A bevándorlók nemzetei?

Amikor a külföldiek az Egyesült Államok népességére gondolnak, akarva-akaratlanul is felsejlik előttük John F. Kennedy 1958-as könyvének a címe, amely a Bevándorlók nemzeteként (A Nation of Immigrants) írja le az USÁ-t. Valóban, a modern Amerika története szorosan összefonódik a migrációval, ami alapjaiban változtatta meg a terület demográfiai és politikai viszonyait, és ami mind a mai napig meghatározó téma az Egyesült Államok közéleti vitáiban – gondoljuk csak Donald Trump másodszori megválasztására, amiben nagy szerepe volt az illegális migrációnak.

Ugyanakkor ha az Atlanti-óceán másik partjára nézünk, az európai országok kapcsán legtöbbször még mindig azt gondoljuk, hogy homogén nemzetállamokról van szó. Bár megjelentek a bevándorlók, de ez még messze elmarad attól, hogy alapvető változásokról beszélhessünk, és az európai országok a „bevándorlók nemzeteivé” váljanak. Olyannyira, hogy legutóbb egy, a bevándorlással szemben meglehetősen kritikus személlyel beszélgetve is azt tapasztaltam, hogy túlzónak tartja az európai és amerikai párhuzamok összehasonlítását. 

Ez nemcsak abszolút, de százalékos értékben is történelmi rekordnak számított: a külföldiek korábban sosem érték el 15,8%-os népességarányt az USÁ-ban, még a 19. század végi – 20. század eleji nagy bevándorlási hullám idején sem, amikor 14,8% volt a legmagasabb érték. Sőt – miután az Egyesült Államok 1924-ben radikálisan csökkentette a bevándorlást, az 1960-as évek végére – az újabb nyitás időpontjáig – 5% alá esett ez a mutató.

Mindezek után megdöbbentő ránézni a hasonló európai adatokra. 2024. január 1-jén 44,7 millió, az EU-n kívül született személy élt az Unió területén, ami a teljes lakosság 9,9%-át tette ki. Tehát ebben a számban nem voltak benne azok az uniós állampolgárok, akik egy másik tagállam területén éltek. Ezek alapján azt látjuk, hogy 2024-ben hét olyan uniós állam volt, ahol a külföldi lakosság meghaladta vagy megközelítette a történelmi rekordnak számító amerikai adatot: Málta (23,6%), Luxemburg (18,1%), Ciprus (17,6%), Írország (16%), Észtország (15.9%), Svédország (15,3%) és Spanyolország (14,9%). További nyolc olyan országot találunk, ahol 10% fölött van a nem-EU tagállam területén született külföldiek aránya (Ausztria, Belgium, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Lettország, Németország, Portugália, Szlovénia).

Az átalakulásnak nem csupán a mértéke, de esetenként a sebessége is drámai. Svédország a 20. század közepén etnikailag lényegében homogén társadalomnak számított.

Mára minden ötödik Svédországban tartózkodó személy külföldön született, és ebből a 2,1 millió személyből 1,6 millióan származtak nem-uniós országból – 198 000-en Szíriából, 147 000-en Irakból, 85 000-en Iránból, 69 000-en Szomáliából és 66 000-en Afganisztánból. Különösen elgondolkodtató, hogy 2010 és 2023 között nettó 800 000 fővel nőtt a bevándorlók száma.

Szintén elgondolkodtató Portugália esete. Az 1990-es évekig – dacára a gyarmati örökségnek – a bevándorlók aránya az országban egy százalék körül mozgott, és a 2000-es évek elejére is csak a lakosság 2,5%-át jelentette. Ezt követően azonban intenzív növekedés kezdődött, és 2020-ra már 662 000 külföldi élt az országban. Az igazán megdöbbentő azonban, hogy négy év alatt ez a szám a laza bevándorláspolitikának köszönhetően másfél millióra nőtt, ami meghaladta a lakosság 15%-át. A dolog érdekessége, hogy a volt portugál gyarmatok mellett (Brazília, Angola, Zöldfoki-köztársaság) nagy számban vannak jelen az országban indiai, bangladesi, ukrajnai állampolgárok is.

Ha ezeket az európai adatokat egymás mellé állítjuk, jól látszik, hogy az amerikai párhuzam nem túlzó. Sokan azok közül, akiknek a szeme előtt az Európai Egyesült Államok létrehozásának a vágya lebeg, talán örömmel is fogadják a statisztikákat. De nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa nem Amerika. Itt évezredes történelmi, kulturális, vallási, nyelvi, politika hagyománnyal rendelkező nemzeteket találunk. Bár sok esetben ezek is vérben és háborúban születtek, mint az Egyesült Államok közössége, az elmúlt évtizedekben érkezők ennek nem voltak részesei. Ahogy az integrációs problémákból látjuk, ez sokak számára mások történte, amiben ők nem szeretnének részt venni – inkább a saját történeteiket szeretnék megélni itt, Európában. Ez pedig egészen biztosan nem az egység, hanem a széthúzás és további problémák generálása felé hat.

Nyitókép: JENS SCHLUETER / AFP