Hetvenéves seb – az Élni muszáj című filmről

Nagyapám, Maurer Endre egyike volt annak a 397 nagymarosinak, akiket 1945. januárjában a Vörös Hadsereg egységei Kál-Kápolnára kísértek erőltetett menetben, hogy onnan aztán a Szovjetunió (Ukrajna) különféle munkatáboraiba szállítsák őket fűtetlen marhavagonokban.

Óriási szerencséje volt: egy tiszt valahogyan tudomást szerzett arról, hogy különféle bútorokat tud készíteni. Onnan kezdve valamivel elviselhetőbb élete volt, fűtött műhelyben dolgozhatott. Mégis megpróbálkozott a szökéssel, sikertelenül. Menekülés közben az egyik lábát átlőtték, egy dróttal fedett gödörben kellett aludnia büntetésül.

1947-ben hazakerült, szinte a csontvázára fogyva. Az egészsége soha nem állt helyre, viszonylag fiatalon halt meg, nem ismerhettem.

Sokunknak vannak efféle történetei a Dunakanyarban, ahol a sváb lakosság erősen megszenvedte a szovjet bevonulást.

A málenkij robotra hetvenöt évvel ezelőtt elhurcolt férfiakról és nőkről emlékeztek meg Kismaroson január 19-én. A rendezvényen levetítették az Élni muszáj című filmet, amelyben a Kismarosról elhurcolt túlélők mondják el a történeteiket.

Az eredetileg 2016-ban készült, de január 19-én Kismaroson ismét bemutatott Élni muszáj című film az elhurcoltaknak állít emléket. Azoknak, akiket 1945. január 2-án indítottak útnak azzal a hazugsággal, hogy csak egy néhány napos munkáról lenne szó. 1945. januárjában a szovjet hadsereg parancsa alapján gyűjtötték be a civil lakosságot a Dunakanyarból is. Az itt élő sváb munkaképes civileket – közel 600 fiatalt, férfit és nőt – összegyűjtöttek, majd gyalogmenetben Kál-Kápolnára hajtottak, végül marhavagonokban a Szovjetunió munkatáboraiba kerültek

Sokan nem élték túl a megpróbáltatásokat. Az évek múlva hazaengedett személyeket hadifogolyként tartották kint számon.

A film nyersanyaga 2007-ben készült. Akkor még tízen éltek azok közül, akiket annak idején elhurcoltak. A film készítői akkor azonban támogatást nem kaptak a filmre, így a nyersanyag dobozban maradt. A Gulag-Gupvi emlékévben fejezhették be a filmet az alkotók a Német Nemzetiségi Önkormányzat pályázata révén. A film különlegessége, hogy az elhurcolt falubeliek közösen emlékeznek vissza az elhurcolás, a tábori évek és a hazaérkezés napjaira. Külön hangsúlyt fektettek a visszaemlékezők arra, hogy megemlítsék a filmben, hogyan segítették egymást, hogyan élték túl és hogyan kaptak segítséget az ukrán néptől is. A film bemutatóját a tíz szereplő közül már csak négyen élhették meg.

Az Élni muszáj című film forgatása közben készült kép (fotó: Neubauer Rudolf)

A Néder Sarolta szerkesztésében készült film túlélőket szólaltat meg, olyan nőket és férfiakat, akik elhurcolásuk idején fiatal lányok és fiúk voltak, némelyikük alig töltötte be a tizennyolcat. A január 19-én Kismaroson rendezett megemlékezésen (ami a filmvetítésen kívül emlékmiséből és koszorúzásból is állt) ismét levetítették az alkotást.

A filmben megszólaló túlélők, név szerint Bauer Teréz, Bányai Gabriella, Éberli Margit, Wirsinger Katalin, Koch Teréz, Müller Róza, Liebhardt Ferenc, Poldauf Mária és Neubauer Erzsébet egy olyan történet mozaikjait villantja fel, amelyet ép ésszel alig lehet felfogni. A két hétig tartó utazásról embertelen körülmények között, amelynek célja Donyeck volt, ahonnan aztán a munkatáborokba kerültek. (A kismarosiak többsége Makijivkába.) A szénbányában végzett munkáról, a folyamatos éhezésről, a tetvekről, a betegségekről. Ne feledjük, a

Ahogy a nagymarosi elhurcoltakról szóló filmben (A történelem mi vagyunk, készült 2017-ben, szintén Néder Sarolta szerkesztésében) mondja Angéla néni (vagy más néven Angyal néni, aki később tanár lett és aki általános iskolás koromban egy ideig engem is tanított), hogy nem sokkal a megérkezésük után különféle oltásokat kaptak, amelyek többek között a menstruációt is blokkolták. Isten különös kegyelmeként írta le egy másik megszólaló a nagymarosiak közül, hogy a hazatérte után után magától ismét újraindult a havi vérzése.

A szégyenről amúgy is többször esik szó ezekben a filmekben. Hogy fiatal lányokat, akik a kor szokásainak megfelelően szemérmesek voltak, arra kényszerítettek, hogy egy lezárt marhavagonban egymás előtt kelljen végezniük a dolgukat. Nem nagy ügyek ezek a későbbiek fényében, mondhatnánk, de a megszólalók mégis egyfajta vízválasztóként írják le, a család, az otthon biztonságából való kiszakítás jelképeként. Hogy innentől kezdve érvényét veszti mindaz, amit a világról addig gondoltak és tapasztaltak, mert ami következik, arra nem lesznek szavaik, nem lesz nyelvük hozzá.

Az emlékezőket hallgatva többször volt olyan érzésem, hogy a szavaik közti – olykor hosszúra nyúlt – csendekben, a sírásokban tudott csak megnyílni valami abból, amit az emlékeik között őriznek.

A Kismarosról elhurcoltak (forrás: elnimuszaj.hu)

Mert arról tényleg szinte lehetetlen beszélni, hogy olyan fiatalok, akik addig egy faluban élve, baráti viszonyban állva egymással egy valódi közösségben léteztek, egyszer csak egy olyan helyzetben találják magukat, hogy halottakat kell temetniük vagy ételt kell koldulniuk a helyi parasztoktól, szenet kell válogatniuk vagy a fagyott hó alól kukoricát kell kitépkedniük reggeltől estig. Nem beszélve arról, amikor ismerőst vagy épp barátot voltak kénytelenek temetni, ami nem is volt igazi temetés, mert a fagyott földbe nem tudtak sírt ásni, csak a hóba áshatták el azokat, akik nem bírták tovább.

Az Élni muszáj egyik legmegrendítőbb jelenete az, amikor az egyik emlékező, Koch Teréz megmutat egy sebhelyet a tarkóján. A sebet puskatussal ütötte egy őr valamilyen aprócska kihágásért.

W.G. Sebald írja a Légi háború és irodalom című könyvében – amely a német városokat sújtó második világháborús pokoli szőnyegbombázások lelki utóhatásait vizsgálja –, hogy a túlélők beszámolóinak nagy része óhatatlanul sematikusnak tűnik, mert mindaz, amit a traumatizált emberek átéltek, egyszerűen túl van az elmondhatón. Az Élni muszáj című filmben megszólalókra is érvényes mindez, azzal együtt, hogy az általuk elmondottakból mégis kirajzolódik a 20. század egyik legsötétebb időszakának panorámája, egy olyan apokaliptikus látkép, amely előtt az utókor – mi magunk – valójában tanácstalanul áll. Idős embereket látunk, akiknek az életét gyökeresen megváltoztatta mindaz, amin fiatalon keresztülmentek. Aztán évtizedekig hallgatniuk is kellett arról, amit átéltek.

Az utolsó pillanatokban még elmondhatták a történeteiket (a filmben megszólalók közül néhányan időközben elhunytak), a néző pedig megpróbálja végiggondolni, hogy

Magyarország 20. századi történelme során.

A filmben olykor felbukkanó archív fotók egy szinte idillikus, rendezett, tradícióira büszke és azokat ápoló közösség mindennapjait villantják fel. Az életnek ezt a hagyományokon alapuló rendezettségét semmisítették meg azok az „új szelek”, amelyek a Vörös Hadsereg képében 1944 utolsó napjaiban a Dunakanyarba érkeztek. A málenkij robotról visszatérő túlélők egy egészen más világba tértek haza 1947-ben. De ez egy másik történet.