Botrány: nyíregyházi születésű magyart hurcoltak el az ukrán toborzók

„Édesapám, a kapu elől elmartak, bevágtak az autóba és elvittek engem katonának” – így kezdődött a Veres-család drámája két hónappal ezelőtt. Az üzenet feladója Veres Balázs, aki a beregszász melletti Szernyin lakott családjával, a fogadója pedig édesapja, Veres Attila volt. A fiút Lembergbe vitték, majd Harkivba, ahol amikor utoljára kapcsolatba tudtak vele lépni, már állítólag felderítésre indult a fiú egysége, ahová nem vihetett magával telefont, mert attól tartanak, hogy az oroszok bemérik az embereket ez alapján.

Ami a „szokványoson” felüli tragédia az egészben, hogy Balázs mentálisan nem volt egészen ép. Ezt telefonon mind a harminc éve Magyarországon élő apa, mind a fiút azóta kint nevelő nagynénje, Bence Krisztina is megerősítette nekünk. A nagynéni kiemelte: ők hordták korábban orvoshoz is emiatt; Balázst egy visszahúzódó, csendes emberként írták le, aki ráadásul nem is tudott pár szónál többet ukránul, így

A fiatalember egyébként Nyíregyházán született, ennek ellenére nem volt magyar állampolgársága. A nagynéni hozzátette: nem volt „lepapírozva” a fiú betegsége, és ez alapján a mentessége. Az édesapa szerint ugyanakkor hiába is lett volna, ilyenkor 

Ami biztos, hogy a fiatalembernek mentesség járt volna: „nem lehetett volna őt elvinni, csak elvitték” – mondta lapunknak az asszony, mielőtt rövidre zárta beszélgetésünket. Annyit tudott még megerősíteni, amit tudtunk: Balázst eltűntként tartja nyilván a hadsereg, „keresik, de nem lelik”, információt azóta sem kaptak róla.

Az édesapa a fia telefonjáról kapott még egy üzenetet, amelyben azt írja a fiú: ha ki tudtok hozatni, hozassatok, 14 ezer dollárba fog kerülni. Még címet is írt, ahova utalhatják a pénzt, de Veres Attila kérdésünkre hozzátette: természetesen nem volt hirtelen ennyi pénze, egyébként pedig tudott olyanról, aki átutalta a borsos summát, és ennek ellenére a határon elkapták a menekülőt, és ugyanúgy visszavitték, „a fiú és a pénz is odalett”. Így se nem tudott, se nem mert lépni.

kivéve, ha annyira szorongatja őket a kvóta – a napi „leadandó” toborzott létszám – hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy bárkit akár pénzért is kieresszenek, mert különben őket vihetik a frontra, ha hiányzik az emberanyag. Ha viszont megvan a kvóta, utána szoktak, idézőjelben, „túlórában” vadászni újabb emberekre a még több kenőpénz reményében.

Veres Balázsé mellett ugyancsak érthetetlen Balogh Lajos esete. Az 1994-es születésű beregszászi fiatalemberről saját édesapja posztolt. „Egy újabb magyarajkú fiatal férfit raboltak el a toborzó sakálok! Balogh Lajos 1994 születésű, 48 órája nincs vele kapcsolat! A mobilját elkobozták! Mindezt úgy, hogy fel volt mentve a szolgálat alól, mert Beregszász város vízellátásáért volt felelős a munkahelyén!”. Egy másik posztjában pedig a „fasiszta” beregszászi TCK-nak címezte üzenetét, követelve, hogy adják vissza a fiának a telefonját, hogy kapcsolatba léphessen vele.

A mentességről szóló információkat egy másik rokon is megerősítette, aki hozzátette: a másik elrabolt fiatalember (akinek a munkahelye alapján szintén mentessége volt) ugyancsak magyar ember volt. „Minket nem nagyon szeretnek erre” – tette hozzá. Lajosék egyébként együtt voltak műszakban, amikor lecsaptak rájuk a hatóságok, jelenleg a család ügyvédet próbál intézni a fiúnak a helyi magyar szervezetek segítségével. Mint megtudtuk, szombat este a fiatalembernek annyi időre adták vissza a telefont, hogy elmondhassa, életben van, és már a kiképzőtáborban van.

Erről a szisztémáról a European Conservative dokumentumfilmjében is megszólaltak kárpátaljaiak, sőt a Volodimir Zelenszkij rendszeréről könyvet publikáló Konsztantyin Bondarenko is: említve, hogy 

nem ritka gyakorlat az sem, hogy az ember helyett aláírják az önkéntes jelentkezésről szóló papírokat, vagy azt hazudják, hogy a határon akart átszökni, mert akkor egyből vihetik büntetésből a frontra. Miközben a mentességre feljogosító papírért is csúszópénzt kell adni – 

Arról nem beszélve, hogy a TCK részéről sokszor még azt is feltételezik, hogy ha valaki magyar papírt mutat fel, annak biztosan van ukrán papírja, tehát állampolgársága is. Majdnem így járt egy Kárpátalján szolgáló magyar pap, aki hiába született Kazincbarcikán, és állt ez a magyar okmányaiban, a TCK így is majdnem elvitte.

„Két irányból így közrefogtak, kérte az ukrán passzportot, és mondtam, nekem nincsen ukrán passzportom. Azt mondja, nem hiszi el. (...) mutattam a magyar útlevélben, hogy a születési hely az Kazincbarcika. 

Végül a papi igazolvánnyal sikerült tisztázni a helyzetet, addig nem eresztették.

„Olyan esetek is vannak sokszor, hogy valaki elveszíti valami végtagját, és ez se kap teljes mentességet, hanem neki is kéthavonta, háromhavonta be kell jönni, mintha kinőhetne még egyszer a keze, vagy mintha a szeme újra látóvá... (…)De ezeknek az embereknek, hogy bejussanak, nem csak hogy sorba kell állni. Pénzt, valahol pénzt kell fizetni azért, hogy bejussanak.” – idézte fel a film egyik szereplője.

Noha elméletileg a TCK katonaorvosai átvizsgálják a behozottakat – így Veres Balázsnak is át kellett esnie vizsgálatokon – ezek már rég csak papírgyárakként és kenőpénzfelvevőként működnek. „Amikor az embereket arról kérdezték, hogy lehet-e igazságos ítéletre számítani a bíróságon, azt válaszolták, hogy igen, de ez sokba kerül” – fogalmazott a dokumentumfilmben Bondarenko.

„Vannak olyan barátaim mikor csak a boltig mennek el, ott van a nadrágjukban az ezer dollár, ha kellene” – mondja erre egy forrásunk. A korrupt rendszer működését maguk az ukránok sem tagadják, fél évvel ezelőtt például az ukrán Nemzeti Gárda főhadnagya, bizonyos Vladiszlav Sztockij beszélt egy rádióinterjúban arról, hogy mik is voltak akkor a tarifák. 

Az is látszik, hogy a TCK-sok és az őket segítő rendőrök egyre kegyetlenebbek. Régebben az ember saját portája biztonságot nyújtott, mert magánházakba nem mehettek be hadköteleseket keresni, mára ezt teljes mértékben felrúgták. „Itt Lónya mellett a perecsényi rendőrök jöttek embervadászatra, egy negyvenes férfit pedig azután is kergettek, hogy bejutott egy udvarra. Utánamentek, betörték a kerítést, a srácot összeverték, az összeszaladó szomszédok közül egy idős asszonyt paprikasprayvel lefújtak, egy másikat az árokba löktek. A férfit megverték, útközben pedig meggyőzték, hog yjobb lesz, ha kipengeti érte a családja a kétezer dollárt” – meséli forrásunk.

A múlt héten hatszáz odesszai TCK-st küldtek Kárpátaljára, akik a Beregszász-környéki kis falvakat dúlták végig, „a magánudvarokra is bementek és onnan ráncigálták össze az embereket”. 

Forrásunkól új szót is tanulunk a buszifikáció – vagyis a furgonos embervadászat – után: a „risáló emberét”. Az orosz-ukrán „risáty”, „intézni” szóból ered a kilencvenes évek banditanyelvéből, és azokat a gyakran exzsarukból verbuválódott embereket illetik ezzel, akik segítenek „elintézni” dolgokat, amik amúgy az embernek járnának. „Ha az ember korábban még békeidőben bement egy belügyi szolgáltatóközpontba, akár egy rendszámtáblát, egy jogosítványt, egy irat megújítást intézni, mindig állt kint egy fickó, aki azt ajánlotta, hogy ha nem akarunk egy-két napot itt várni a sorban, amit ugye mesterségesen idéztek egyébként elő, akkor neki kell adni száz dollárt, és fél óra alatt végzünk” – mondja forrásunk. Ilyenkor a „risáló ember” bement az ismerős tisztviselőhöz, elfelezték a pénzt, és megoldották az ügyet. Most ugyanez a kör intézi a kenőpénzek behajtását is a családoktól, nevüket kézről kézre adják a falvakban; nem ritka, hogy a pénzt elveszik, az érintett családtagot mégsem láthatják viszont otthon. Egy ilyen helyzetben pedig fordulni sem tudnak senkihez – nem csoda, hogy aki az ilyesmit a leginkább igyekszik titokban tartani, az általában maga a család.

Nyitókép: Facebook