A nemzet sosem akarta a kommunizmust – Szerencsés Károly a Mandinernek

A magyar nyilvánosság sokat foglalkozik a történelemmel, különösen az elmúlt száz évünkkel. Melyek azok a történelmi tapasztalatok, amiket leginkább fel kellene elevenítenünk a huszadik századból?

Azokat a tapasztalatokat érdemes felidézni, amik a jövőre nézve felhasználhatók, pozitív energiákat mozgósítanak és kilendítik az embereket abból a néha apátiába átcsapó érzésből, ami miatt sokan máshol keresik a boldogulást. Azokat, amik cáfolják azt a hiedelmet, hogy a jelenlegi viszonyok között nincs perspektíva Magyarországon.

Például?

Az első ilyen nagyon pozitív tapasztalat, amire nagyobb hangsúlyt kellene helyezni,

Az a teljesítmény, amit Trianon után a Bethlen István nevéhez fűződő időszakban nyújtott az ország, azt mutatja, hogy a magyarok képesek az újrakezdésre. Egy egész generáció, politikai vezetőktől a parasztemberekig képes volt bebizonyítani, hogy a magyar nemzet minden szempontból egyenrangú a többi európai néppel. Nem méretekben, de kulturálisan, igényességében, sőt még az arányaihoz mért gazdasági teljesítményében is.

A második világháború utáni években is sikerült az újrakezdés?

A körülmények még nehezebbek voltak, mint Trianon után, mégis talpra tudott állni az ország. Ha a kommunisták és a megszálló szovjethatalom nem téríti el világosan megfogalmazott céljától a nemzetet, akkor ma egészen biztosan más problémákkal küzdenénk. Az a negyven év nagyon hiányzik.

A Horthy-korszak megítélése ma széles körben vitatott és részét képezi a történelmi tudatunknak. A ’45 és ’48 közötti időszakról ez miért nem mondható el?

Kár, hogy nem áll a huszadik század vizsgálatában előkelőbb helyen ez az időszak. Amikor 1956-ban kitört a forradalom, nem a Horthy-korszakhoz nyúltak vissza, hanem 1945-höz. Akkor megvolt a szilárd és viszonylag demokratikus választási eredményen alapuló elhatározás, hogy Magyarországon európai típusú demokráciát építsünk.

A külső szovjet beavatkozás és a kommunisták ötödik hadoszlopának bűne, hogy ezt az utat nem tudtuk bejárni. Nem csak 1956-ban, hanem a rendszerváltáskor is ehhez nyúltunk vissza. Számomra szimbolikus az, hogy 1990-ben is az 1945-ben választott nemzetgyűlés elnöke nyitotta meg az új, szabadon választott Parlamentet.

Minden hányattatás ellenére kijelenthető, hogy volt a múlt században demokratikus hagyománya a magyarságnak?

Én ezt mondom, tehát kijelenthető. Természetesen sokféle demokratikus hagyománya volt a magyarságnak a huszadik században. A legjelentősebbet úgy neveztem el, hogy nemzeti demokrácia. Ez a politikai gondolat képes négy alappillért összhangba hozni:

Ezt a négy értéket sokszor kijátszották egymással szemben. Például a szociális érzékenységet kijátszották a kereszténységgel szemben. A nemzeti érzést kijátszották a demokráciával szemben. A huszadik században ezt sokszor megtették, de mindvégig létezett egy politikai erő, ami a nemzeti demokrácia eszméje köré szerveződött. Ezt használta és értette Vázsonyi Vilmos, Bethlen István, Sulyok Dezső, használta az 1930-ban alakult Kisgazdapárt, Tildy Zoltán is, amíg lehetett. Az 1946-1947-es időszakban önálló párt is alakult ennek a politikának a képviseletére: a Magyar Szabadság Párt. 

Úgy gondolom, hogy 1990-ben a nemzeti demokrácia gondolata kapott esélyt arra, hogy a politikai élet centrumába kerüljön és érvényesüljön. Erre sem a harmincas években, sem 1945-után nem volt esély. Ma úgy látom, hogy 2010 után már kezd érvényesülni a nemzeti demokratikus gondolat számos eleme.

1944 és ’48 között, milyen okok vezettek a nemzeti demokratikus erők megtöréséhez?

A kommunista párt kezdettől fogva semmibe vette a népakaratot és ehhez az attitűdhöz csatlakozott minden baloldali párt. Sajnos csatlakozott ehhez a Szociáldemokrata Párt és még a Parasztpárt is. Akik a kommunisták útjában álltak, azokat megbélyegezték: fasisztának kiáltották ki. 

1947 márciusában egy szabadságpárti képviselő a Parlamentben feltette azt a kérdést, hogy „hol leszünk három év múlva?” A kommunista pártból az a válasz érkezett, hogy „Maguk sehol sem!”. Előre lehetett látni a végét ennek a folyamatnak?

Igen, pontosan erről beszélek. Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy megtévesztették a kommunizmus eszméi.

Pártok és egész társadalmi csoportok teljes felszámolását hirdették. Tessék megnézni a parlamenti naplókat. Számtalan nyílt fenyegetés, terrorizálás tapasztalható a baloldal részéről. Persze Sulyok Dezsőék sem mentek a szomszédba egy kis csipkelődésért, de hát a kommunisták mögött ott állt Vorosilov és a megszálló szovjet hadsereg.

Miként hatott a társadalomra a nagybirtokos és kisgazda réteg felszámolása?

A földkérdést mindenki meg akarta oldani és ez csak a nagybirtok rovására mehetett. A földosztás 1945 márciusában már eleve azzal a szándékkal történt, hogy később ezeket az életképtelen 4-5 holdas birtokokat kollektivizálni lehessen. Nem egy erős, piacra termelni képes paraszti réteget akartak megteremteni, hanem minden autonómia felszámolását tervezték.

Ha valamit nem visel el marxizmus-leninizmus-sztálinizmus, akkor az az autonóm közösségek léte. Ezeknek a gazdasági alapjait verték szét a kommunisták, mert azt akarták, hogy minden szálon, ideológiailag, kulturálisan és gazdaságilag is a hatalom függésébe kerüljön az egyén. De az egyik legnagyobb csoda, hogy e legnagyobb padlássöpréses, kuláklistás időkben sem sikerült a kollektivizálást megvalósítani.

Az arisztokrácia eltörlésével mi tűnt el a társadalomból?

Az arisztokrácia megszüntetése nagy kár volt, mert ezzel eltűnt az egyik autonómiánk. Egy arisztokrata lehetett mecénás. Hatvany Lajos mondhatta azt, hogy „Attilám, ez a vers nagyon jó, itt van száz pengő”; vagy „Bandikám itt van ezer korona”. József Attiláról és Ady Endréről van szó. Egy arisztokrata megtehette. Egy Festetics azt mondhatta, hogy „én most adok háromszázezer pengőt orvosi kutatások céljára”. Az arisztokrácia megszűnésével az emberek sokkal inkább államhatalom függésébe kerültek. Például a költőnek már az állami kiadó elvárásaihoz kellett igazodnia. Az arisztokrácia minden hibája ellenére fontos szerepet játszott a társadalom életében, egy nívót képviselt, amihez lehetett igazodni. Ennek a tradícióját törte meg a kommunizmus.

Még ennél is sokkal súlyosabb volt a paraszti társadalom szétverése. A parasztság földjének elvétele, hagyományos szerveződésének felszámolása és a sok száz év alatt felhalmozódott kollektív tudásnak az elvesztése felmérhetetlen kár: ez ma a falu legégetőbb problémája. Alig akad olyan ember, aki meg tudja művelni és meg akarja művelni a földet. 

Már Rákosi megtörte a társadalmat, vagy igaza van azoknak, akik szerint ez csak Kádárnak sikerült?

A Rákosi-rendszernek a teljes megtörésre nem volt elegendő ideje és a nyílt erőszakkal szembeni ellenállás mindvégig megmaradt a társadalomban. Az 1956-os forradalom nem a semmiből robbant ki. Annyira irracionális volt az ötvenes évek világa, hogy az már a politikai rendszer működését is veszélyeztetette. A forradalom után már álságosan elfedték ezt az irracionalitást. A kádári életszínvonal-politika azt a képzetet keltette, hogy állandóan javul a helyzet.

A legrombolóbb az lehetett, hogy 1956 után eluralkodott az az érzés, hogy már nem is sikerülhet: mindent megpróbáltunk 1945-ben és 1947-ben szavazócédulával, 1956-ban pedig fegyverrel. A legtöbbet próbáltuk meg Közép Európában a szabadságunkért és mégsem sikerült. Ez a tudat vezetett apátiához Kádár alatt. Beláthatatlan volt a kommunizmus vége, és ez törte meg igazán az ellenállás szellemét.

Emiatt alakulhatott ki az a narratíva, ami szerint mindenkit, tetteseket és áldozatokat is egyaránt elsodort és maga alá gyűrt a kommunizmus? Mi a véleménye arról a relativizáló szemléletről, ami szerint nem lehet morális megvilágításba helyezni a kommunisták tetteit?

Elvetem ezt az álláspontot. Igenis lehet morálisan értelmezni Rákosi, Kádár és azok tetteit, akik részt vettek a rendszer fenntartásában. Azok, akik holttesteken keresztülgázolva ragadták magukhoz a hatalmat a nemzet akarata ellenére, azok igenis bűnösök személyenként. A kollektív bűnösség elvét ugyanakkor elvetem ebben az esetben is.

A konkrét személyek vagy az eszme szintjén érdemes ezt megragadni?

Az ideológiát sem lehet mentegetni azzal, hogy valójában szép, csak a gyakorlatban csúszott félre. Elfogadhatatlan ez a szemlélet. Az eszme is kezdettől fogva a diktatúrára épült. A kommunista kiáltványban már az szerepel, hogy a proletariátus diktatúráját kell megteremteni, addig amíg… csak az „amíg” nem létezik és ettől utópia a kommunizmus. Az ideológia, a személy és a rendszer is felelős azért, ami történt. 

Az ügynökkérdés kapcsán a látja értelmét a sebek feltépésének?

Ezt a problémát 1990-ben kellett volna megoldani, ha lett volna rá mód. Most már nem érzem időszerűnek. Már a rendszerváltoztatás előtt manipulálni kezdték az ezzel kapcsolatos adatokat. 1990-ben kellett volna publikálni minden ügynök nevét. Feldolgozta volna ezt a társadalom. Ki így, ki úgy. Senki nem kívánt olyan számonkérést, amilyen 1919, 1945, vagy 1956 után történt. De a rendszer fenntartóival szembe kellett volna nézni.

Lusztrációs törvényre lett volna szükség, ami megakadályozta volna, hogy a kommunista rendszer fenntartói visszatérjenek a közéletbe. Így elkerülhető lett volna a rendszerváltás meghasonlása. Tulajdonképpen

Így aztán ez a probléma ma is mérgezi a közéletünket.

Van esély arra, hogy a magyar társadalom a politikai megosztottság ellenére egészséges módon viszonyuljon a huszadik század terhes örökségéhez?

Ne panaszkodjunk, ne gyűlöljük egymást, hanem keressük meg azokat a pontokat, amikben mind egyek vagyunk. Észre kell vennünk, hogy

Ennek az érvényesülését kell végre biztosítani. Korábban is érvényesült volna, ha a nemzetet nem térítik el a saját maga által választott útjáról. A szovjetek nélkül ugyanis sose szerezték volna meg a hatalmat a kommunisták. Rákosi megszakadhatott volna, akkor sem érik el a céljukat. 1947-ben is csak nagyarányú választási csalás révénsikerült húsz százalék fölé tornászni az eredményüket. A hírhedt „kékcédulás hadművelet” jelentőségével viszont mai napig nincs tisztában a magyar társadalom. 1956-ban is csak az oroszok beavatkozásával tudták megtartani a hatalmat.

A magyar nemzet sosem akarta a kommunizmust, ami egy hanyatló korszakát hozta el a történelmünknek. Azokra kell emlékeznünk, akik nem voltak szemek a láncban és bebizonyították, hogy egy ilyen korban is lehet méltón élni és csak így érdemes.

***

Szerencsés Károly 2017. október 11-én, 18.00-kor a Párbeszéd Házában (1085, Budapest, Horánszky u. 20.) tart előadást az 1947-es kékcédulás választásokról.

Fotók: Krč Viktor