen kb. 400 ezer pap szolgál. 

Pápák Perintfalvi szerint és a valóság

A könyvből úgy tűnhet, mintha a Vatikán (Ferenc pápa) részéről és a magyar egyházban pusztán 2019-ben kezdődött volna el komolyabb fellépés a szexuális ragadozó egyháziak ellen, és korábban maximum látszatintézkedések és nyilatkozatok születtek volna. II. János Pál eltussolóként jelenik meg, XVI. Benedek pedig úgy, mint aki tévesen a ’68-as változásoknak és a homoszexualitásnak tudja be a papi abúzusokat, és aki megtiltotta a homoszexuális jelentkezők felvételét a szemináriumokba. 

II. János Pálról ismert, hogy azért volt szkeptikus, mert a kommunista Lengyelország szülötteként jól tudta, hogy

Egyébként az ezredforduló óta napvilágra került esetek statisztikája szerint a legtöbb visszaélést a hatvanas-hetvenes években követték el, és II. János Pál alatt már meredeken csökkent a számuk.

XVI. Benedek pedig még Ratzinger bíborosként, a Hittani Kongregáció vezetőjeként dolgozta ki a 2001-es, szigorúbb eljárási szabályokat a vétkes papok ellen, és több vonatkozó pápai dokumentumnak is ő volt a szerzője (Sacramentorum sanctitatis tutela, De delictis gravioribus). Ő emeltette fel a korhatárt, ő tolta ki a elévülés idejét, és ő rendelte a Vatikánhoz a kivizsgálásokat a megyéspüspök helyett. Az amerikai püspöki kar szerint Ratzinger segítsége nélkül számos elbocsátott pedofil pap ma is szolgálna. Szigorúan lépett fel a visszaélésekkel meggyanúsított volt bécsi érsek, Hans Hermann Wilhelm Groër bíboros ellen, és pápasága elején ő intézkedett Marcial Maciel atyával, a Krisztus Légió kongregáció alapítójával szemben, aki kettős életet élt és molesztálta saját növendékeit. Miközben Perintfalvi felrója Benedek pápának, hogy csak az elkövetőkkel foglalkozott, az áldozatokkal nem, elfelejti megemlíteni, hogy

2008 áprilisában a washingtoni nunciatúrán, majd Ausztráliában, Máltán, az Egyesült Királyságban és Németországban is.

Ehhez képest XVI. Benedek kizárólag negatív kontextusban jelenik meg a kötetben, a vonatkozó szabályokat pedig valamelyest lazító Ferenc pápa tűnik fel úgy, mint aki a nagy fellépő az érintett papokkal szemben. A Perintfalvi Rita által a pápákról rajzolt kép – fogalmazzunk diplomatikusan – legalábbis egyoldalú. 

A sokat dicsért Ferenc pápa 2014-ben valóban létrehozta a Pápai Bizottság a Kiskorúak Védelméért testületét. Eme testületnek azonban kizárólag javaslattevésre van lehetősége, végrehajtó és igazságszolgáltatási jogkörei nincsenek. 2017-ben a tanácsot csalódottan hagyta ott egyetlen áldozat-tagja, Marie Collins.

Mindennek fényében kijelenthető, hogy a papi abúzusok elleni küzdelem oroszlánrészét XVI. Benedek vállalta magára, és az általa felállított végrehajtó mechanizmusok ma is jól működnek.

Titoktartás, de hogy?

Ferenc pápa kapcsán a szerző hangsúlyozza, hogy eltörölte a „pápai titoktartást” az ilyesfajta ügyekben. Valójában az történt, hogy a pápa rendelkezése megkönnyítette a kánonjogi eljárások során elhangzó tanúságtételek és más anyagok átadását a polgári hatóságok számára. Semmiféle más titoktartási kötelezettség nem volt korábban, itt is egy jogtechnikai lépésről van szó. Sajnálatosan valóban gyakran előfordul, hogy az egyházi elöljárók titoktartásra kérik az érintetteket. Azonban

a média vagy a világi hatóságok felé. 

Fontos tudni, hogy a kánonjog szerint a szexuális visszaélések nem évülnek el, azaz az egyházi törvény sokkal szigorúbb a világinál. Az egyházi büntetőügyeknél, amelyeket egyházi bíróság tárgyal, valóban van hivatali titoktartás, ám ez nem jelenti azt, hogy aki a világi törvények által büntetett bűncselekményt követ el, az ne lenne feljelenthető világi bíróságon. A diszkréció pedig az áldozat jóhírét és lelki nyugalmát is szolgálja. A legtöbb áldozat nem vágyik sajtónyilvánosságra, hiszen még a saját környezete számára is nehezen nyílik meg. A sajtóhoz jellemzően akkor fordulnak, ha más módszerrel nem tudták elérni a bántalmazó elleni eljárások megindítását. Sőt: az egyik, média által is követett esetben alig tudott további bántalmazottakat rávenni az érintett egyházmegye arra, hogy kapcsolódjanak be az eljárásba, mivel azok épp a világi hatóságokat szerették volna kihagyni az ügyből. 

Itt érdemes kitérnünk arra, hogy Perintfalvi az egész kérdéskört sajátos, baloldali-progresszív-feminista szemüvegen keresztül tárgyalja. Jól mutatja be a mentális folyamatokat, számos jogos meglátása van az egyházi helyzettel kapcsolatban, ám igen sok a vitatható, sőt akár manipulatív megjegyzés is. A progresszív szemüveg miatt végigvonul a köteten a konzervatív-reformer ellentét, és annak hangsúlyozása, hogy strukturális, rendszerszintű problémáról van szó. 

Megbélyegzett konzervatívok

Ez is egy álláspont, ám Perintfalvi hamis képet fest a konzervatívnak nevezett oldalról. Egyrészt nyelvpolitikát folytat, ami a jelzőit illeti: az általa nem kedvelt közeget többek közt a „reformtagadó”, az „(ultra)konzervatív” és a „fundamentalista” jelzővel illeti. Nos, a „reformtagadó” jelzőnek semmi értelme, maximum reformellenest lehetne mondani, de még az sem feltétlen helytálló. (Ki lehetne reformtagadó? Az, aki nem ismeri el, azaz tagadja a végbement reformokat?) Az „(ultra)konzervatív” jelzővel a szerző a szélsőségek közé utalja az egyházi világ nagyrészét, ráadásul azt sugallja, hogy valamiféle mérsékelt konzervatívok nem is léteznek. A fundamentalista jelzővel igen gyakran dobálózik Perintfalvi a blogjain, egyfajta megbélyegzésként használva azt. Pedig ha logikailag nézzük, a fundamentalista pusztán az alapokhoz való ragaszkodást jelenti, enélkül pedig nincs vallás; történelmileg pedig a fundamentalizmus egy amerikai protestáns irányzat, ami nevét egy 1910-13-ban kiadott könyvsorozatról kapta (The Fundamentals: The Testimony of Truth). Katolikus közegben a kifejezés vagy értelmetlen, vagy nem jelent semmi különlegeset.

Miközben ő maga megbélyegez, Perintfalvi mégis megsértődik, amikor őt eretneknek nyilvánítják.

Perintfalvi szerint az egyházi tanítás hagyománya a konzervatívok állításával ellentétben igenis változott az évszázadok folyamán – azonban teljes változatlanságot a konzervatívok sem állítanak. Érdemes volna elolvasnia Perintfalvinak John Henry Newman dogmafejlődésről szóló munkáját.

A valódi probléma azonban az, hogy olyan tekintélytiszteletet és dogmatizmust, engedelmességet tulajdonít a konzervatívabb egyházi közegnek, legyenek azok szemináriumok, szerzetesközösségek és legfőképpen plébániaközösségek, amely már rég nem jellemző ezekre sem. Viszonylag régimódi, konzervatív közegben nőttem fel, piarista gimnáziumba jártam, és elég egyértelmű számomra, hogy Perintfalvi valójában a neki nem tetsző világ karikatúráját adja. Emellett azok a hívek is, akik úgy általában régimódi felfogásúak, egyes kérdésekben (például tekintély vagy szexualitás) hajlamosabbak lazábban gondolkodni. Sokféle árnyalat van, még ha vannak is fő irányzatok.

Sok más apróság esetében is csúsztat Perintfalvi, amelyekre nincs terünk kitérni. Egy példát azért említek: megjegyzi, hogy a papi visszaélések áldozatai magukat érzik koszosnak és magukat (is) hibáztatják – ez igaz, csakhogy ez nem a papi visszaélések áldozatainak specifikuma, hanem mindenfajta szexuális visszaélés áldozataira jellemző.

Homoszexuális visszaélések

A kötet helyesen hangsúlyozza, hogy nem lehet kizárólag a cölibátust hibáztatni a visszaélésekért, viszont közvetett hatást tulajdonít neki. Ugyancsak helyesen ismerteti a pedofília és efebofília közti különbséget, ahogy az elkövetők pszichoszexuális defektusait is nagyjából jól vázolja fel. Ugyanakkor mindenképpen igyekszik elhitetni, hogy az, hogy

(a németeknél ez 90 százalék), nem bizonyíték arra, hogy a homoszexualitással összefüggő problémáról van szó, azt fejtegetvén, hogy a pszichoszexuális fejlődésben való visszamaradás ugyanúgy érinthet heteroszexuálisokat is. Nos, az a helyzet, hogy van olyan kutatás, ami erősebb összefüggést mutat, akármennyire is igyekszik az ellenkezőjét kimutatni Perintfalvi (K. Freund - R. I. Watson: The Proportions of Heterosexual and Homosexual Pedophiles Among Sex Offenders Against Children - An Exploratory Study, Journal of Sex and Marital Therapy 18.).

Kiderül máshol is, hogy esetében féloldalas a homoszexualitásra vonatkozó szakirodalom ismerete: ez pedig a „melegterápiákra” vonatkozó pár oldalas fejtegetése, ahol összekeveri egyes felekezetek vallási healing-módszereit a reintegratív terápiákkal. Utóbbiakkal kapcsolatban csak az LMBTQ-mozgalom érdekalapú álláspontját köhögi vissza a szerző. Egyértelmű az is, hogy Perintfalvi nem ismeri a homoszexualitással kapcsolatos antropológiai vitákat. Mindenesetre

Paul Sullins kutatása szerint például van összefüggés a visszaélések és a homoszexuális papok arányszámai között: utóbbi az ötvenes években 2 százalék volt Amerikában, 1990-94 között pedig 16 százalék, tízszerese a társadalmi átlagnak. Az egyik fő probléma épp az, hogy a homoszexuális papok nagyságrendekkel több visszaélést követnek el, mint a heteroszexuális papok. Érdemes lenne hasonló vizsgálatokat végrehajtani a magyar helyzetre vonatkozóan is, hiszen a kommunizmus és a történelmi örökség merőben más helyzetet teremtett Közép-Európában.

Rendszerszintű problémák?

Perintfalvi hamisítatlan feministához méltón a szexuális visszaéléseket kizárólag hatalmi mátrixban hajlandó értelmezni, még az egyházi közegen kívül is. Ez tévedés, feminista mítosz, ami szereti a világ minden baját a férfiuralomra kenni. Az igaz, hogy papok általi visszaélések hatalmi és tekintélypozícióból történnek. Perintfalvi folyamatosan azért ostorozza a „konzervatívokat”, mert azok úgymond nem hajlandóak belátni, hogy „rendszerszintű” problémáról van szó, és szerintük elég az egyes esetek rendezése. Rendszerszintű problémának pedig a kötelező cölibátust és a homoszexualitásról szóló egyházi tanítást tartja, amelyeket át kellene gondolni. 

Szerintem

A „konzervatívok” rendszerszintű megoldása a témával kapcsolatos megfelelő képzések elindítása, bizottságok felállítása, a bejelentőrendszer elindítása, és így tovább, amiben a világegyház és a magyar egyház is igen jól áll. Emellett itthon jó ideje kemény pszichológiai szűrésen esnek át a szemináriumi jelentkezők. A problémára tehát a konzervatívok is rendszerszinten reagáltak. 

Ugyanakkor Perintfalvi folyamatosan ostorozza az egyházban jelen lévő összes hatalmi helyeztet és a tekintélyszemélyek létét, mint ami eleve rásegít a visszaélés kivitelézésére. Ezen meglátásait azonban nem fejtegeti tovább, nem fejti ki, szerinte ezügyben mi lenne a megoldás.  Alighanem azért, mert ő is tudja, hogy a szokásos feminista megoldási javaslat, azaz a tekintélyek és hatalmi viszonyok megszüntetése nemes egyszerűséggel lehetetlen – mind a világban, mind az egyházban. Ehhez hozzátenném, hogy ha ez lehetséges volna, valószínűleg akkor sem szűnnének meg a szexuális visszaélések.

– mi, emberek tökéletlenek vagyunk, és a világ is tökéletlen. 

A magyar egyház

A magyar katolikus egyház egészében negatív értékelést kap, erőfeszítéseinek nagy részét Perintfalvi egyszerűen elhallgatja. Megemlíti Pető Attila ügyét, de a pannonhalmi magyar tanár és más hasonló esetek kimaradnak a kötetből, ahogy az egyházi erőfeszítések bemutatása is, leszámítva egy-két, őszintétlennek nyilvánított nyilatkozatot. Pedig 2011 óta van egyházi eljárásrend, 2016 óta etikai kódex, és akkor csak két mozzanatot emeltem ki. Az egyházi bejelentőoldalakat megemlíti a könyv, ám Perintfalvi szerint azokon „sajnos csak névvel” lehetséges a bejelentés. Nos, ennek oka van: kizárólag a nevet kell megadni, semmi mást, azért, hogy elkerüljék a teljes anonimitás által vonzott trollbejelentéseket. 

A szerző jogi ismeretei sem tökéletesek, hiába dolgozott jogász tanácsadóval. Mint írja: az egyház még olyankor sem tett feljelentést a világi hatóságoknál, amikor egyházi bíróság már elítélte a tettest, és sajnos a magyar törvények szerint az ilyen feljelentés nem kötelező. Nos, ez nem így van. Az ilyen visszaélések magánindítványos eljárások,

(azaz az érintett magánszemély). Lehet, hogy valóban voltak esetek, amikor – mint Perintfalvi írja – egyes egyházi elöljárók el akarták tántorítani a feljelentéstől az áldozatot, részemről azonban tudok több olyan ügyről, ahol kétségbeesetten biztatták őt erre – ilyen például Pető Attila ügye is. Elhallgatja Perintfalvi a magyar egyházmegyék 2019-ben meghozott egyéb gyermekvédelmi intézkedéseit is (pl. bizottságok felállítása, állandó gyermekvédelmi szolgálatok létrehozása, megelőzésről és teendőkről szóló tanfolyamok, stb.). Egy magyar áldozattörténeteket bemutató könyvben mindenesetre a magyar egyház terjedelmesebb és árnyaltabb tárgyalást érdemelt volna.

Mérleg: elszalasztott lehetőség

Összességében az az olvasó benyomása, hogy a kötet színvonala meglehetősen ingadozó, váratlanul váltakoznak benne a kidolgozott gondolatmenetek az elnagyolt fejtegetésekkel, a jogos meglátások a téves, egyoldalú vagy manipulatív megjegyzésekkel. Jó szó a valóban bátor és minden tiszteletet kiérdemlő áldozatokon túl csak Ferenc pápának és a német progresszív teológusoknak jár Perintfalvi részéről, árnyaltság csak ritkán tűnik fel a kötetben. Egészében pedig mintha az áldozatok történetei és a pszichológiai fejtegetések

Nagy kár: a kötet elszalasztott lehetőség, mely sok tekintetben félreinformálja az olvasót, és nem nyújt teljes képet.

Való igaz, hogy az áldozatoktól nehéz volna elvárni a kötelező megbocsátást. Emberileg, pszichikai értelemben ez szinte lehetetlen, és a hangsúlynak is inkább a tettesek felelősségre vonásán kell lennie. Teológiai értelemben azonban a kötet címe – „Amire nincs bocsánat” – kifejezetten keresztényietlen. Egyrészt lehetnek áldozatok, akik mégis megbocsátanak. Másrészt ha Isten kegyelme és irgalma végtelen, akkor az ő részéről még ekkor is lehetséges a megbocsátás.

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban. Kalligram, 2021.

Nyitókép forrása: a Kalligram Kiadó Facebook-oldala