Hogyan (ne) vigyük színre a politikát?

Közéleti, politizáló színház: a fogalom időről időre viták kereszttüzébe kerül. Egyesek szerint a színház feladata az, hogy rámutasson az aktuális társadalmi problémákra, mások ezzel szemben úgy gondolják, a nézők azért járnak színházba, hogy megfeledkezzenek a mindennapok bajairól. De hogyan reflektálnak múltunkra és jelenünkre a magyar teátrumok? Két újonnan bemutatott előadást – a Vígszínház A diktátor-át és az Örkény István Színház Secondhand – Szovjetűdök-ét – megtekintve kerestünk választ a kérdésre.

*

Vígszínház: A diktátor (rendezte: Eszenyi Enikő)

Ha nagyon naivak lennénk, feltennénk a kérdést, mi szükség volt arra, hogy színpadra állítsák Charlie Chaplin filmjét, A diktátort, hiszen bármekkora filmtörténeti jelentőséggel is bír a tomániai zsarnok és a zsidó borbély története, időtlen szatírának, a hatalom természetéről örökérvényű gondolatokat megfogalmazó klasszikusnak azért nem neveznénk. Adenoid Hynkel nem III. Richárd.

A földgömb-luftballont szétdurrantó diktátor persze a huszadik század egyik emblematikus képe, de bárhogy is nézzük: a film egyetlen, kétségkívül hálás, de azért nem éppen egetrengető poénra épül – jelesül arra, hogy a kor talán két legnagyobb szupersztárja hasonlított egymásra –, a mű bárgyúságát pedig az emelkedett szellemisége sem menti. Teljesen érthető, hogy A diktátor miért váltott ki akkora hatást a maga korában, amilyet, de azt nehéz lenne tagadni, hogy az idő próbáját kevéssé állta ki.

Nem vagyunk naivak – és talán túlságosan rosszindulatúak sem, ha azt mondjuk, hogy A diktátor színrevitelében nagy szerepet játszhatott az, hogy bizonyos körökben örömmel fogadnak bizonyos utalásokat, még ha egyébként a rendezés nem is reflektál kifejezetten a mára. Nekünk – habzószájú kormánypropagandistáknak, lakájbérenceknek, you name it – illene ezen felháborodnunk, mégsem tesszük, hiszen színpadon elejtett viccektől nem dől össze a Rendszer, másrészt van igazság abban, hogy a színház – meg úgy egyáltalán a művészet – alapvetően ellenzéki műfaj. Ha valamit hiányoltunk a vígszínházi előadásból, az pont az volt, hogy épkézláb kérdéseket tegyen fel a hatalom és az egyén viszonyáról.

Nem gondoljuk, hogy Magyarország diktatúra lenne, meg azt sem, hogy csak erőltetett aktualizálással lehet jó színházat csinálni, de azzal is sokkal elégedettebbek lettünk volna, ha a rendező Eszenyi Enikő és munkatársai A diktátor ürügyén úgy mennek neki az orbánizmusnak, hogy közben valami valóban érvényeset és nem csak a mára is vonatkozót fogalmaznak meg. És összehoznak egy jó előadást.

Ehelyett be kellett érnünk három-négy rémesen elnyűtt és olcsó (és ilyen formában csak az „ellenzékiség” kiüresedettségét bizonyító) NER-viccel – mint a zsarnok német hablaty-beszédébe betűzött stadionozás, vagy az „ezt a kormányt nem lehet elengedni”-szöveg –, és a rendezés is elég felejthetőre sikeredett. Ha Eszenyiék nem gondoltak semmit a zsarnokságról, tényleg nehezen megfejthető, miért vitték színre Chaplin alkotását, ráadásul – minden kortársias vagy inkább kortársiaskodó rendezői megoldás és színpadi elem dacára – ennyire ódivatú stílben, ami megelégszik a film jeleneteinek szolgai adaptálásával.

Az előadás felszínességét jól mutatja a Herring marsall és Schulz között lezajló párbeszéd: Herring megjegyzi, hogy örül, hogy a bukott pártkatonát Hynkel visszafogadta a kegyeibe, Schulz pedig azt feleli neki: „me too”. Ha valahol, hát a Vígszínházban lehetne éle és súlya ennek a poénnak, de annyira a levegőben lóg, annyira nem indokolja semmi (az előadásban nem kerül elő a szexuális zaklatás témája), hogy a valós közéleti reflexió helyett csupán az olcsó hatásvadászatot szolgálja.

Az előadást igazából csak egyetlen dolog menti meg, az pedig ifj. Vidnyánszky Attila játéka, aki remekül hozza mind az esetlen borbélyt, mind az egyszerre gátlástalan és szorongó zsarnokot, emellett pedig egészen elképesztő akrobatamutatványokat is bemutat. Mindezzel együtt azonban sok jót nem ígérhetünk a darabbal kapcsolatban.

**

Örkény István Színház: Secondhand – Szovjetűdök (rendezte: Bagossy László, Kovács D. Dániel és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói)

Az Örkény Színházban idén ősszel Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő műveit dolgozták fel, megidézve a szovjet és posztszovjet világot, az abban megélt tragikus sorsokat és egy megismételhetetlen (?), évtizedeken át húzódó gyötrelmes lelkiállapotot – ezzel párhuzamosan a mondanivaló nem cseng hamisan 2018-ban sem, ugyanis minden jelenet reflektál a jelenre, helyet kap a mában is.

Minden elismerésünk a rendezésé, ugyanis a szeptember 28-án bemutatott Secondhand – Szovjetűdökben Bagossy László és Kovács D. Dániel (a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói segítségével) biztos érzékkel keverték a nyomasztást és a könnyedséget – a szovjet valóságnak hol a szenvedéssel teli, hol pedig a röhejes oldalát villantva meg – ezzel kibírhatóvá, helyenként élvezhetővé téve azt, hogy két órán át, szünet nélkül nyomorult életek alakulásának szemtanúivá válunk. A színpad- és díszlethasználat szintén dicséretet érdemel: az előadás közben segít jelen lenni, a maga látványos és szokatlan módján felkelti és fenntartja a néző figyelmét, a darab után pedig újabb és újabb jelentésadások támpontjául szolgál. Emellett az Örkény színészei ezúttal is kiválóan alakítanak, a nagy nevek (Csákányi Eszter, Csuja Imre, Epres Attila) mellett pedig számos tehetséges fiatalt is megismerhetünk.

Rögtön a darab kedezén egy moszkvai futóverseny extázisába csöppenünk: a rádióállomáson tehetségtelen ripacsok narrálják az eseményeket, majd mutatják be a szánalomra méltóan bárgyú és buta, ám kétségtelenül elhivatott, a Szovjetunió legtávolabbi pontjairól érkező – például öreg néniből és suhanc menőcsávóból álló – mezőnyt. Nem sokkal ezután ugyanezek a színészek csernobili túlélőket, metrórobbantásban elhunyt gyereküket gyászoló szülőket, vagy éppen megesett, éhezés szélén álló magányos leányanyákat jelenítenek meg. Történeteik révén hol röhejes, mégis a valóságot nyersen megidéző jelenetekben találkozunk egy emberkéz által teremtett abnormális világgal, hol pedig az ebben a világban fogant és kihordott tragédiák szörnyű mélységeibe nyerünk bepillantást. 

A Szovjetetűdök legnagyobb erénye mindemellett mégis az lehet, hogy a nézőt úgy helyezi a kommunizmus világába, hogy közben egy percre sem szakítja el a mától, az emberi sorstragédiák örökérvényűségétől. Minden, ami a színpadon történik, jelentéssel, esetenként többlettartalommal bírhat a 2018-as budapesti közönség számára – az összevetés pedig önként adódik, nem holmi szájbarágó didaktika következtében.

Számos jelenetet sorolhatánk ennek alátámasztására – például a csernobili videoriporter lelkiismereti válságát, vagy a Hillary Clintont és/vagy Angela Merkelt megidéző független-erős-magányos-de-véletlenül-sem-boldogtalan üzletasszony monológját –, mégis talán a darab zárómondata jeleníti meg leginkább, miről is beszélünk. „Nincsen gyötrőbb gondja az embernek, mint a szabadság. Keresne minél előbb valakit, aki előtt meghajolhat” – hangzik az állítás, és ahány néző, annyi konklúzió. A nézőtéri orbánozás persze nem marad el, ami rendben is van, hiszen lehet egyes analógiákat szeretni vagy nem szeretni, vitázni rajtuk, belőlük kiindulva véleményeket megosztani és csiszolni – a lényeg ugyanaz marad: esélyt kapunk kicsit más szemmel nézni a körülöttünk történő dolgokra, ferde tükörben nézni saját magunkra vagy nemes egyszerűséggel gondolkodni a világról. 

*

Tagadhatatlan, hogy A diktátor és a Szovjetűdök más alapról indulnak: az előbbi egy néhány órás filmkomédiára, míg utóbbi a „szenvedés és a helytállás monumentális megörökítésére” épül. Az élmények közelsége okán azonban önkéntelenül adódott az összehasonlítás a két darab között, ugyanis iskolapéldái annak, miképpen lehet egy jó előadást szárba szökkenteni vagy éppen a nulladik órában kilúgozni belőle bárminemű előremutató életcsökevényt.

Bár a Szovjetűdök  a múltat elemzi, a jelenre reflektál, mindeközben mégis előre mutat. Úgy nyúl a kommunizmushoz, a szovjet diktatúrák egyre silányuló, önmagukat elemésztő karaktereihez és legförtelmesebb érzéseikhez-gondolataikhoz, hogy azáltal minden néző gazdagodhat. A diktátor ezzel szemben tökéletesen fantáziátlanul használja a múltat, meghagyva azt néhány stadion-kerítés-kormány poén porhüvelyéül, nem adva semmi többet, mint amit eddig is tudtunk, láttunk, éreztünk.

„Az igényes színház mindig tükröt tart, bekapcsol, szembesítést kínál” Gyabronka József szerint. A Jászai Mari-díjas színész szavain elindulva talán kiütközik, miben más a két darab: az Örkényben mindez megtörténik, a Vígszínház nem tud tükröt tartani, mert súlytalan, bekapcsolni csak néhány percre képes, a szembesítésig pedig el sem jut. A darab ugyanis egy üres, néhány olcsó poénnal felfújt lufi. Valószínűleg hamar elszáll.