Fehérek között egy magyar európai – százhúsz éve született Cs. Szabó László, a magyar szellemtörténet egyik legnagyobb személyisége

„A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. […] az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.” (Cs. Szabó László) mindenkori haladóknak túlságosan ódivatú és hazafias, a mindenkori magyarkodóknak túlságosan világlátott, urbánus értelmiségi: százhúsz éve, 1905 novemberében született Cs. Szabó László. Csé, ahogy barátai és tisztelői becézték, álmodott egy világot magának, amit aztán többtucatnyi könyvében írt ki magából. Egy európai Magyarországról álmodott, amely nem zárkózik be delíriumos dackorszakokba, és egy saját identitására és gazdag civilizáció­jára büszke Európáról, amely a magyarságot magához öleli, történelmét, kultúráját, szellemiségét befogadja, s közös kultúrtörténetünk szerves részévé teszi. 

Cs. Szabó László nem véletlenül lett az Európába ágyazandó magyar kultúra ügyének kitartó képviselője: származásilag is egyesített magában két világot. Apja részéről törzsökös székely kisnemesi família gyermeke. Nagyapja, Csekefalvi Szabó Károly udvarhelyszéki szolgabíró, apja, Cs. Szabó Kálmán egy kalandos életű, Monarchia korabeli dzsentri: író, újságíró és a Nemzeti Lovarda igazgatója 1923 és 1945 között, mely tisztségében aztán a Horthy-­korszak elitjének bennfentes ismerőse lett. Cs. Szabó László édesanyja pedig Hann Jozefin, egy erdélyi szász városlakó polgárcsalád leánya volt. 

Kései önéletrajzában Csé hosszan ír apai és anyai örökségéről, amely meghatározta indíttatását és munkásságát. Budapesten született, Kolozsváron élt gyermekkorában, de az 1918-as összeomlás idején visszatértek a fővárosba. A közgazdaság-tudományi karon végezte tanulmányait, de már korán beszippantotta a kultúra, a történelem, a szellemi élet, amelynek pályája során mindvégig kutatója, hódolója és fáradhatatlan krónikása volt. Kezdetben banki és iparkamarai tisztségeket vállalt, s közben elkezdtek megjelenni írásai a Nyugatban és más folyóiratokban. Karrierjének és szellemi tevékenységének egyik legfontosabb állomása a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetése lett 1935-től 1944-ig. A fiatal, újszerű médium irodalmi gurujaként a legfrissebb hazai és nemzetközi magas kultúrát, no és a számára kedves európai kultúrtörténetet közvetítette a hallgatóságnak. Közben körülötte a hazai és nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott, a látóhatárok elsötétültek, s végül a háború vihara és pusztítása elsöpört mindent.