L. Simon László: Minden szak­politika közül a legfontosabb a kultúrpolitika

Az év elején Londonban jártam. Furcsa megállapításokat tettem: egyrészt a nagy és világ­színvonalú múzeumokban (Tate Britain, Tate Modern, British Museum, National Portrait Galle­ry, Natural History Museum, Victoria and Albert Museum), amelyeket most felkerestem, illetve újra meglátogattam, a londoni utcai és szórakozóhelyi forgatag színességét egyáltalán nem tapasztaltam. Még ha a tapasztalataim semmiképpen nem referenciaérté­kűek, azért csak kijelentem – ráadásul minden felhang nélkül –, hogy

Ennek a végig­gondolása elsősorban tágabban értelmezett kulturális, másodsorban identitáspolitikai feladat lehet.

Voltam egy olyan, remek színvonalon megvalósított színházi előadáson is, ahol a tapsrendben megjelenő mintegy húsz színész közül csak ketten nem voltak feketék, az egyik kelet-ázsiai eredetű volt, a másik talán született – a szó régi értelmében vett – angol. Viszont a nézőtéren nagyjából úgy éreztem magamat, mint a múzeumban. Az igazi kulturális sokk pedig akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy az igazán szép, patinás épületben – miként a javarészt zenés darabokat játszó londoni színházak többségében – nincs ruhatár, s

Hasonlót korábban New Yorkban tapasztaltam, akkor is rácsodálkoztam arra a kulturális különbségre, ami a nézők öltözködésében és viselkedésében volt tetten érhető.

Nem mondom, hogy ez rosszabb, mint a miénk, s nem is elítélendő, bár az ember könnyen sütne billogot az ottani szokásokra. Pusztán csak azt mondom, hogy nekem a komfortzónámon túl van ez, mert a kulturális szocializációm egészen mást tett követendő normává. Azaz ebből is látszik, milyen sok, gyakran csak aprónak nevezhető kulturálisan meghatározott dolog van, amely úgy része a nemzeti kultúrának, hogy nem tartozik az alkotás, a közvetítés vagy éppen a kultúrpolitika tárgykörébe. De mégiscsak a kultúránk által meg­határozott identitásunk része, azaz a mindenkori kultúrpolitika sem hagyhatja figyelmen kívül.

Ebből is látszik, hogy 

s mikor kell ezt kimondani, ha nem éppen a magyar kultúra napján, amely ráadásul – a kulturális kormányzat nagyon is üdvözlendő döntése értelmében – mára már egész hetes programsorozattá bővült. Ezért kérem, hogy ne szisszenjen fel az olvasó, ugyanis azt kell elfogadnunk, hogy az identitásunk, a nemzeti összetartozás-tudatunk értelmezhetetlen a kultúra nélkül, amelynek a része az is, hogy mi, magyarok milyen típusú színházakat működtetünk, hogyan és miben járunk színházba, s mit csinálunk a nézőtéren. Ez még akkor is így van, ha semmi nem állandó: a divat, az ízlés, az elvárások, a szokások, az illemtan és a protokoll is változik, s napjainkban sok minden fellazul. Azaz a kultúránk megőrzésén, folyamatos újraértelmezésén, megújításán és a hagyományaink, érté­keink továbbadásán, a nyelvünk megőrzésén és széles körű használatán áll, hogy megmaradunk-e magyarnak, legalábbis abban az értelemben, amit évszázadok óta gondolunk magunkról. A többi szakpolitika – talán az oktatás kivételével – ugyanis sokkal kevésbé érinti az identitáskereteinket: rendőrségre és belbiztonságra, sőt még szuverenitásra, egészségügyi fejlesztésekre, infrastruktúra-bővítésre, a föld megművelésére, gyárak építésére és mindezek szabályozására akkor is szükség lenne, ha a Kárpát-medencében lakosság- vagy kultúracsere miatt már senki nem értené Arany János nyelvét, senki nem lenne keresztény, és senki nem vallaná magát a magyar nemzeti közösséghez tartozónak. A magyar kultúra napja azért fontos, hogy erre is ráirányítsa a figyelmet.

A szerző író, kultúrpolitikus

Nyitókép: József Attila Színház hivatalos oldala