Két hónapja Bergamóban – feljegyzések egy járványról I.

Kezdjük az idétlen személyes-anekdotikus elemmel: január vége felé Észak-Olaszországban utazgattunk. Budapestről Bergamóba repültünk, később Bergamóból repültünk haza Budapestre. A reptéren jól átvágtak az autóbérléssel. Sebaj, lett megoldás. Tettünk egy esti sétát a modernebb városrészek fölé magasodó óvárosban. Bájos hely, egy kis középkor, egy kis reneszánsz. A magaslat széléről elnéztünk a Milánót jelző fénygomoly felé, aztán indultunk tovább. Láttunk sok szépséget, Dél-Tirolt, Trentót, Veronát, Garda-tavat (na, utóbbit pont nem, vastag köd takarta ugyanis, azt viszont megállapíthattam, hogy Sirmione Európa talán legcikibb városa: oké, az öngyilkosságra hajlamosító idő nem volt éppen kegyes, de nem jártam még olyan helyen, amiből a turistáknak való tetszelgés ennyire kiölt minden lelket).

Hazaúton, a bergamói reptéren, január huszonvalahányadikán tehát, néhányan maszkot viseltek vagy sállal takarták el az arcukat.

Ma már tudom, hogy ezekben a napokban jelent meg a vírus Olaszországban.

Azon gondolkodom, hogy van-e ennek az alig kéthónapos élménynek bármiféle kihatása a mostani lelkiállapotomra. Megváltoztatja a járványhoz való viszonyomat? Olvasom a Bergamóból érkező rémesebbnél rémesebb híreket, persze. Normális emberi reakció volna, ha valamiféle jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy nemrégiben ott jártam, ahol ezek a pillanatokban valami nem mindennapi szerencsétlenség zajlik (sőt – hiszen napjaink nárcisztikus leitkultur-ja erre idomít bennünket – talán egyenesen jelentősnek kellene éreznem magamat emiatt).

Mégsem pendül meg bennem semmilyen fatalitás-érzet. Nem vonódom be jobban a történésekbe, mint egyébként tenném. Bergamo-élményemet – pff… szóval ez a rövid esti sétafikát puszta anekdotikus elemként könyvelem el, amivel hozzájárulok a koronavírust övező elbeszéléshez.

Mit akarok mondani? Azt, hogy „Bergamo”, ami a médiából szűrődik le hozzám, „Bergamo”, ahol a hősies orvosok utolsó erejükkel próbálnak szembeszállni a betegséggel, nem az a Bergamo, amit én megtapasztaltam. Nem elvont, lila okoskodás ez. Azt érzem, hogy én kész lennék már most őszintén megrendülni vagy megrettenni a járvány miatt, de az a mód, ahogyan elér hozzám – reprezentációk sokszoros és észvesztő tempóban sokszorozódó áttételei útján, úgy tehát, ahogyan tudomást szerzek például Meghan Markle dekoltázsáról –, valamiképpen megakadályozza ezt.

nincs a betegségben közvetlenül érintett hozzátartozóm, nincs vállalkozásom, amit bedőléssel fenyegetne a járvány, még csak kollégista sem vagyok, akit egyik napról a másikra kitettek a szállásáról. Lemaradásban vagyok; látom már a foghíjas pultokat a közértben, de a reprezentációk engem még jobban védenek, mint magyarok – immár – százezreit, millióit.

Most ismerem fel ugyanis, hogy a reprezentációk tömkelege, amely a történések és közénk ékelődik, biztonsági védvonalként szolgál számunkra. Mi más magyarázná a tájékozódás természetes igényén túl ezt az őrületes híréhséget? Az internetes médiumok soha nem látott kattintásszámokat jegyeznek, ideértve a mi lapunkat is.

Próbálom megfejteni, a reprezentációk miért is tudnak biztonságot nyújtani: talán mert a hír, a kép, a videó épp annyira eltávolít a nyers tényektől, mint amennyire „átadja” azt? A hírre elvégre azért van szükségünk, hogy képet alkossunk egy általunk közvetlenül nem érzékelt realitásról – a hírek sokasága tehát egy ponton túl egyfajta távolságba csapna át? Ha jobban meggondolom, fontosabb tényező lehet az, hogy a furcsa hírtolulás, ami a híréhségre válaszol (hír az utca, ahol nem történik semmi, hír a kocsi, ami nem indult el otthonról, hír a bezárt ajtó), azt bizonyítja, hogy

ami békeidőben előállítja megszokott, otthonos, biztonságos valóságunkat.

Ebből az következik, hogy nem jó helyen keressük a katasztrófa jeleit: a kórházakban, a gyógyszertárakban, az élelmiszerboltokban nézünk szét, ott mérlegeljük a különféle készleteket, pedig abból tudjuk majd, hogy nagy a baj, ha a hírek is elapadnak – vagy pusztán fölöslegessé válnak. 

Ez a nagy huszonegyedik századi tanulság: az információ ápol és eltakar, korunkban pedig, úgy tűnik, a járvány lesz az első jelenség, ami az információ alatti pőreségünkben talál meg bennünket.