Ligeti Ernő egyike azon erdélyi magyar íróknak, akinek neve ismert volt életében a magyar nyelvterületen, a szocializmust és a rendszerváltást követően azonban munkássága – kisebb fellángolásoktól, egy-két kiadástól és a mérsékelt kutatói érdeklődéstől eltekintve – nagyrészt feledésbe merült.
Születésének századik évfordulóján, 1991-ben Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész, jelenleg a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet munkatársa írt cikket a Magyar Nemzetbe: mint itt tisztázta,
a „lappangó polgári hagyomány” képviselője rosszabbul járt, mint a konzervatívok,
ugyanis nem lehetett a munkásmozgalomhoz nyomorítani őket, s így nem foglalkoztak velük. Akkor Filep arra jutott, hogy Ligeti munkássága még feldolgozatlan: „Ma, amikor át kell értékelnünk a korabeli Erdély szellemi hagyatékát, ez is a feladatok közé tartozik”.
A munkát a művelődéstörténész 29 év alatt elvégezte, eredményeit pedig Ligeti Ernő. Egy urbánus transzilvanista című könyvében (MMA Kiadó, 2019) olvashatjuk. A munka gazdagon adatolt, olvasmányos szöveg, tíz fejezetben mutatja be Ligeti munkásságát, életét, és értékelését (utóbbit mindjárt a második fejezetbe előrehozva). Ligeti 1891-ben született Kolozsváron, zsidó családban. Munkásságában az erdélyi magyar kultúra megőrzése ötvöződött a zsidó identitás és a progresszív eszmék melletti kiállással, erre is utal Filep találó alcíme,
az „urbánus transzilvanista”.
Mint a szerző írja, „Ligeti a magyar kisebbség politikai egységében és teljességében programszerűen a városos magyarság, a polgárság képviseletében keresi helyét, annak tudatosításával, hogy a vármegyei politizálás kora lejárt”. (76.). Ligeti ilyen értelemben nem számít asszimiláns szerzőnek, hiszen családja már régen asszimilálódott. Pozitív példaként Kecskeméti Lipót nagyváradi rabbit idézte, aki – mikor állítólag nemzetváltásra biztatták – így felelt: „Nem köphetek abba a kútba, melynek vizéből egy életen keresztül ittam”.
Ennek kapcsán érdemes idézni Ligeti konfliktusát a korabeli zsidó nemzeti ébredés erdélyi képviselőivel. A domináns magyar kultúrából hirtelen kiszakított erdélyi zsidóság számos neves képviselője a disszimiláció irányába fordult, amit a korabeli román kormány készséggel támogatott. A legkevésbé sem filoszemita román hatalom megfontolása úgy summázható, hogy ha a zsidók cionisták lesznek és kivándorolnak Paleszinába,
addig sem a magyarság számait erősítik Erdélyben.