Charles Péguy, avagy az egészség szocialistái – Fertőző gondolatok II.

Irodalmi betegségkörképünk első részében Blaise Pascal alakját idéztük meg. A folytatásban a Pascal által megkezdett ösvényen haladunk tovább, ugyanis többek között a filozófus szövegei és nővére, Madame Périer visszaemlékezése ihlették meg a francia Charles Péguy-t (1873-1914), hogy a háromrészes influenzanaplóban örökítse meg a betegséggel kapcsolatos gondolatait.

A paraszti származású szocialista-katolikus író-költőt – akiről a francia jobboldali anarchistákat bemutató írásunkban is szót ejtettünk – hazánkban kevésbé ismerik, pedig a francia irodalomtörténet kiemelkedő alakja, misztikus hosszúversei a századfordulós líra remekei.

Péguy 1900-ban alapította meg Cahiers de la Quinzaine nevű folyóiratát, ami a szerző állandó pénztelensége okán meglehetősen rendszertelenül jelent meg. Az író nem tűrte a dogmák szorítását, s a lapban hangot adott a szocialista harcostársaival való sűrűsödő nézetkülönbségeinek, de a folyóiratban nyomon követhetjük azt is, ahogyan a Francia Köztársaságban ekkoriban dúló erőszakos vallásellenességgel dacolva,

A háborút megelőző években pedig Péguy hazafias lelkesültséggel idézte meg írásaiban Jeanne d’Arcot. Mottója: „Megmondani az igazat, a teljes igazságot, semmi mást, csak az igazságot, ostobán az ostoba igazságot, unalmasan az unalmas igazságot, szomorúan a szomorú igazságot.” 

Alig néhány héttel az első lapszám kiadása után Péguy-t leterítette az influenza. A betegség a folyóirat körüli feszített munka közben érte: noha úgy tűnt, hogy a Cahiers végre-valahára egyszer pontosan jelenhet meg, „abban a pillanatban, hogy esztelen remény töltött el, ellenséges mikrobák seregei szállták meg a szervezetemet, ahol a háború szabályai szerint minden erejükkel támadásba léptek ellenem; nem mintha a mikrobáknak okuk lett volna haragudni rám, de ragaszkodtak túlélésükhöz”.

Péguy igyekezett folytatni a munkát, de hamarosan nem bírt lábra állni. Gyógyulása után – olvashatjuk influenzajegyzeteiben – egy ismerőse, a „moralista forradalmár doktor” látogatja meg, akinek az író megvallja:

„amiképpen a rossz forradalmárok is tetszésüket lelik az új viszonyokban, amikor a válság első hullámai megzavarják a jelen átmenetileg élhető nyugalmát”, és amiképpen – tehetnénk hozzá – a koronavírus-járvány elején a felfüggesztés-állapotban, a soha-le-nem-álló társadalmi gépezet leállásában, ha kimondatlanul is, de a rémület mellett találtunk valami furcsa „szépséget” (egy szépséget, ami néhány nap alatt aztán el is kopott).

Csakhogy az írónak hamarosan negyven fokig szökött a láza, az életéért reszketett, és hosszú órákon át „a halandóság távlatából, sub specie mortalitatis” szemlélte a világegyetemet. Péguy megállapítja – fontos tudni: még évekkel megtérése előtt vagyunk –, hogy „ez a halandósági szempont az nekünk, halandóknak, ami még a legjobban emlékeztet bennünket az örökkévalóság távlatából való vizsgálódásra” – utal a spinozai gondolatra, miszerint sub specie aeternitatis, tehát az abszolút, a végtelen, a nem változó szemszögéből kell vizsgálnunk a dolgokat.

Ha már nem is hiszünk, nem is hihetünk a teljességben, egy szekuláris kultúrában a betegség olyan kivételes határhelyzetet jelent, ami – ha végső válaszokat nem is, de – végső kérdéseket kínál. Péguy legalábbis így éli meg a betegségét; hogy a bergamói krematórium felé tartó kocsikaravánok látványa bennünket is ilyen kérdésekkel szembesít-e, vagy szimplán belevesznek a reprezentációk dagályába, még nem tudni.

Az író és vendége összevetik a személyes és a társadalmi kórokat és gyógymódokat, végül pedig Péguy eljut arra a megállapításra, hogy

Péguy ezzel az Ernest Renan filozófiai dialógusaiban szereplő arisztokratikus, racionalista figuráknak válaszol, akik szerint az emberiség feladata, hogy nagy embereket teremtsen, így hát érdektelen, ha milliók hullnak el, ha a kevés zseni létrehozza a művészet és a tudomány csodáit. Nem – szögezi le a szocialista s ekkor még szilárdan szabadgondolkodó Péguy –, nem hajolhatunk meg az ilyen szirénhangok előtt. „Amikor örök álmokra alapoznak, hogy ne gondoljak az eljövendő halálokra, rendíthetetlenül ellenállok. Amikor az örök reménység hatalmasságára alapoznak, hogy megvigasztaljanak az eljövendő borzalmakért, nemet mondok.”

„Tartsuk észben azt – felel egyetértőleg a moralista doktor –, hogy egy tényleges szenvedés összehasonlíthatatlan a hamis igézetek legjobbikával is. Ne legyünk vallásosak, még Renannal sem.” 

– jelenti ki Péguy. „Azon népek és nemzetek, amelyek legalábbis liberálisnak tűntek, a katonai dicsőség ittasultságának adják át magukat – hódításoktól rúgnak be. Franciaország majdhogynem újrakezdte a vallásháborúkat, noha már nem is hisz Istenben. A fiatal civilizációk, ahogyan neveztük őket, rothadtabbak, mint a régiek. (…) Európa rothadása kiterjedt az egész világra. Egész Afrika, legyen francia vagy angol fennhatóság alatt, szörnyűségek színhelyévé vált, a szadizmus és a bűnös kizsákmányolás színhelyévé. Kapunk-e valaha feloldozást azután, hogy Afrikára ilyen iszonyatot bocsátottunk, hogy tisztjeink a francia nép nevében ilyen borzalmakat követtek el? Nem, nem kapunk. Nincs feloldozás. Akik meghaltak, meghaltak. Akik szenvedtek, szenvedtek. Ezt már nem változtathatjuk meg. Jó, ha kissé enyhíteni tudunk a jövőn. (…) Mikor látom ezeket a fenyegető kollektív pusztulásokat, mikor látom az alkohol mérgezését és az ipar általi kizsigerelődést, amikor arra a kollektív halálra gondolok, ami lezárná az emberiség történetét (…), arra kérem önt, doktor, hogy szabaduljunk meg az asztronómiai moráltól, és legyünk forradalmárok. Készítsük elő a jelenben az egészség forradalmát a mai emberiség számára.” 

Az influenzanaplóban a betegség élményével kapcsolatos egyéb szempontok is felmerülnek. Lehet, hogy betegségek nem is léteznek – csupán betegek vannak? Vagy pont fordítva áll a helyzet: betegek nincsenek, csak betegségek? Péguy beszélgetőtársa aztán felteszi a kérdést: az író végső soron miért is akart meggyógyulni? A válasz megkapóan egyszerű: „Tudtam, hogy a halálom borzasztó fájdalmat okozna néhányaknak, nagy fájdalmat többeknek s fájdalmat sokaknak.” Megidézi idős, komoly gimnáziumi filozófiatanárát is, aki szelíden, de teljesen hiábavalóan próbálta meggyőzni diákjait arról, hogy a lélek halhatatlan. „Durvák voltunk. Annyit vetettünk oda, hogy a lélek halhatatlanságáról beszélni: puszta metafizika. Azóta észrevettem, hogy a lélek halandósága szintén puszta metafizika. Nem mondok tehát semmit” – mondja Péguy.

Mégis – hangzik a doktor kérdése – mivel járnánk jobban: az emberiség fennmaradásával vagy a pusztulásával? „Ahhoz, doktor, hogy tudjuk, az emberiségnek élnie vagy elpusztulnia érdemesebb-e, az kell, hogy éljünk”.

Banalitás, evidencia, reagál a beszélgetőpartner. Lehet, felel Péguy, de jobbak az ilyen banalitások, mint elfogadni egy hibás vélekedést.