Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, disztópikus jövőképeket elénk vetítő, s a nézőket gyakran próbára tevő Black Mirror Netflix-sorozat érdekfeszítő újítással élt a Bandersnatch című legújabb, akár 150 perces részével.
Az „akár” szó nem elírás. A Bandersnatch során ugyanis
a néző döntheti el, hogy bizonyos fontos – vagy kevésbé fontos – pillanatokban hogyan döntsön a főszereplő.
A navigáláshoz kétválaszos panelek ugranak fel a film során, és a nézőnek néhány másodperc alatt döntenie kell, hogy miképp folytatódjanak az események.
Ezt vagy azt a fajta müzlit reggelizze a főhős? Ilyen vagy olyan zenét kedveljen? Míg az utóbbi döntés mindössze annyit befolyásol, hogy a filmben a továbbiakban milyen aláfestő zene menjen, addig egyes döntések – pl. megölje-e a főhős az apját? – már jóval nagyobb hatással vannak az epizód kimenetelére.
S ha ez idáig mindössze csak egy izgalmas újításnak tűnik, akkor a java még hátra van. A Bandersnatch (ami egy 1872-es Lewis Carroll-novelláról kapta a címét, s ami lényegében egy szőrös oroszlán-rémre utal) ugyanis nem egyszerűen egy a néző döntésein alapuló film. Sokkal inkább egy olyan alkotás, amely az irányítás illúzióját kelti a nézőben – miközben a valódi tesztalany sokkal inkább maga a néző, és nem a depresszióval és víziókkal küzdő főhős, Stefan Butler.
Nem elárulva a korábbi Black Mirror-részekre számos tartalmazó epizód megannyi lehetséges kimenetelét, elég annyit elmondani, hogy egy ponton túl a néző egyfajta harcba keveredik a lehetséges opciókkal, melyek valahogy mégsem úgy akarnak alakulni, mint ahogyan a néző akarja azt. Hol a főhős lázadozik, hol döntéseink nem vezetnek abba az irányba, ahova szeretnénk.
Mi irányítjuk a filmet, vagy a film minket?
Lehetséges-e egyáltalán valóban abba az irányba terelni egy filmet, amelybe akarjuk – miközben az összes lehetséges kimenetelt már leforgatták?
A nézőnek lassacskán az lehet az érzése, hogy nem csak Stefan merül egyre mélyebbre az érthetetlen események, különös jelenetek és gyógyszerek által fűtött flashbackek kavalkádjában, de maga is összezavarodik a Bandersnatch labirintussá formálódó opciói között.
Bizonyos döntések mintha „helytelen” döntések lennének: a sorozat rövidesen „visszadobja” a nézőt egy korábbi döntéséhez. Ez bizonyos esetekben egyértelmű (például rossz ötlet leugrani a főhőssel egy toronyházról), máshol viszont teljesen érthetetlen (miért ne dönthetnék úgy, hogy otthon dolgozzon ahelyett, hogy az irodába menjen be?).