Mi irányítjuk a filmet, vagy a film minket?
Lehetséges-e egyáltalán valóban abba az irányba terelni egy filmet, amelybe akarjuk – miközben az összes lehetséges kimenetelt már leforgatták?
A nézőnek lassacskán az lehet az érzése, hogy nem csak Stefan merül egyre mélyebbre az érthetetlen események, különös jelenetek és gyógyszerek által fűtött flashbackek kavalkádjában, de maga is összezavarodik a Bandersnatch labirintussá formálódó opciói között.
Bizonyos döntések mintha „helytelen” döntések lennének: a sorozat rövidesen „visszadobja” a nézőt egy korábbi döntéséhez. Ez bizonyos esetekben egyértelmű (például rossz ötlet leugrani a főhőssel egy toronyházról), máshol viszont teljesen érthetetlen (miért ne dönthetnék úgy, hogy otthon dolgozzon ahelyett, hogy az irodába menjen be?).
Egyes esetekben különös módon ugyan felajánlja a sorozat a döntési panelt, ám azon csak egyetlen lehetőség van. Mivel ez egy gyermekkori visszaemlékezésnél történik meg, ezért az üzenet az is lehet, hogy bizonyos dolgokon nem lehet változtatni.