„Ne keseredjünk annyira neki, mert a luxuslakásunkban kell ülnünk és jó kajákat kell ennünk” – mondja Bedő Imre, a Férfiak Klubjának elnöke a Mandinernek. A járvánnyal és a karanténnal kapcsolatos gondolatairól kérdeztük Bedőt, s arról is kifaggattuk, ő a családjával miként éli meg a helyzetet.
„Mi igazi munkarendet alakítottunk ki itthon, és arra koncentrálunk, hogy a munkahelyi munkában és itthon is mit kell csinálni, hiszen most az itthoni feladatokat is nekünk kell teljes mértékben ellátni, mindent nekünk kell megcsinálni” – mondta Bedő. Szerinte eddig sokan nem értek rá a házimunkára, most viszont fokozottan lehet és kell azzal is foglalkozni.
Fontos, hogy legyen napirendünk, különben szétesik az életünk
– folytatja. „Kiskoromban, Csíkszeredában apám mindig csináltatott velünk napirendet, ami nagyon idegesített, de ma már látom a fontosságát. Ma a legtöbbünk életét az tartja kordában, hogy időre be kell érni a munkahelyre, vagy tele a határidőnapló. Most ez nincs, magunknak kell megtartani magunkat. A szigorú napirend tart pályán, és ez a napirend nálunk valójában munkarend. Nem szabad tömegesen leülni, mert egy ország bánja majd, ha mélyre zuhanunk.”
S hogyan alakította át Bedőék napirendjét az új helyzet? „Délelőtt próbálunk tanulni, bár az iskola is szétesett, és az egyik gyermeknek délután négykor is lesz órája. Emellett dolgozunk, szerkesztjük, írjuk, filmezzük a Férfiak Klubja tartalmait, koordináljuk az informatikai fejlesztéseinket, tartjuk a kapcsolatot a kollégákkal, írom az új könyvemet. A feleségem, Eszter éppen pályázati beszámolót ír, tehát délelőtt adjuk meg a világnak, amit a világnak meg kell adni. A délután elvileg a házimunkáé, a családé: takarítunk, dolgozunk a kertben, főzünk holnapra. Mindezt fűszerezve a gyerekek online tanulásának segítésével, házifeladatainak egész napos koordinációjával, ahol inkább Eszter áll helyt”.
Bedő elmondja:
mindenkinek be kell csatlakoznia a főzésbe, nem hajlandóak ételt rendelni.
„A gyermekeink legkomolyabb problémáját az jelenti, hogy a mi generációnkban nem volt igazán szükség az ő munkájukra. Az én gyermekkoromban Csíkszeredában a bennünket bevontak a napi munkába, hiszen a szülők sosem álltak meg, és elkélt a segítség. A mi gyermekeinkre viszont már nem volt valódi szükség, játszhattak ahelyett, hogy kivették volna a részüket a családi teendőkből. De most látják, hogy megy egy ilyen nap, amikor mindent nekünk kell intézni. Most van rá lehetőség, hogy vállvetve, együtt csináljuk, amit kell, s legyen rajtuk is felelősség.”