Várszegi Asztrik: Pannonhalma a szabadság lehetősége

„Vonzódtam a közösséghez, szerzetes akartam lenni és szerettem volna tanítani. Pannonhalma mindhármat egyszerre biztosította.”

1964-ben lépett be a bencés rendbe, azóta kisebb megszakításokkal Pannonhalmán éli az életét. Azért nem volt akkoriban életbiztosítás szerzetesnek menni. 

Több szellemességet is mondtak akkoriban a rokonságból, például hogy „süllyedő hajóra szállsz”, és „nem lesz jövőd”. Mindez érthető, hiszen 1964 még a sűrű szocializmus időszaka. Nem volt könnyű egyébként szerzetesnek állni, sok nehézséget okozott. El kellett fogadtatnom a családommal, az ismerőseimmel, vagy éppen le kellett zárnom emberi kapcsolatokat. Volt, akivel ettől kezdve negyven évig nem beszéltem. 

Mi volt az az elhivatás, ami miatt a szerzetesi létet választotta? 

Katolikus, keresztény, városi polgárcsaládba születtem. Kézenfekvő dolog volt a családban a kereszténység, a vallásosság. Állami iskolába jártam és nem a bencésekhez, mint sokan hiszik. A gimnázium második és harmadik osztálya között, 1962-ben egy meghatározó élményem indított a szerzetesség felé, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Pannonhalmára fogok jelentkezni. Elméleti dolgokat nem tudok erről többet mondani, csak gyakorlatiakat. Hívő gyerek és egy szem gyerek voltam. Vonzódtam a közösséghez, szerzetes akartam lenni és szerettem volna tanítani. Pannonhalma mindhármat egyszerre biztosította. Sem a világot nem akartam megváltani, sem a szocializmust leváltani – nem is tudtam volna. Boldog voltam, mint keresztény és ebből akartam egy olyan életstílust kialakítani, amivel másokat szolgálhatok. 

A közösségben sok a más korosztálybeli, esetleg vannak nehéz esetek is. Nem nehezíti meg egy szerzetesnövendék életét, hogy a közösség már „adva van”, azaz nem válogathatja meg, kikkel él együtt?  

Örömmel jöttem Pannonhalmára, nagyon sok elfogadásban volt részem. Nem egyedül voltam eltévedve egy szál fiatal, hanem tizenhatan voltunk hasonló korúak. Az időseket egyébként abszolút nem izgatta, hogy mi hány évesek vagyunk. Szerettük őket, érdekesek voltak, de a kapcsolatunk velük viszonylag távolságtartó volt. Már csak azért is, mert a fiatal szerzeteseket két okból is elkülönítik a közösségtől: egyrészt, hogy önállósodjanak; másrészt, hogy a velük egykorúakkal alakítsanak ki jó kapcsolatot, valamint bensőleg is szabaddá váljanak a szülői kötelékektől. A fő cél ilyenkor, hogy a fiatal szerzetes álljon meg a lábán és az Istennel való kapcsolata adjon neki tartást. Ami valójában zavart bennünket, az nem a rendtársak milyensége volt, hanem az a politikai helyzet, ami elkísérte az életünket.

Szembesültem a magyar egyház rab-voltával és történelmi kényszereivel. Lelkiismeret-furdalásom lett amiatt, hogy miért történhetett ez így. Amikor ezt átláttam, azt mondtam magamnak: nekem, aki egy törvényesen elfogadott közösségben létezhetek, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy a törvényen kívülieket is támogassam. Már felszentelt páterként ez azt jelentette, hogy sok illegális egyházi akcióban bent voltam. 

„Sok illegális egyházi akcióban bent voltam.” 

Mondana példát? 

Pesti egyetemistaként például családoknál, házaknál miséztem. Az egyetemen gyóntattam. Előfordult, hogy titkon szerzetesi fogadalmat fogadtam el másoktól. Kötelességemnek éreztem, hogy a nem elfogadottakat, a kívülállókat is támogassam. Pár évre rá megéltem, hogy lemondott a saját főapátunk, Legányi Norbert, mert politikai nyomás nehezedett rá; és következett egy három éves, főapát nélküli időszak. Közben besoroztak katonának: 1968 és 1970 között csiszoltam a fegyveremet. Amit egy teológiai kurzuson vagy lelkipásztori gyakorlatban nehezen lehet megszerezni, azt én éles helyzetben a Magyar Honvédségnél megtapasztaltam a köreimben: válás, abortusz-kérdés, politikai eredetű sérülés, lelki kínok - minden, amit el lehet képzelni. Igyekeztem jelen lenni és beszélgetni az emberekkel. 

Nem szívatták a katonatársai? Általában a papok ilyen élményekről számolnak be a Magyar Néphadsereggel kapcsolatban… 

Öt év szerzetesség után az ember már megtanul pontosnak lenni, fegyelmezettnek lenni és imádkozni, valamint választékosan beszélni. Aztán kimegy az ember a hadseregbe és ott a jó vastag, magyar szöveggel találkozik. Egy reggel arra ébredtem, hogy mintha egy magnószalagra vették volna fel, mennek a fejemben a trágár kifejezések. Megrémültem, és azt mondtam magamnak: ha én ezzel most nem szállok szembe, akkor még egy vagy két nap, és én is mondani fogom, mivel állandóan ezt hallom. Belül, magamban szembeszálltam tehát ezzel egy benső aktivitással. Nem mindegy ugyanis – egy grammatikai példával élve -, hogy egy szó hasonul vagy magához hasonít. Hogy tud az ember nem hasonulni a világhoz, hanem hasonítani? Bensőleg aktív lesz, elkezd beszélgetni, akkor kikerüli a nyomást és még valami jót is tud tenni. Én ekkor mentem át aktív lelkipásztorba. 

1970-ben más emberként tért vissza Pannonhalmára? 

Nyugodtan mondhatom, hogy így volt, ráadásul reálisabb lett az életszemléletem, erősödött az emberismeretem, aminek következményei lettek a kolostoron belül is. Reálisabban tudtam ugyanis megkülönböztetni a jót és a rosszat, vagy épp a pszichésen károsultat és a komolyan spirituálisat. Két év nyers emberi tapasztalata érzékenyebbé tett a finomabb dolgok iránt is. Szent Pál apostol leveleiben szerepel a keresztény ember adományai közt a discretio spiritu, azaz a lelkek elbírálásának a módja. Azaz ha figyelsz valakire és ráhangolódsz, akkor egy idő után látni fogod, hogy tényleg őszinte, eredeti, hiteles és önazonos, még akkor is, ha csúnyát mond. Vagy pedig „másol”: mást mutat, alakul, helyezkedik, nem őszinte. És akkor elindulsz a feltérképezésben. Ha a másik ilyen, akkor az nem azt jelenti, hogy csúnyán bánok vele; csak pusztán meghatározza a magatartásformámat, hogy lehúzom-e a redőnyt vagy fel, tudok-e vele beszélni vagy sem, van-e közös platform vagy nincs. 

„Gyakran használtunk egy képet: kalickában vagyunk, de minden nap megpróbáljuk, hogy milyen messze van a kalicka oldala és tudunk-e magasabbra röpülni”

Egy éve működik egy kutatócsoport, ami a bencés rend pártállami idők idején való működését vizsgálja. Proaktívan léptek fel a saját határaik tágítása érdekében, vagy alkalmazkodtak a körülményekhez? 

Akkoriban gyakran használtunk egy képet: kalickában vagyunk, de minden nap megpróbáljuk, hogy milyen messze van a kalicka oldala és tudunk-e magasabbra röpülni. Tudtuk, hogy kegyelemből megtűrtek vagyunk, azaz politikailag elviselnek bennünket, ami rugalmasságot és alkalmazkodást kívánt. A mi erőnk nem a politikai ellenállásban fogalmazódott meg, hanem itt az iskolában a szellemi arculat és a világkép formálásában. Sorban tanítottam a diktatúrákat például a gimnáziumban. Fél órája beszéltem a jellemzőikről, a működésükről, amikor felkiáltottak a diákok: „de hát ez pont olyan, mint a kommunizmus!” Megteremtettük a kereteket, amelyek között röpködni lehetett. Ha ma nézem az egyházról szóló jelentéseket a környékről, azokban mindig leírták, hogy reakciós képződmény vagyunk és kevesen vallják közülünk magukénak a szocializmus eszméjét. A diktatúra és a pártállam úgy működött, mint a kényszerneurotikus ember: leginkább a változástól félt. Minket is megosztottak kívülről. A tisztességest, a jellemest a diktatúra besúgógépezete konzervatívnak nevezte, haladónak pedig azt, aki eljárt a békegyűlésekre és még néminemű lelkesedést is mutatott. Sajnos közülünk is voltak, akik „bedolgoztak”. 

Gyanakodtak valakikre, vagy sorra csalódtak az egykori barátokban a rendszerváltás után? 

Bizonyos értelemben tudtuk, sejtettük, de a kutatásaim után azt mondom: nem gondoltuk volna, hogy ennyien és ilyen mélyen beépültek, és ennyi információval rendelkeztek. 

Milyen állapotban érte a rendszerváltás a rendet? 

A teljes felvilágosultság állapotában, mert már nagyon vártuk! Miért mondom ezt? Egy német turistacsoport rendszeresen járt keletre, a Szovjetunióba. Általában Pannonhalmán szálltak meg hazafelé egy hétre és mindig hozták a friss információkat az ottani állapotokról. 1985-ben ezek alapján én azt mondtam, hogy még tíz év és összeomlik az egész. 1989-ben ballagtam hazafelé a Központi Szeminárium rektoraként, jött szembe velem egy diákom, rám köszönt, majd azt mondta: „Tévedett az atya! Azt mondta, tíz év, de máris összeomlott!”   

Mennyien vannak most Pannonhalmán bencések? 

Itt mi közel ötvenen vagyunk. Ebből mintegy harmincan laknak bent a kolostorban, a többiek plébániákon vannak, valamint Bakonybélben és Budapesten. A magyar bencések létszáma az 1950-es háromszázról a mostani kilencvenre csökkent, ennyien vagyunk összesen a kongregációban. Meg vagyok azonban arról győződve, hogy ezt a hivatást nem lehet kampány alapján támasztani: azt az Isten adja, így mi nem verbuválunk ide embereket. Ami a legnagyobb öröm számomra, hogy egy fiatal konvent van mögöttem. Egy dél-koreai rendtársunk, aki itt tanult, mondta: neki az tetszik, hogy fiatal a kolostor. Ez számomra azt jelenti, hogy van folytatás!

A közösség 996-ban startolt, a tatárok ugyan nem foglaltak el minket, de a török alatt szétszóródtunk és ötven évig nem volt itt élet, aztán II. József megint szétszórt bennünket. Végül ezután 160 évig, 1945-ig megint fejlődött a közösség, amihez kilenc gimnázium és öt apátság tartozott; de egyszer csak jött a kommunizmus, ami mindent jobban tudott és mindent el is intézett. Az 1020 éves történelmünkben a legnagyobb szellemi-lelki megnyomorítás, akárhogy is nézem, a kommunizmus volt. De most sírjunk ezen? A múlt kicsúszott a kezünkből, arra már nem hivatkozhatunk. A mában kell megkapaszkodnunk és a jövőt kell építenünk. Történelem szakos tanár vagyok, a történelmi elemzéssel foglalkozom és keresem a kapaszkodókat.

„Az 1020 éves történelmünkben a legnagyobb szellemi-lelki megnyomorítás, akárhogy is nézem, a kommunizmus volt.” 

Olyankor pedig, amikor minden változik körülöttünk, nem a kerítésbe kell kapaszkodni, mert a kerítést is elviszi a víz. Hanem a bensőnkbe, a spirituális, lelki értékekbe, a kapcsolatokba, a közösségekbe, amelyek állni, létezni tanítanak meg bennünket. Gyakran kritizálnak, hogy elhanyagolom a spiritualitást. Akik ezt mondják, azokat szívesen látom Pannonhalmán pár napra, becsatlakozhatnak a liturgiáinkba is. 

A főapátság sok szempontból megújult, fejlődik, változik. Nagy vitát váltott ki a bazilika belső tereinek „kipucolása”, a 19. századi neogótikus elemek eltávolítása és az, hogy a szentélyből elkerült az oltár a templom közepére, így a szentély funkció nélkülivé vált. 

Ezer évvel nézünk szembe, meg a következő ezer évvel, ami előttünk van. Nem állítom, hogy a templom örökre így marad. De nekem még a maradék két balusztrád is bántja a szememet, csak azokat nem lehet elvenni, mert azok 1701-ből valók és maguk is műemlékek. A 13. századi szerzetesközösség számára épült templom a 21. század elején újra a szerzeteseknek épült templom lett. Visszanyertük a gyönyörű, 13. századi belsőt, amiben meghúzódnak a 21. századi, szerény és szolgáló bútorok. A templomba való belépéskor találkozunk a keresztelőmedencével, középen van az oltár. A szentélyben az elbontott főoltár eltakarta az ablakokat, mivel később lett odaépítve.

Mi a pannonhalmi építkezések és felújítások filozófiája? 

Én – és sokan ezért titulálnak liberálisnak – a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében alakítottam az életemet: szeretet, nyitottság, elfogadás, párbeszéd – mindaz, ami meggyőződésem szerint Jézust és egy keresztény embert jellemez. Nem  a félelem, az árulás, a hazudozás – ami nagyon szépen megfér a vallásos színezettel is. A kolostor elmúlt 25 éve erről szól: Pannonhalma a szabadság lehetősége. Ha valaki nem lop, hanem épít, és nem valami ellen tesz, hanem valamiért él, akkor olyan lesz, mint Pannonhalma. 

„A kolostor elmúlt 25 éve erről szól: Pannonhalma a szabadság lehetősége” 

Tinédzserkorba lépett az ultramodern pannonhalmi borászat. Melyik a kedvenc bora? 

Soproni vagyok, és a vörösbor úgy látszik, idős koromra meghatározó lett az életemben. De finomak a fehérboraink is. Divatos és nagyon nemes az Infusio, az én kedvencem azonban a Pinot Noir marad. A jó bort a rossztól már meg tudom különböztetni, de nem vagyok egy nagy borivó. A titkárom ránevelt, hogy ha egy bort pocséknak találok, akkor ne igyam meg. 

Pannonhalma megújulása mintha a középkori kolostorok újjáéledését idézné a 21. században?

Fején találta a szöget! A gondolkodásom tulajdonképpen középkori. A franciaországi Cluny bencés kolostora volt a középkor Akropolisza, az ottani apát közvetített császár és pápa között, és közösen találták ki a treuga deit. Mindezt a francia forradalom pusztította el.

Egy kolostor mintát ad a békés együttélésre. Minket nem a szimpátia hívott össze, hanem az Isten. A kolostor, ahogy él, modellt kínál a környezetének. Az én szívemben ez Pannonhalma szerepe: minket ez motivál, ez mozgat az építkezéseinkben is. Mivel ez nem népi demokrácia, hanem kolostor, így a sorrend is fontos: első helyen áll az Isten keresése – erről szól a kereszténységünk és Szent Benedek regulája. Akkor válsz szabaddá és mások számára elérhetővé, ha nem magad körül forogsz. A vendégfogadás ősi mintáját is a kolostorok őrizték meg. Be lehet kapcsolódni a kolostor liturgiájába, lehetőség van lelki beszélgetésekre. A kolostorok a feudális társadalomban is gazdálkodtak, ebből tartották fenn az intézményeiket.

Pannonhalma a középkorban éppúgy mintagazdaság volt, mint a két világháború között. Azután viszont a túlélésre kellett berendezkednünk. Ha most is mintagazdaságot tudunk létrehozni, ebből tanulhat a környezetünk és az ország. Másrészt az üzleti vállalkozásainkon keresztül új felületeken tudunk kapcsolatot teremteni az emberekkel. A gyógynövények, a bor, az étterem, az ásványvíz: kommunikációs gyakorlatok egy szekularizált társadalomban.  

2016 Pannonhalmán Szent Márton emlékév lesz.

Az 1996-os millennium óta ez a legnagyobb spirituális vállalkozásunk. A mai, önmagával eltelt és önmaga körül forgó világban Szent Márton élete egy olyan meghívás, amelyre érdemes válaszolni. Csodálattal és tisztelettel nézünk rá, mert szerzetes, ember, hívő keresztény, püspök volt, aki a felebaráti szolgálatra adta az életét. A maihoz hasonlóan egy feszültséggel, válságokkal terhes korban élt, amikor a szegénység volt az egyik nagy kihívás. Nemcsak köpenyének megosztásával, hanem egész, egyszerű életvitelével válaszolt ezekre a társadalmi kihívásra. 

A Szent Márton-év legfontosabb üzenete mindannyiunk számára a közösség. Érdemes azon dolgoznunk, hogy első ránézésre különböző kultúrájú emberek hajlandóak legyenek egymással beszélni, egymástól tanulni, egymást elfogadni és rájönni arra, mennyire képesek gazdagítani egymást. Egy közösség a találkozásokban jön létre. A Szent Márton évben olyan helyzeteket próbálunk létrehozni, ahol emberek találkozhatnak és párbeszédeket kezdeményezhetnek egymással. 

Ifjúsági találkozókat, zarándoklatokat, családnapot szervezünk, működik Szent Márton asztala, ahol helyi rászorulóknak adunk naponta meleg ételt. Komoly tárlatokkal készülünk Szent Mártonhoz kapcsolódó témákban. A Főapátság egyfajta kulturális mecénásként hiánypótló művészeti kiállításokat, tudományos konferenciákat is szervez, ez utóbbit például az ELTE bölcsészkarával közösen. Meghívtuk a Monte Cassino-i bencés anyamonostor vezetőjét, Donát apáturat is, de idelátogat a taizéi közösség vezetője, Alois testvér is, valamint várjuk Schönborn bécsi érseket is. Az emlékév fővédnöke Áder János köztársasági elnök. 

„Jézus ezért a koszos, mocskos világért halt meg. Ő is eltévesztette volna, meg mi is? Az egyház nem önmagáért van!” 

Mik lesznek a következő fejlesztési lépések Pannonhalmán? 

Nagy szükség lenne színvonalas szálláshelyre, magyarán egy hotelre. Több óráig tart a műemlékek és a kiállítások megtekintése, lehet étkezni a Viatorban, felkeresni a pincészetet, ahol éppúgy van turistavezetés, mint az ásványvíz palackozó látvány-üzemében. További fél napot el lehet tölteni csak az arborétumban, mellette ott a gyógynövénykert és a teázó, a Boldogasszony-kápolna és a Millenniumi emlékmű, az erdei kápolna, a városközpontban pedig a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és a Pausa Apátsági Kávéház. A teljes kulturális-, spirituális és élménykínálatunk tehát nagyon széles. Pár napot, de a közvetlen környékkel együtt közel egy hetet is el lehet itt tölteni. A Szent Jakab-házunk egy hátizsákos zarándok-szállás. Nem lepukkant, csak egyszerű, és szükség van komolyabb színvonalú szállásra is. Jönnek ide idősebbek is, akik nem akarnak emeletes ágyon aludni, és ezeket az igényeket egyelőre nem tudjuk kielégíteni. Úgyhogy most a hegy lábánál, a város főterénél tervezünk szállodát építeni. Ha elkészül, könnyebben tudnánk lelkigyakorlatokat, konferenciákat, továbbképzéseket, tréningeket is befogadni és tartani. 

Vannak, akiknek ön túlságosan modern és liberális gondolkodású. Mi a válasza erre? 

Tudomásul veszem és elfogadom, hogy így gondolják. Kár lenne időt vesztegetnem arra, hogy bizonygassam az alapállásomat. Mi nem egy önmaga körül forgó, exkluzív közösség vagyunk itt Pannonhalmán, hanem olyan emberi közösség, akiknek a szívét megérintette az Isten szeretete az evangéliumon keresztül. Jézus ezért a koszos, mocskos világért halt meg. Ő is eltévesztette volna, meg mi is? Az egyház nem önmagáért van! A pápát is kritizálják, és ő is kénytelen védekezni, hogy nem marxista. Éppen csak testközelbe szeretné hozni az evangéliumot. Ha falakat építünk és érthetetlen nyelveken beszélünk, nem tudjuk elvinni az evangéliumot az utca emberéhez. Belőlem a missziós bencés lelkület beszél. 

Nem túl sok már az egyház megreformálásából? 

Ecclesia semper reformanda, az egyház állandóan reformra szorul. Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, azaz minden nemzedék kell, hogy találkozzon az Isten-kérdéssel és választ adjon rá. Úgy kell tehát elmondanunk a magunkét, hogy ez a nemzedék is megértse. 

„Amikor befogadom az utcán lévő embert Pannonhalmára, nem az iszlámot akarom magamhoz ölelni, hanem a segítségre szoruló embertársamat.” 

Nemrég azt nyilatkozta a hvg-nek, hogy ön szerint nem a keresztény Európát féltjük a bevándorlóktól, hanem a saját jólétünket. Baj, ha féltjük a jólétünket? 

A menekültkérdés és az iszlámkérdés tragédia. Amikor befogadom az utcán lévő embert Pannonhalmára, nem az iszlámot akarom magamhoz ölelni, hanem a segítségre szoruló embertársamat. Nekem azzal a konkrét problémával kell kezdenem valamit, ami a házam előtt van. Nem bűn megvédeni magunkat, de nem szabad az emberekben indulatokat gerjeszteni. Nekem mindig az a kérdés, hogy én mit csináljak, nem pedig az, hogy másoknak milyen tanácsokat adjak.

Volt is egy kisebb polémia abból, hogy a szerzetesrendek kiadtak egy állásfoglalást a befogadás mellett, amit aztán több keresztény publicista naivnak minősített. Néha mintha a szerzetesek nem a való világban élnének és mindenkitől szerzetesi lelkületet várnának el, így van? 

Minden hívő keresztény, aki már olvasta az evangéliumot, időnként lelki krízisbe jut, mert az intézményes egyház és Jézus Krisztus néha nehéz viszonyban van. Jézus többek között azt  is mondja, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért. Időnként jogászszemlélettel vagyunk keresztények, és méricskéljük, mit kell még megtenni ahhoz, hogy keresztények legyünk vagy maradjunk, holott ehelyett egészen át kellene adni magunkat Istennek. 

Bővült az iskolahálózatuk, és átvenni készülnek a pannonhalmi városi iskolát is. Nem tart a várható bírálatoktól? 

Megint a nyitás vagy az elzárkózás a kérdés. Korábban nem léptem túl a hagyományos határokon, mert tudtam, ha többletiskolát vállalok, oda már nem tudok bencést küldeni. De ettől még lehet más mód, ahogy ezt csinálni lehet. A Szent Benedek-iskolaközponttal ezt próbáljuk megvalósítani. Nem azt mondjuk, hogy bencés iskola , hanem hogy katekumen-iskola. A tanárok és mi a tudás átadása mellett úgy próbáljuk képviselni és megmutatni a keresztény hitet, hogy akinek menet közben megtetszik vagy elhívást érez, annak segíthessünk a kereszténység elmélyítésében. 

Kérték önöket, hogy vegyék át az iskolát? 

Igen, kérték. A város vezetése és a tanulók szülei kerestek meg bennünket. Nem én jelentkeztem, hogy át akarom venni. 

„Úgy kell elmondanunk a magunkét, hogy ez a nemzedék is megértse.”

Sokan tartanak tőle, hogy túlterjeszkedik az egyház az oktatásban. 

Fogalmuk sincs, mit beszélnek.  Az egyház nem úgy terjeszkedik, hogy kap anyagi támogatást , megépít egy kápolnát és az a kápolna holnap megtelik hívekkel. Az egyház úgy terjeszkedik, hogy közösséget épít, párbeszédre hív, imádkozik, törődik a másikkal, befogadja a vendéget. És ha valaki úgy látja, ez egy jó társaság, akik elfogadják őt, akkor beleépül. Ha így nézzük az egyház terjeszkedését, akkor az egyház a tönkretett spirituális hálózatának az újjáépítésén fáradozik, ami nem a téglától és maltertól függ, hanem attól, hogy tudunk-e elfogadók és befogadók lenni. Piros- és lilafejű gyerekeket lát az ember az utcán, akiket a rossz katolikus elítél, de a jó katolikus megkeresi hozzájuk az utat. A gyerek ugyanis azért lilafejű, mert szeretné, hogy egy picit odafigyeljenek rá.

***

Fotók: Földházi Árpád.