Senki sem maradhat tétlen: választás – 2026

„»Az ember előtt ott az élet és a halál,
megadatik neki, amit választ magának.«
Sirák fia könyve 15.18.

Az érdektelenség mindig helytelen

»Az új helyzet a világi hívők tevékenységét manapság egészen sajátos módon megköveteli mind az egyházi, mind a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai élet terén. Bár az érdektelenség mindig helytelen volt, de most még nagyobb hiba lenne, mint bármikor. Senki sem maradhat tétlen.« – olvashatjuk Szent II. János Pál pápa az egyházi szolgálattevőkön túl minden világi hívőhöz intézett sorait az 1987-ben tartott szinódus után kiadott »Christifideles laici« szinódus utáni apostoli buzdításának bevezetőjében.

Ez az írás segíteni szeretné az eligazodást mindazoknak az elkötelezett katolikusoknak, keresztényeknek, akiket megzavar a virtuális világból ömlő információáradat és egyházainkba nyugatról beszivárgó, lopakodó, minden tanítást, hagyományt megkérdőjelező liberális gondolatok. Ezek közül is legelsőként az, hogy a szabad szólás joga, a mindenek feletti szabad véleményalkotás, végső soron a személy végtelen szabadságának joga megelőzi az Egyház tanításához és törvényeihez való igazodás, ragaszkodás kötelezettségét. Emlékezhetünk a közelmúltból: zajongásukkal egy templomban az Eucharisztia és a Bűnbánat szentségét gyakorló hívőket, hitgyakorlásukban megzavarók, szólásszabadságukkal élők, hogy felháborodtak az ordítozásukat elnyomó harangzúgáson. Nem csupán felháborodtak, hanem az ateisták egy hivatalos társasága beperelte a hitgyakorlatot óvó harangozót...

Eljött az ideje, hogy el kell csendesednünk, meg kell állnunk. Egy magára valamit adó keresztény embernek hite és egyháza tanításának talaján állva szigorúan racionális döntést kell hoznia politikai választások előtt, melynek két fontos eleme van:

1. A keresztény értékek tényleges megvalósulása az evangéliumi jó és a rossz, az élet és a halál kultúrája közti különbségtétel alapján az adott közösség szolgálatában, a politikai élet szubszidiáris szintjein és ezen értékek megjelenése a vonatkozó dokumentumokban: Alaptörvény, sarkalatos törvények, törvények, rendeletek, határozatok.

2. A kormányzóképesség – képviseleti képesség, vezetői képesség – megléte, mely a közéleti szerepvállaláshoz, vezetéshez kapcsolódó jellembeli adottságok, elöljárói alkalmasság, tudás, tapasztalat és kapcsolatrendszer összessége. »Az erény maradandó és erős készség a jó felismerésére.« (KEK 1803) Az első pontban említettek alapján úgy a személyek, mint a szervezetek tekintetében mérlegre kell tenni, hogy a négy sarkalatos erény – okosság, igazságosság, erősség, mértékletesség gyakorlása milyen fokú, s hogy valóban a jó képviselete alapján a közjót szolgálja-e?

Felelősen gondolkodó keresztény felnőtt nem dönthet más szempontok szerint, mert akkor a maga, családja, közösségei és végső soron nemzete jövőjét is veszélyeztetheti. A súlypontokat a mérlegeléskor pedig alapvetőn az előbb említett egyes pont alapos vizsgálata kell, hogy megelőzze, mert ennek kell meghatároznia döntésünk legalább kétharmadát. Ebben próbál ez a rövid írás segíteni, sorra véve azokat a hivatalos, katolikus dokumentumokban szereplő irányelveket, melyek mindenki számára elérhetők, de talán rendezésük fáradságos munkájára sokaknak nincs ideje.

Az országgyűlési választások minden négy évben lehetőséget biztosítanak, hogy leltárt készítsünk, számot vessünk és mérlegeljünk: mit kínálnak az előttünk álló időre a politikai pártok és annak képviselői birtokában vannak-e mindannak, ami képessé teszi őket ígéreteik megvalósítására, azaz a biztos és egy nemzeti közösség számára biztonságot nyújtó kormányzásra.

Kétezer éves talpkövek

A sok reformált keresztény, keresztyén, protestáns egyház mellett a katolikus közösségek tagjai egy kicsit könnyebb helyzetben vannak, mert az egyház kétezer éves működése és tanítói tapasztalata alapján a krisztusi evangéliumok talpkövein állva az évszázadok során minden társadalmi kérdésre megfogalmazta és ma is megfogalmazza válaszait, melyek kötelező érvényűek a tagokra nézve. Ezt tartalmazza többek között a Katolikus Egyház Katekizmusa című, nyolcszáz oldalas mű az egyetemes egyház tanításának nagy foglalata, mely – mondhatjuk nyugodtan – Szent II. János Pál pápa és Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa életműve.
Annak okán kötelező az ebben foglaltak elfogadása, mert az egyházmegyéket vezető püspökök, a plébániákon vagy más szolgálati helyen tevékenykedő papok, diakónusok szentelés előtt hűségesküt tesznek a mindenkori pápák (püspökeik) tanításai, az egyház egyetemes tanításai (melyeket a tanítóhivatal, a Magisterium Ecclesiae foglal össze) kinyilatkoztatásai tekintetében. Munkájukat, tanításukat a hívek, a nyáj felé e tanítások alapján végzik, tanításuk pedig így minden katolikus hívőre nézve kötelező.
A mindenkori országgyűlési, európai uniós vagy önkormányzati választások kapcsán azonban sokakon, az egyházi rend tagjain és hívőkön is erőt vesz a félelem, hogy társadalmi ügyekben, politikai kérdésekben határozott állásfoglalást tegyenek,
holott olvastuk: az »érdektelenség mindig helytelen volt«. Sokan keresztények befogják az orrukat, mert a politika »bűzös«, mások a szemüket csukják be, megint mások elfordulnak, homokba dugják a fejüket, politikusokról könnyen erkölcsi ítéletet mondanak, netán kommunikációs tilalmat rendelnek el saját kis közösségükben a témát illetően. Holott, a magyarok által szeretett, jó lengyel pápa előző soraiban írja, hogy a világi hívőktől megköveteli a tevékenységet a politikai élet terén is. Tehát nem lehetőségként, hanem kötelességként jelöli meg a közélet különböző szintjein való aktív jelenlétet.

A zsinat után negyedszázaddal hívta egybe II. János Pál pápa a püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat, nőket, férfiakat a világ minden részéről, hogy egy akkori politikai földindulásra készüljenek fel, nevezetesen a Szovjetunió felbomlására, egy új világrend kialakulására. Ez az akkor közelgő (a fatimai látnokoknak elmondott, a pápa által ismert) ideológiai, társadalmi, politikai kihívás minden eddiginél nagyobbnak látszott Európában, de a világban is. Ezzel egy időben bizonyos Joseph Ratzinger már a múlt század hetvenes éveinek végén írásaiban, beszédeiben, közéleti megnyilatkozásaiban az ezredfordulóra már egy dekadens, nihilistává silányuló, lelkileg kiüresedő nyugati társadalmat vizionált a relativizmus diktatúrájának képében. Az alapvető isteni és természeti törvények megkérdőjelezése, annullálása előrevetítette a szovjetvilág utáni még sötétebb kor eljövetelét. Megjött. Tokostól rúgta rá az ajtót a harmadik évezred emberiségére és a katolikus egyházra, de minden más keresztény egyházakra is. A személyfelszabadító, korlátlan szabadság-ideológiák térnyerése, a szexuális forradalom és drogliberalizáció »lágy könnyedsége« után az LMBTQ, a woke már a legalapvetőbb normarendszerek széttördelését tűzte ki célul, a mértéktelenül fogyasztó tömegemberekből álló arctalan massza megteremtését.

Újkeresztény relativisták a templomterekben

»Az utóbbi években többször megtapasztaltuk, hogy a tolerancia elvére való hivatkozás csak az első lépés, hogy azután mindenkire rákényszerítsék a szekuláris ideológiát.« – mondta egy előadásában José Ignatio Munilla spanyol püspök.

Nyugat-Európában a hetvenes, nyolcvanas években, nálunk harminc, negyven év késéssel megjelentek és teret nyertek a katolikusnak keresztelt újkeresztény relativisták, akik a mindenkinek, mindent szabad ideológiája, a szabad személy mindenek felettiségének tanai, az álszent, mindent felülíró tolerancia zászlaja alatt léptek a valós és virtuális templomterekbe. A keresztség és a szentségek vétele jó okkal feltételezné az egyházuk törvényei és tanítása iránti kötelezettségeik ismeretét, azonban a jelek azt mutatják: nagyon sok az ezeket homályosan ismerő, templomba járó ember. Azonban számosan vannak, akik személyes szabadságjogaik elsőbbségeire hivatkozva, mindenfajta alapvető tudás (fundamentális teológia), tanításbeli alapismeret (dogmatika), kötelezettségek és jogok (Egyházi Törvénykönyv) és ezeken alapuló erkölcsteológiai szemlélet nélkül hangos véleményformálók lettek. A világban kialakult, az ideológia szabadság és véleményalkotás nyomán »járó« tiszteletre hivatkozva ők sok helyen az első sorokba furakodtak. Fennhangon követelik tanítóhivatali kérdésekben is a véleményalkotás jogát. Az értékőrző és értékálló, csendes többség pedig egyet hátralépett. Itt az ideje újra előrelépni!

XVI. Benedek pápa szülőhazájában a relativista újkeresztények az elmúlt évtizedben szinte újra az egyházszakadás szélére sodorták a német katolikus egyházat, amely így – nem mellesleg mára egy megrogyott, egykor gazdaságilag szebb napokat látott ország – sajnos egyre gyengülő, erejét vesztett szervezetévé vált.

Canterbury újonnan beiktatott anglikán, leszbikus – ebből kifolyólag – hölgy érseke is pontos lenyomata annak – a nem a mély Istenhitben és tanításban gyökerező – relativista keresztény világnak, a kiüresedő protestáns, magát túlreformáló egyházi rendszernek, mely egyben a brit liberális demokrácia görbetükre is.

A bűn különböző formáit – házasság felbonthatatlanságától (ennek tagadása nyomán jött létre az anglikán egyház), az emberi nem megválasztásának lehetőségén át az egyneműek házasságáig – a nyugati társadalmak évszázadok óta relativizálják. Egy idő után nem csak megkérdőjeleztek hitbeli és erkölcsi, tanításbeli, evangéliumi alapelveket, hanem azokat normává tették és teszik a szabadságmozgalmak különböző szakaszaiban. Immár alkotmányokba is rögzítik sok helyütt az egyneműek házasságát. Ezek a hitengedmények nyomán kialakult anomáliák aztán elmúlt évtizedekben szépen átszivárogtak egyes keresztény egyházakba is. Ezért emelték fel szavukat és fontolgatják a Református Egyházak Világközösségéből a történelmi Magyar Református Egyház képviselői.

Mára már oda-vissza ható folyamatokról van szó, hiszen ezek az egyházak például lelkesen támogatják az LMBTQ jogok törvénybe kerülését. Mostanra már sajnos a katolikus közösségek falai között is bomlasztanak, kereszténynek, katolikusnak látszó médiafelületeket hoznak létre, elárasztják a digitális teret is. Ez a liberális kisebbség az, amelyik most Magyarországon a katolikusoktól, hívő keresztényektől politikai távolságtartást követel. Pontosan látják, hogy ezzel a látszatfüggetlenségre, jellegtelen semlegességre való hivatkozással tüntethető el az a hihetetlen különbség mely az élet és a halál kultúrájának politikai képviselete között van. Fontos tudatosítanunk, hogy politikai döntés terén itt van a választóvonal! Nézzük meg, mi is ez?

Helyes keresztény pozíció a politikában
Jövőkép – vagy annak hiánya

Sokan politikai értelemben nem helyes pozíciót vesznek fel keresztényként. Ma ugyanis egy hívő számára nem ott van a választás bal és jobboldal között, amivel mindennap tömi a média a fogyasztó fejét. Nem a szlogenek szintjén dől el: »Hol a pénz? Hogyan lett ilyen gazdag? Minden politikus lop! Ez sem különb ember! Kik Brüsszel bábjai? Miért bántalmazta a feleségét?« És sorolhatnánk az immár unalomig ismert paneleket, kampány-mondatokat, melyek az érzelmi azonosulás vagy elutasítás ingoványos talajára akarják csalni a gyanútlan szemlélődőt.

Azonban egy tudatosan élő és gondolkodó keresztény nem dönthet érzelmei és bulvárhírek, internetes oldalak hírei vagy épp álhírei kapcsán a saját és a reábízottak jövőjét befolyásoló döntésekről. A választóvonal, hogy lássunk tisztán a felszínen zajló hangos, sokszor nemtelen viaskodás mögött a kiüresedett liberális demokráciák világpolgárainak emberképe és a keresztény, nemzeti közösségben gondolkodók jövőképe között van. Pontosabban a jövőkép és annak hiánya. Emiatt nagy az előttünk álló választások tétje. Hívjuk hát segítségül a tanítóhivatalt. Nézzük, miként fogalmaz erről a Katolikus Egyház Katekizmusa a 2211. pontban:

»A politikai közösség kötelessége, hogy tisztelje és támogassa a családot, és biztosítsa számára

• a családalapítás, a gyermekek vállalásának és a saját erkölcsi és vallási meggyőződésnek megfelelő nevelés szabadságát;
• a család intézménye és a házastársi kötelék szilárdságának védelmét;
• a szükséges eszközökkel és intézményekkel a hit megvallásának, továbbadásának és a gyermekek vallásos nevelésének szabadságát;
• a magántulajdonhoz, a vállalkozáshoz, a munkához, a lakáshoz és a kivándorláshoz való jogot;
• az egyes országok berendezkedése szerint az orvosi ellátáshoz, az öregek támogatásához és a családi pótlékhoz való jogot;
• a biztonság és az egészség védelmét, különösen olyan veszélyekkel szemben, mint a drogok, a pornográfia, az alkoholizmus stb.;
• a szabadságot, hogy más családokkal társaságokat hozzon létre, és így képviselve legyen a polgári hatóságoknál.«

Mindezeket azért idézi pontosan II. János Pál pápa Familiaris Consortio című apostoli buzdításából a katekizmus, mert előtte a 2207-es pontban így ír. »A család az a közösség, amelyben az ember kisgyermekkortól kezdve megtanulhatja az erkölcsi értékeket, megkezdheti Isten tiszteletét és a szabadság helyes használatát. A családi élet beavat a társadalmi életbe.«

Tehát ahova a család beavat, az a társadalmi élet, azaz a napi politika színtere is, s a családból kellő erkölcsi mértéket hozók tudják azt helyesen szolgálni. Egy katolikus, keresztény hívőnek tehát azt kell megvizsgálnia, hogy az adott kormány, »politikai közösség« milyen mértékben tartja kötelességénekaz előbb felsoroltakat és miként valósítja meg azokat. Támogatja-e a családokat? A nemi szerepeket helyén kezeli-e? Minden erejével az abortusz visszaszorításán fáradozik-e? A hitgyakorlás, a hívők intézményrendszerét segíti-e, stb.? Ha igen, akkor katolikus, keresztény szempontból, a familiaritás – családtól az államalkotó közösségig – szempontjából helyesen jár el és további bizalmat érdemel. Ha egy politikai csoportosulásnál nem ez a prioritás, ellenben támogatói az LMBTQ jogoknak, azok törvénybe emelésének, azzal alapjaiban rendítik meg az adott országot, nemzeti közösségét és kisebb közösségeit is. Ezek feltérképezése és mérlegelése a felelős gondolkodás, a keresztény politizálás alapja. Miért is?

Mert a család, ahogy a katekizmus fogalmaz, a »társadalom őssejtje«. Ennek megítélése a töréspont. A szovjethatalomnál félelmetesebb woke ideológiát képviselő baloldali, ultraliberális szuperelit célja immár a világon nem más, mint sejtszinten szétverni a társadalmakat, azaz a családokat. Mi, keresztények hogyan bízhatunk meg bárkiben, aki egyenjogúnak tekinti a megátalkodottság, a halálos bűn kategóriájába tartozó homoszexuális házasságot, az eutanáziát, iparággá fejleszti a pornográfiát, szemet huny a drogfogyasztás egyes formái felett, keresztényeket gúnyol, gyaláz, templomokat szentségtelenít meg, vagy csak szó nélkül hagyja mindezeket?
Ami a probléma valós nagyságát jelenti, hogy mindezek a woke ideológiához tartozó kérdések felvetései már mikroszinten befurakodtak templomterekbe, mérgeznek közösségeket, magukat kereszténynek nevező portálok, blogok álvitáznak, bizonytalanítanak el sok, gyanútlan hívőt. Az egyik PRIDE kapcsán alakult ki egy katolikus levelezőlistán az a polémia, hogy vajon el lehet-e erre az eseményre hívőként menni. A hangos, katolikusnak keresztelt, újkeresztény, relativista kisebbség szabadságjogokért kiáltó csoportja uralta a vitában a virtuális teret. A kétezer éves katolikus állásfoglalás pellengérre került, s csak több napos huzavona végén tett a helyi közösség pásztora a mondat végére pontot: a PRIDE bűn, rajta részt venni bűn. Majd csend. Kijelentésével, azaz a hivatalos, krisztusi, evangéliumi és egyházi álláspont közlésével azt is kockáztatta, hogy az eddig »lapító liberális katolikusok« közül többeket érzékenységükben megbántott...

Politikai kérdőjelek, pontos válaszok

Politikai kérdésekben is minden közösségben a felkészült vezetőknek, pásztoroknak tudni kell pontot tenni a feltett kérdések utáni mondatok végére, hiszen a »muníció« rendelkezésre áll az Apostoli Szentszék dokumentumaiban. »Csak« az evangéliumi igazság, az élet kultúrája mellett kell kiállni. II. János Pál pápa az 1995-ben, március 25-én Krisztus földi fogantatásának napján kiadott Evangelium vitae (Az élet evangéliuma) kezdetű enciklikájában határozta meg a »halál kultúrája« és az »élet kultúrája« közötti éles ellentétet. A halál kultúrája az önző, élvezethajszoló életmódból fakadó materializmus, amely többek között az abortuszt és az eutanáziát legitimálja és népszerűsíti, míg az élet kultúrája a méltóságot, a szenvedést megértő, szeretetre épülő társadalmat jelenti. A Római Katolikus Egyház tanítását helyesen értelmezve a bűnt elfogadó, népszerűsítő, sőt normává tevő, azt politikai zászlajára tűző, ezekkel programot alkotó pártokra egész egyszerűen ezen okoknál fogva nem lehet szavazni, mert akkor az illető magára a bűnre is szavaz, amellé is leteszi a voksát, azaz bűnpártoló lesz, maga is átvitt értelemben bűnt követ el. Annak idején Hodász András egykori pap egy nyíltan liberális, LMBTQ támogató liberális párttal való flörtölése kapcsán is felhívtam erre a figyelmet. Heves támadásokat kaptam relativista keresztényektől, de még hívő katolikusoktól is. (És lám, mi lett egy ragyogó papi hivatásból...) Talán sokak figyelmét elkerülte XVI. Benedek pápa, 2005-ös megválasztásának hajnalán mondott beszéde, melyben többek között így fogalmaz:

»Az egyház credója szerint vallott világos hitet olykor fundamentalizmusként bélyegzik meg, míg a relativizmusra sokan, mint a mai korban egyedül lehetséges magatartásformára tekintenek. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek«.

Jelenthetjük jó Benedek pápának, kialakult a relativizmus diktatúrája. Ez ellen pedig nem csupán a keresztény közösségekben, hanem immár Európában az államok vezetőinek is szembe kellene néznie. Ehelyett azt látjuk, hogy sok állami vezető ennek lelkes híve. A vágyvezérlet »hordák«, a hedonizmus, az individualizmus és a hasznosságelvűség dominanciája által ünnepelt liberális demokráciák lassan kiüresednek a világban. A nemzetek feletti szuperállam víziója Európában láthatóan megbukott. A személy és családközpontú, egységes, társadalmi konszenzuson alapuló jövőképpel rendelkező nemzetállamok megerősödése elindult, ahol – ahogy pl. Magyarország Alaptörvényében is látjuk – a keresztény alapértékek, ha nagy harcok árán, de ismét elfoglalhatják méltó helyüket az államszervezet egyes sarokpontjain. Ott, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Összefoglalva: ahol a családpolitika a nemzetpolitika alapja, ott fenntartható jövőkép van, ahol az egyéni szabadságjogok és ebből fakadó szociális politikákat ez elé helyezik, ott egy jövőkép nélküli internacionalista, globális tömegkiszolgálás zajlik kormányzati szinten.

Milyen a jó politikai vezető

Ha röviden szeretnénk az előbb leírtak fényében jellemezni, akkor az a személy, aki a maga életében és a rábízott közösségben is az élet kultúrájának szolgálatában él és szolgálja a közösségét, nem fogott ember, aki zsarolható.

»A politikus a következő választásra gondol, az államférfi a következő nemzedékre.«
Szent-Györgyi Albert

Azonban ahogy a törvényhozásban is vannak kiemelt, úgynevezett sarkalatos törvények, úgy vannak az ember földi életminőségét fémjelző sarkalatos erények is. Ilyenek az isteni erények, a hit, a remény és a szeretet. És van a négy sarkalatos erény. Egy politikus, államférfi esetében ezeket kell vizsgálni, azonban ezt azzal a kellő alázattal kell tenni, hogy előtte ki-ki a maga vizsgálatát is lefolytatta: Vajon én kellően erényes életet élek-e? Vajon talentumaim, képességeim szerint szolgálom-e a rámbízottakat? Vajon tudok-e kellő önmérsékletet tartani az élet bármely területén? Vajon sokszor erőn felül, szolgálatként végzem-e állapotbeli kötelességeimet? Vajon bátran kiállok-e az Igazság, az evangéliumi tanítás mellett? Vajon a teendő jó és a kerülendő rossz között mindig különbséget tudok tenni? Vajon jóra törekvő ember vagyok, ahogy a bűnbánati imában mondom?

»Az erényes ember minden testi és lelki erejével a jó felé törekszik; konkrét tetteiben azt keresi, azt választja.« (KEK 1803.) Közös gondolkodásunk talán legnehezebb pontjához érkeztünk. Egy politikai választás esetén a pártok ideológiai elköteleződésének és meghirdetett programjának keresztény szempontokból való vizsgálata után nem mehetünk el szó nélkül a politikai szolgálatot vállalók személye, feladatra való alkalmassága mellett. A legtöbb elvárás azzal kapcsolatban van, hogy egy politikus, államférfi, aki a keresztény elveket kimondottan és vállaltan képviseli, lehetőleg a legtöbb szempontból legyen hiteles. Így tudja méltó módon reprezentálni azt a közösséget, mely őt majd megválasztja.

»Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó.« (KEK 1755.) Tehát meg kell néznünk a célt, amit a politikus a közössége felé kijelöl, majd őt magát, hogy a négy sarkalatos erény birtokában van-e? Tenni mindezt azzal a kellő óvatossággal, hogy először, ahogy korábban megtettük: magunk nézünk tükörbe. Álljon itt vágatlanul a négy sarkalatos erény meghatározása a Katolikus Egyház
Katekizmusa szerint:

Az okosság az az erény, amely a gyakorlati értelmet fölkészíti arra, hogy minden helyzetben fölismerje igazi javunkat, és annak megtételéhez megtalálja a helyes eszközöket. »Az okos vigyáz lépéseire« (Péld 14,15). »Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok« (1Pt 4,7). Az okosság a »megtehető dolgok helyes szabálya« – írja Szent Tamás Arisztotelészt követve. Az okosságot nem szabad összetéveszteni sem a félénkséggel vagy a félelemmel, sem a kétszínűséggel vagy a szimulálással. Auriga virtutum, »az erények kocsisának« nevezzük: szabályt és mértéket szabva irányítja a többi erényeket. Az okosság vezérli közvetlenül a lelkiismeret ítéletét. Az okos ember ezt az ítéletet követve dönti el és rendezi el magatartását. Ennek az erénynek köszönhetően tudjuk tévedés nélkül alkalmazni az erkölcsi alapelveket konkrét esetekben, és győzzük le a teendő jó és a kerülendő rossz körüli kétségeket.

Az igazságosság erkölcsi erény, mely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak, amivel tartozik nekik. Az Isten iránti igazságosság neve a »vallásosság erénye«. Az emberek iránti igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, mely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában. A Szentírásban gyakran említett igaz embert gondolatainak állandó igazsága és a felebaráttal szemben tanúsított egyenes magatartása jellemzi. »Ne vedd tekintetbe a szegény személyét, és ne tiszteld a hatalmas arcát. Igazságosan ítélj felebarátodnak.« (Lev 19,15) »Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben.« (Kol 4,1)

Az erősség az az erkölcsi erény, amely a nehézségek közepette biztosítja az erősséget és állhatatosságot a jó keresésében. Megerősíti az elhatározást, hogy az ember az erkölcsi életben ellenáll a kísértéseknek és legyőzi az akadályokat. Az erősség erénye készségessé tesz a félelem, még a halálfélelem legyőzésére is, segít vállalni a próbatéteket és üldöztetéseket. Megadja a bátorságot az önmegtagadásra, sőt az élet föláldozására is az igaz ügy védelmében: »Erősségem és dicséretem az Úr« (Zsolt 118,14). »A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, Én legyőztem a világot« (Jn 16,33).

A mértékletesség az az erkölcsi erény, amely mérsékli az élvezetek vonzását, és készségessé tesz a kiegyensúlyozottságra a teremtett javak használatában. Biztosítja az akarat uralmát az ösztönök fölött, és a tisztesség határai között tartja a vágyakat. A mértékletes ember érzéki vágyait a jóhoz rendezi, józanul tesz különbséget, és nem erejét követi, hogy szívének ösztönös vágyai szerint cselekedjék. Az Ószövetség gyakran dicséri a mértékletességet: »Ne járj bűnös vágyaid után, és tartóztasd magad gyönyörűségeidtől« (Sir 18,30). Az Újszövetségben ezt az erényt »mértéktartás«-nak vagy »józanság«-nak nevezik. »Éljünk józanul, igazul és jámborul ebben a világban« (Tit 2,12). (KEK 1806 – 1809)

A négy sarkalatos erény rövid összefoglalását azért érdemes nem csupán átolvasni, hanem akár átelmélkedni, mert mindannyiunk számára feladat, hogy vállalt hivatásunkban, mindennapi, állapotbeli kötelezettségeinkben gyarló, bukdácsoló emberként is próbáljunk meg ezek alapján élni, tevékenykedni, így legyünk hasznára családjainknak, kisebb, nagyobb közösségeinknek. Ezek után annak a tudatosítása is fontos, hogy a politika is egy szakma, a jó politikus először is államférfi, így szakember, a rossz politikus pedig szakbarbár. Hajlamosak katolikusok, keresztények úgy állni ehhez a kérdéshez, hogy természetesen értenek hozzá, bátran hozhatnak morális és szakmai ítéletet is, mert az internet, a közösségi média és most már a mesterséges intelligencia alapján »mindent tudnak«.

Fogadjuk el azonban a tényt: a politikus is – mindannyiunkhoz hasonlóan – gyarló, bukdácsoló emberként igyekszik végezni a dolgát, tenni a jót, próbál a sarkalatos erények alapján élni, tevékenykedni, hasznára lenni családjainknak, kisebb, nagyobb közösségeinknek. És ez nem felmentés senki politikusnak, aki tudatosan és jól megfontoltan a keresztény értékrend ellen cselekszik, rosszat tesz, bűnt követ el. Méltó a maga büntetésére. Azonban egy helyi, országos vagy európai választás okán nem hozható helyes döntés egy-egy politikai közösség esetén néhány deviáns eset túlzott felnagyításának megítélésével! El kell tudni fogadni azt, hogy vannak hívő, vallásos emberek, közülünk valók, akik a politikát, a köz, a közösség szolgálatát hivatásuknak tartják. Természetesen ők jobban a közfigyelem előtt állnak, mint a hozzájuk képest »rejtőzködő« hivatásgyakorlók – festők, bádogosok, orvosok, gumijavítók, tanárok, szakácsok, óvónők és a sor a végtelenségig folytatható.

Akkor most végül is kire szavazzunk?

Mindezek alapján gyakran teszik fel ezt a kérdést katolikus, keresztény körökben: akkor most végül kire szavazzunk? Az előbbi oldalakon elég segítséget kaptunk ahhoz, hogy felelős döntést hozhassunk. Azonban egy dolgot még meg kell értenünk.

Aki egy kicsit is nyitott szemmel és füllel van jelen a saját katolikus, keresztény közösségében, egészen biztos, hogy – a korábban már bemutatott – kétféle véleménytípussal találkozik. Ha egészen pontosak szeretnénk lenni, vannak

Jogkövetők és a jogkövetelők

Mai világunkban ne csodálkozzunk azon sem, ha úgy érezzük, az előzőből van kevesebb egyházainkban. Ugyanis a jogok és kötelességek polgári jogi világát átszövő relativista szemlélet nyomán a személy jogai sajnos sok esetben egyházon belüli közösségi disputákon is előzik a kötelezettségeit. Mindez alapvetően a külső áltoleráns, liberális, relativista környezeti behatásból ered. Ezzel a világi szemlélettel ellentétben a katolikus egyház törvényei és tanításai esetében a kötelezettségek előzik a jogokat. Tehát nem a személy, nem az ő állapota, helyzete, adottsága határozza meg, hogy egyháza miről mit gondoljon, hanem egy kétezer éves lelki, szellemi, jogi keretrendszerben kell elhelyeznie magát. Ez pedig az élet kultúrája, az evangélium melletti kiállás, a halál kultúrájával szemben. A személynek a szabadsága ott van, hogy elfogadja ezt vagy sem. Ha nem, akkor meg kell keresnie azt a másik egyházat, ahol a polgári szabadságjogok alapján az ő személyes jogai és véleménye előzi kötelezettségeit.

Ma, amikor azt látjuk, hogy már európai szinten is alapdokumentációs szerződések jognivellációját is helyeslik egyes szereplők más szereplőknél magasabbra helyezett jogaikra hivatkozva, ne csodálkozzunk, hogy ez a fajta nivelláló magatartás beszivárog a szakrális terekbe, rendszerekbe, gondolkodásba.

Ha és amennyiben katolikus, jogkövető, azaz kötődésünk kötelezettségével élők vagyunk, akkor minden személyhez kötődő anomáliát, (párt)rendszerhibát hátrébb helyezve döntésünkben a helyes súlypontot annak megítélése nyomán kell elhelyezni, hogy az általunk támogatottat megvizsgálva azt látjuk, hogy az adott »politikai közösség kötelessége, hogy tisztelje és támogassa a családot«, azaz az életet, a jövőt. A család – gyermekek születése, nevelése – ugyanis az isteni teremtő szándék folytatólagosságának egyetlen, méltó helye. Ez jelenti azt, hogy békében élünk a Teremtő Istennel, szándékaival. Ezért tette meg ezt a választóvonalnak nagyon helyesen Szent II. János Pál pápa. Ez a politikában az idő KHAIROSZ típusú szemlélete, mely alapvetően túlmutat önmagán. Ez áll szemben a KRONOSZ típusú időszemlélettel, mely a személy szabadságjogainak előtérbe helyezésével a születés és halál közti idő »felzabálását«, önző megélését hirdeti az LMBTQ jogok, a woke ideológiák túlzott hangsúlyozásával, kiszolgálásával, a jogok kötelezettségek elé helyezésével. Ez utóbbi a halál kultúrájaként a Teremtő Isten szándékának befejezését jelenti, nem csupán egyének, közösségek összeomlásához, hanem teljes társadalmi anarchiához, a szemünk láttára zajló háborúkhoz is vezet, bármilyen szép csomagolópapírban is árulja ezeket a sátáni lélek.

A javaslat: üljetek körbe és beszélgessetek

Fontos döntések előtt állunk egy-egy választás kapcsán. Fontosabb, mint gondolnánk. Azonban nem elegendő a ránk telepedő digitális diktatúra csatornáin keresztül információkkal túltölteni magunkat, nem elegendő érzelmeink alapján irányba állni. Észre kell vennünk, hogy egyre kevesebb a tiszta szó, a letisztult gondolat.

Fogadjuk meg a tanácsot az első pápától, Szent Pétertől: »Legyetek józanok, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körbejár, keresve, kit nyeljen el!« (Pét. 5.)

Azt javaslom katolikus keresztény közösségeknek, hogy miközben az ordító oroszlán körbejár közöttünk, álljanak meg, üljenek le, a Szentlélek erejével zárják ki a gonoszt és csendesedjenek el. Az írásban szereplő dokumentumok vagy azok, a keresztény ember közéleti szerepvállalásaira vonatkozó részeinek elolvasása, átelmélkedése után, a Lélek lehívásával őszintén beszéljék át a magukra valamit adó közösségek politikai kötelezettségeiket a hit és tanítás fényénél. Ha így tesznek, egészen biztosan jól fognak dönteni. Az élet, a békesség, a jövő pártján.

Kétszer volt lehetőségem találkozni személyesen XVI. Benedek pápával. Ez a kedvenc képem. Az előírásokkal ellentétben valamiért nem térdeltem le előtte, nem hajoltam le megcsókolni halászgyűrűjét, hanem a szemébe néztem és megköszöntem szolgálatát. Megfogta – a protokolltól teljesen szokatlan módon – mind a két kezemet. Ez a néhány pillanat, amikor szeretettel egymás szemébe néztünk, amikor azt éreztem, csak rám figyel, eldöntötte szeretett egyházamhoz való végleges és elválaszthatatlan kötődésemet. Eldöntötte azt is, hogy hozzá képest szerény eszközeimmel bárhol leszek is, folytatni fogom azt a munkát, amit a krisztusi hit nyomán kialakuló mély tanítás szintézisével létrehozott a Katolikus Egyház Katekizmusának megírásával. Mert »senki sem maradhat tétlen!«

»Különösen is aggályosnak tartjuk a bioetikai és erkölcsi kérdések körül kialakult, a közösségünk megosztottságát figyelmen kívül hagyó konzultációt, mely teljes mértékben nélkülözte a biblikus-hitvallásos megközelítést. A közös teológiai diszkusszió helyett sokkal inkább az egyoldalú politikai aktivizmus került a megbeszélések középpontjába. Hisszük, hogy az egyház missziója az igazságosság melletti kiállást is magában foglalja, azonban meggyőződésünk, hogy ennek hiteles képviseletét keresztyén egyházak közösségeként csak úgy biztosíthatjuk, ha a kiindulópontunkat a Szentírás és az arról való teológiai párbeszéd jelenti. Csak úgy és addig maradunk Jézus Krisztus tanúi, amíg és amennyiben döntéseinket Krisztushoz kötötten, a Szentlélek megkülönböztető munkájába vetett hitben meggyökerezve, a Szentírás tanításával összhangban hozzuk meg.«

Részlet a tíz Kárpát-medencei református egyházkerület tiltakozó leveléből a Református Egyházak Világközösségénél annak ideológiai egyoldalúsága, az érdemi teológiai párbeszéd hiánya, a magyar reformátusokkal szembeni tiszteletlen és gúnyos hangnem miatt. – 2026. február 2.”

Nyitókép: Kocsis Zoltán / MTI