Angyalzene – Arvo Pärt zenéjéről és könyvéről

Ahogy öregszem, egyre érzékenyebb vagyok a zenére. Ami azt jelenti, hogy egyre kevésbé tudom elviselni azt az inzultust, amit zene fedőnév alatt rám zúdítanak.

Mert az nem úgy van, hogy az ember olyan zenét hallgat, amilyet akar. Részben így van nyilván, de az esetek jó részében nem. Ha bemegyek egy bármilyen üzletbe, hallom. Ha bemegyek egy étterembe, hallom. Ha elmegyek egy strandra, hallom. A bluetooth-hangszórók elterjedése óta a vonaton, a buszon, a villamoson is hallom, ha akarom, ha nem. Nem hiszem, hogy úgynevezett generációs problémáról van szó, hogy tehát az idősebbek soha nem értették igazán azt a zenét, amit a fiatalok hallgatnak. Mert amit nap mint nap hallok, akaratom ellenére, azt koránt sem csak a fiatalok hallgatják láthatóan nagy élvezettel.

Szoktunk olykor beszélgetni arról a feleségemmel, hogy megszámlálhatatlanul sok „sláger” van a fejünkben, jórészt olyan zenék, amelyekre amúgy nem is emlékszünk, de ha meghalljuk valahol, azonnal beugranak. Tele van a fejünk az évtizedek alatt ránk zúdított slágerparádéval, hordozzuk magunkban és ki tudja, mit műveltek velünk ezek a szerzemények időközben.  Azt hiszem, ez egyáltalán nem a generációk közötti szokásos zenei hisztéria. Nem a sokat – édes Istenem, mennyit! – emlegetett lázadás, a mindenkori fiatalság zenei önkifejezése, amit a „felnőttek” vagy mosolyogva, vagy megütközve valahogy elviselnek.

Öt-hat éves lehettem, amikor a szüleim az első autójukat vásárolták. Egy piros Moszkvicsot. A kocsiban egyetlen magnókazetta volt, amit apám Németországban vett. Egy Dave Brubeck-válogatás. Apám jazz-rajongó volt, amit gyerekfejjel egyáltalán nem értettem. Hogy lehet ilyen zenét hallgatni. Amikor nyaralni mentünk, ezt az egy kazettát hallgattuk, ki tudja, hányszor. Néha még szégyelltem is, hogy esetleg kihallatszik az autóból, hogy miféle zenéket hallgat a család. Ilyen hülye – vagy inkább tudatlan – tud lenni egy gyerek olykor. Ma már nagyon hálás vagyok apámnak ezért. Mert így legalább tudtam arról, hogy léteznek a rádióban hallhatóktól gyökeresen eltérő zenék is. Hogy nem csak az van, amit éjjel-nappal nyomatnak. Pedig hol volt még az a „nyomatás” a rendszerváltás után beinduló, majd a technológiai forradalommal szó szerinti hangrobbanást generáló zenei dömpingtől.

A zenei kultúra Magyarországon – is – katasztrofális állapotban van. Nem mi találtuk ki, csak épp nem nagyon teszünk semmit azért, hogy ne így legyen. A magyarországi rádiók

nem beszélve a tévécsatornákról. Üdítő kivétel alig akad. Fel sem lehet becsülni annak a rombolásnak a mértékét, amit mindez például a gyerekekben okoz. Tényleg ne értse félre senki, ez nem egy öreg szivar szokásos dohogása a mai zenéket illetően, egyszerűen arról van szó, hogy ezt az eddig ismeretlen mértékű kommersz zenei dömpinget maradandó károsodások nélkül aligha lehet elviselni. És ennek rég nincs köze semmiféle lázadáshoz vagy önkifejezéshez. Aminek köze lehetne hozzá, azt úgyis csak azok hallgatják, akik a szokásosnál mélyebbre ásnak a neten, tudatosan keresnek valamit vagy koncertekre járnak.

Olyan zenét a legritkább esetben hallok a rádiókból, ami akár csak egy halvány kísérletet is tenne az ócska közhelyek és hatásvadász ostobaságok átlépésére. Nem beszélve arról, hogy miféle világképeket és élettechnikákat „kommunikálnak” ezek a zenék. Jobb szó híján használom itt a „zene” szót ezekre a termékekre,

Nem is érdemes erről itt tovább dohogni, illetve nagyon is érdemes lenne, de most inkább legyen szó valami olyasmiről, ami azért jóval túlmutat az eddigieken.

A valódi, az embert a gyökereinél megérinteni képes zene alig hallatszik ugyan manapság, de ettől még nagyon is létezik. Ha nem létezne, nagy bajban lennénk. Így is nagy bajban vagyunk, de elképzelni sem lehet azt a világot, amelyből a zene eredeti funkcióját felmutató művek végképp eltűnnek. Ne próbáljuk ki azt a világot, ezért fohászkodom.

A huszadik században kevés olyan zeneszerző akadt, aki a középkori egyházi zenét olyan elementáris erővel használta volna fel, mint az észt zeneszerző, Arvo Pärt. Jó néhány évvel ezelőtt hallottam először valamelyik művét és akkor is mélyen megérintett. Volt a zenéjében valami végtelenül egyszerű és megrendítő. Mintha már hallottam volna. Mintha valahonnan ismerném. Az embert mélyen megérintő élmények általában ilyenek. Úgy újszerűek, hogy közben mégis mintha emlékeznénk rájuk.

el lett altatva. Arvo Pärt pályafutása során fokozatosan jutott el oda, hogy a középkori egyházi zene jelentőségét felismerve valami olyat hozzon létre, ami képes újra megidézni a zene archaikus funkcióját, ami messze túlmutat a szórakoztatáson, az andalításon, az érzelmek felkorbácsolásán.

Művei a szó legnemesebb értelmében „zenei mélyütések”, arra szolgálnak, hogy felébresszenek a hallgatóban valami olyasmit, amiről talán ő maga sem tudott addig.

Pärt művei tényleg „egyszerűek” abban az értelemben, hogy teljes mértékben nélkülözik a 20. századi komolyzenére általában jellemző disszonanciát, nehezen befogadható hangzásvilágot. Épp ezért is éri rendszeresen olyan vád, hogy művei túl érthetőek, túlságosan engedékenyek, nem állítják kihívás elé a befogadót. Ami persze egyáltalán nem igaz, csak Arvo Pärt zenéjében a kihívások nem abban rejlenek, hogy atonális vagy kaotikus hangtengereken kell átverekednünk magunkat ahhoz, hogy eljussunk valahová.

A szél hangjában van kihívás? Vagy a patakéban? Az óceán hullámverésének hangjában? A madarak énekében?

Arvo Pärt zenéje közel áll a természethez, szinte olyan, mintha a természet zenélne. Egy felemelt, átszellemített természet. A dolgok végül is mindig egyszerűek, de ennek az egyszerűségnek az elérése az egyik legnagyobb feladat. Arvo Pärt azon zeneszerzők egyike, akinek sikerült sikerült maga mögött hagyni a bonyolultság hatásosnak, bombasztikusnak tűnő eszköztárát és megérkezett egy olyan zenei világba, ahol már nincs szüksége nagy attrakciókra ahhoz, hogy kifejezzen valami fontosat.

Nemrég jelent meg egy kötet, amely a komponistával készült fontosabb interjúkból, illetve a szerző saját írásaiból áll. Az efféle könyvek nem szokták felrobbantani a könyvpiacot, ez sem fogja, mégis azt gondolom, hogy olyan kötet jelent meg magyarul, amit a zenére valamelyest nyitott közönségnek mindenképp érdemes elolvasnia. Mert egyáltalán nem egy olyan szakkönyvről van szó, amit az avatottakon kívül senki nem képes igazán megérteni.

Arvo Pärt ezekben az interjúkban és saját szövegekben sokkal inkább arról beszél, hogy milyennek látja a világot, mit tart fontosnak és értelmesnek. Életútját tekintve is olyan alkotó, aki nem a levegőbe beszél. A közeg, ahonnan érkezik, már eleve ezt támasztja alá. A második világháború utáni,

ahhoz, hogy egy zeneszerző szabadon dolgozhasson. De épp a diktatúra, az elzártság, a fokozatos alkotói ellehetetlenülés kellett Arvo Pärt-nek ahhoz, hogy megtegye ezt az emberi és zenei értelemben egyaránt kivételes utat. 1980-as kényszerű emigrációja után válhatott igazán ismertté először Európában, aztán a világon szinte mindenütt. A Nyugatról – noha tisztában van vele, hogy sok mindent köszönhet neki – nincs túlságosan felemelő véleménye: „Az emberek nagyon aluszékonyak itt, megcsömörlöttek sok mindentől – minden elérhető számukra” - mondja az egyik beszélgetésben.

Arvo Pärt szűkszavú, magába forduló ember, ez jól látszik az interjúiból. Amikor viszont megszólal, akkor olyasmiket mond, amik megfontolásra érdemesek. Ilyeneket például: „Eltöprengtem, mit jelent a Pleni sunt coeli et terra majestatis tua (Dicsőséged betölti a mennyet és a földet). Valójában ez az angyalzene, amely mindig létezett, és amelyet Mozart hallott, aztán lejegyzett. Ezt az angyalzenét jegyezték fel a szent szerzetesek, és éneklik máig a templomban. Ilyesmit az ember egymaga nem képes alkotni. Amit képes, azt elég jól ismerjük már, és az nem kielégítő. A nehézséget azonban az okozza, hogy az ember csak nehezen fér hozzá ezekhez a szent törvényekhez, mivel annyira változékony és mindenek előtt tökéletlen. Azok el vannak rejtve előle,mert nem méltó a tudásukra, ám így elárulni sem tudja őket. Hitem szerint azonban a nagy zeneszerzők közvetlenül hozzáfértek ehhez a kincseskamrához. Mindez nem csak a művészetekre vonatkozik, hanem mindenre. Valójában a megváltás problémája áll mögötte: meg kell halnunk, mielőtt feltámadnánk.”

Arvo Pärt zenéje ilyen angyalzene.

amely az emberi gyarlóságok mögött rejtőzik. Szűklátókörűségre vall, amikor műveit modern egyházi zeneként értelmezik. A zene eredendően szakrális természetű és Arvo Pärt nem tett mást, mint hogy visszahelyezte a zenét oda, ahová tartozik. Bizonyos értelemben korszerűtlen alkotói magatartás, nem vitás. De aki szerint korszerűtlen, annak úgysem mond semmit ez az egész. Ebben a koszos zajokkal terhes világban Arvo Pärt zenéje igazi gyógyír. „Istenfélelem nélkül nincs zene – sem valódi alkotótevékenység” – írja egyik jegyzetében. Ilyen egyszerű ez végül is, minek bonyolítani.