A rendiségtől a tömegdemokráciáig – Kis magyar választástörténet

Gali Máté írása a Mandiner különszámában.

Az 1848-as polgári átalakulást megelőző időszakban a honi országgyűlések rendi jellegűek voltak, ahol a kétkamarás törvényhozásban a rendi társadalomfejlődés során kiváltságokat szerző csoportok (nemesség, papság, szabad királyi városok, hajdú és jászkun kerületek stb.) képviselői foglaltak helyet. A modern államberendezkedés alapjait lerakó áprilisi törvények (1848. évi V. tör­vénycikk) arról rendelkeztek, hogy a képviselőház követeit a továbbiakban népképviseleti alapon válasszák. A hozzávetőlegesen az összlakosság 7 százalékára kiterjedő jogszabály a 20. életévüket betöltött férfiak esetében vagyoni és műveltségi cenzushoz kötötte a voksolást, illetve meghagyta mindazok szavazati jogát is, akik korábban már élhettek vele. Az 1848 nyarán megtartott választás így egyéni, egyfordulós, relatív többségi rendszerben zajlott le, és jóformán mindenhol nyíltan voksoltak.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a bécsi kormányzat önkényuralmat vezetett be Magyarországon. Tizenkét éven át szünetelt az országgyűlés, és amikor a korábban hatályon kívül helyezett 1848-as választójogi törvénynek megfelelően 1861-ben ismét választást rendeztek, akkor a Habsburg Birodalom fennmaradását magyar érdekként elismerő Deák Ferenc vezette Felirati Párt aratott győzelmet az egyik legjelentősebb függetlenségi politikusunk, gróf Teleki László irányítása alatt álló, az Ausztriától való elszakadás oldalán lévő Határozati Párt felett. Ferenc József azonban a magyar politikai elittel folytatott tárgyalásainak kudarca után még ugyanabban az évben feloszlatta a parlamentet. Elsősorban külpolitikai kényszerűségekből 1865-ben újból összehívta, az év végén rendezett választáson pedig a néhai Felirati Párt alapjain szerveződött Deák-párt diadalmaskodott. Deák Ferenc erre a tömörülésre támaszkodva készítette aztán elő az 1867-es kiegyezést.

A dualizmus kori Magyarországon 1874-ben alkottak új választójogi törvényt, amely kismértékben szűkítette a szavazásra jogosultak körét. Idővel olyan társadalmi mozgalmak, valamint pártok – például az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt – születtek, melyek a szavazójog kiterjesztéséért, esetleg az általános, titkos és egyenlő választásért léptek fel. Mindezek nyomására is 1913-ban olyan választási törvényt fogadtak el, amely valamelyest növelte a szavazópolgárok számát, illetve a fővárosban és a törvényhatósági jogú városokban lehetővé tette volna a titkos szavazást. Az első világháború 1914-es kitörése miatt viszont e jogszabály alapján végül nem rendeztek választást.

A szavazás nyílt jellege, a választásra jogosultak szűk köre és az aránytalan, a népesség területi eloszlásának módosulását, a városiasodást gyakorlatilag figyelmen kívül hagyó választókerületi beosztás eredményeként a dualizmus kori országgyűlési választások döntő többségét a kiegyezés rendszerét elfogadó formációk – a Deák-párt, a Szabadelvű Párt, a Nemzeti Munkapárt – nyerték, melyek szavazói bázisa elsősorban hazánk nemzetiségek által lakott vagy etnikailag kevert régióiban összpontosult. Velük szemben a magyar többségű városok és vidék, főképpen az Alföld, illetve a Dunántúl bizonyos részei inkább az 1848-as közjogi alapon álló, több frakció és párt alkotta Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártra adták a voksukat.

A javarészt a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártra támaszkodó, egységes választási szövetségbe tömörülő ellenzék kétszer volt képes választást nyerni, méghozzá az 1905–06-os belpolitikai válság idején. 1905-ben azonban a szavazás végeredményével elégedetlen Ferenc József a magyar királyi darabonttestőrség parancsnokát, báró Fejérváry Gézát bízta meg kabinetalakítással. Az úgynevezett darabontkormánnyal szemben nemzeti ellenállást hirdetett az ellenzék, amit Fejérváry azzal próbált meg feloldani, hogy előkészületeket tett a választójog reformjára. Az ellenzéki vezetők ettől meghátráltak, és régi programjukat részben feladva egy titkos megállapodásban kiegyeztek az uralkodóval. A válságot lezáró paktum értelmében 1906 tavaszán került sor újabb választásra, melyen az egyesült ellenzék diadalmaskodott, ám az 1910-ig hatalmon lévő kormány élére az 1867-es rendszer rendíthetetlen hívének tartott Wekerle Sándor, hazánk első polgári származású miniszterelnöke került.

A választójog kiszélesítéséért vívott küzdelem a következő években is folytatódott. Az első világháború végóráiban, 1918 őszén az uralkodó szentesítette az 1918. évi XVII. törvénycikket, amely a 24. életévüket betöltött férfiak esetében műveltségi vagy adócenzushoz, esetleg frontszolgálati kitüntetéshez kötötte volna a szavazati jogot, ám Magyar­ország összeomlása miatt erre a törvényre alapozva már nem rendeztek választást. A történelmi államkeret szét­esésének sodrában gróf Károlyi Mihály lett hazánk miniszterelnöke; már az államfősége idején, 1919 márciusában készült el részleteiben az a választási törvény, amely előírta az általános, titkos, egyenlő, nőkre is vonatkozó szavazójogot. Károlyi bukása miatt viszont végül ezt sem tudták alkalmazni, a legközelebbi választást 1919 áprilisában tartották, az után, hogy a Kun Béla vezette bolsevisták államcsínnyel magukhoz ragadták a hatalmat. Az elektori rendszerben zajló tanácsválasztáson a 18 éven felüli nők és férfiak kizárólag a kormányzó Magyarországi Szocialista Párt jelöltjeire voksolhattak. A kommunisták szemében nem hasznos munkából élők, például a földbirtokosok, a kereskedők, a papok és a szerzetesek nem rendelkeztek szavazati joggal. A választás elvileg titkosan, vidéken viszont többnyire nyíltan folyt.

Alig egy héttel a 133 napos proletárdiktatúra bukása után Friedrich István került az ország élére, ő 1919 őszén olyan választójogi rendeletet bocsátott ki, amely minden 24. életévét betöltött magyar állampolgárra vonatkozott – de a nők esetében külön feltételül szabta az írni-olvasni tudást –, továbbá titkos szavazást és egyéni, abszolút többségi rendszert irányzott elő. Ezen intézkedések alapján bonyolították le 1920-ban és 1921-ben – az egyes térségek felszabadulása nyomán három részletben – azt a nemzetgyűlési választást, amely történelmünk első általános, egyenlő, titkos és többpárti parlamenti választásának tekinthető, s az Országos Kisgazda- és Földmíves Párt, illetve a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja közös kormányalakításához vezetett.

A Friedrich-féle választójogi rendeletek helyébe gróf Bethlen István miniszterelnök 1922 tavaszán szintén rendeleti úton léptetett új választójogi szabályozást. Annak érdekében, hogy parlamenti többség legyen az ő jobboldali–konzervatív politikája mögött, még az 1922-es nemzetgyűlési választás előtt több szempontból szűkítette a szavazásra jogosultak körét, valamint Budapest és környéke, illetőleg a törvényhatósági jogú vidéki városok kivételével visszaállította a dualizmus kori nyílt voksolás gyakorlatát. Az általa összekovácsolt Egységes Párt az őt támogató tömörülésekkel és pártonkívüliekkel együtt a mandátumok kétharmadát szerezte meg.

Bethlen miniszterelnöksége idején, 1925-ben olyan választójogi jogszabály emelkedett törvényi erőre, amely a nők és a férfiak esetében is életkori, valamint iskolázottsági cenzushoz kötötte a részvételt. A szavazás vidéken továbbra is nyílt maradt egyéni kerületi rendszerrel, Budapesten és környékén, illetőleg a nagyobb városokban pedig titkos és lajstromos volt. Bethlen István az 1929-ben kirobbanó, az országba is begyűrűző nagy gazdasági világválság hatásaiba bukott bele, 1931 nyarán kényszerült távozni a kormányfői bársonyszékből. A gazdasági visszaeséssel és a nemzetközi politika mozgásba lendülésével a hazai politikai aréna is átrendeződött. A konzervatív tábor meggyengült, és teret nyertek a jobboldali radikalizmus különféle irányzatai. Mindez a Horthy-korszak utolsó, 1939 pünkösdjén megtartott választásán vált nyilvánvalóvá, amikor az 1938-ban elfogadott, a nyílt szavazást megszüntető választójogi törvény értelmében lebonyolított voksolás nyomán a parlament legnagyobb ellenzéki tömbjét az egymással összefogó nemzeti­szocialista pártok tették ki, több mint 15 szá­zalékos képviselettel.

A pünkösdi választás után bő három hónappal kitört a második világháború, és két évvel később Magyarországot is beszippantotta. Legközelebb 1945 őszén rendeztek parlamenti választást, az 1945. évi VIII. törvénycikk értelmében – bár a német megszállás alól szovjet uralom alá kerülő kelet-magyarországi településeken már 1944 végén is népgyűléseken szavazták meg a Debrecenben összegyűlő országos törvényhozó testület, az Ideiglenes Nemzetgyűlés küldötteit. Az 1945-ös jogszabály 20 éves korhatárral általános, titkos, közvetlen és egyenlő választójogról, illetve tisztán listás szavazásról rendelkezett, ám kizárta a voksolásból többek között a nem igazolt tisztviselőket, a német nemzetiségűeket, a fasisztának minősített személyeket, illetve számos néhai radikális jobboldali szervezet tisztségviselőjét. A Független Kisgazdapárt 57 százalékkal abszolút többséget szerzett, de a világégés utáni katasztrofális helyzetre tekintettel nagykoalíciós kormány alakult, bevonva a Nemzeti Parasztpártot, a Magyarországi Szociál­demokrata Pártot, valamint a Magyar Kommunista Pártot is bevonva. Ebben szovjet nyomásra a kommunisták szerezhették meg egyebek mellett a nagy fontosságú belügyi tárcát, amely alá például a rendőrség tartozott, és a választások megszervezéséről is ők gondoskodhattak.

A következő időszakban a többpártrendszer felszámolására törekvő kommunisták rendőri és politikai erőszakra támaszkodva léptek fel a többi párttal szemben. Politikai ellenfeleik megfélemlítésén és felaprózásán túl sikerült elérniük, hogy 1947-ben a nemzetgyűlés új választójogi törvényt fogadjon el, amely félmillió olyan embert zárt ki a szavazásból, aki minden bizonnyal nem a kommunistákra voksolt volna. Idetartoztak többek között a politikai okokból B listára kerülők és a Csehszlovákiából áttelepített magyarok is. Emellett lehetőség nyílt a hírhedt kék cédulával, azaz az ideiglenes választói névjegyzékkivonattal bárhol szavazni. Utóbbival a kommunisták több tízezer esetben éltek az 1947-es választáson, befolyásolva a végeredményt, igaz, így is csupán a szavazatok 22,3, a mandátumok 24,3 százalékát szerezte meg az MKP.

A demokráciából a diktatúrába való átmenet 1949-ben záródott le. Az ezt követő négy évtizedben egypártrendszer működött Magyarországon, a korszak álparlamentjének törvényhozói szerepe minimálisra csökkent. Ez időszakból említést érdemel az 1953. évi választó­jogi törvény, amely 20-ról 18 évre szállította le a választói korhatárt. 1966-ban született jogszabály az egy országos listás szavazás eltörléséről, amelyet egyéni választókerületi rendszer váltott fel. Az 1983. évi III. törvénycikk értelmében kötelezővé vált a kettős vagy többes jelölés, ám ennek az egypárti diktatúra keretei között a szavazás jellegét és főképpen tétjét illetően a legtöbb helyen nem volt jelentősége.

Mivel ereje az 1970-es évektől fokozatosan csökkent, a Szovjetunió egyre nehezebben volt képes érvényesíteni hatalmát a befolyási övezete felett. Ennek eredményeként kerülhetett sor hazánkban 1989-től a rendszer­változtatásra, és országunk pártállamból ismét demokratikus állammá vált. 1990 tavaszán lezajlott az első szabad parlamenti választás, áprilisban következik a kilencedik.

Valódi téttel bíró kampány 1906-ból

***

A szerző az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.

Nyitóképen: Szavazatszámlálás Budapesten 1930 körül. Fotó: Gettyimages / IMAGNO

***