Milyen konkrét előzmények vezettek az 1904. december 13-i „teremromboláshoz”?
A képviselőház 1904. november 18-i kaotikus ülése az egész történet szempontjából szerintem fontosabb, mint az ellenzék december 13-i akciója. Az erős küldetéstudattal bíró, 1903 novembere óta hivatalban lévő miniszterelnök, Tisza István az obstrukciót „komédiának”, a „kisebbség terrorjának” tartotta, és 1904 őszén elhatározta, hogy akár erőszakkal is kitépi az ellenzék kezéből ezt a fegyvert. Látva Tisza eltökéltségét, az ellenzékiek hajlandóak lettek volna a kompromisszumra, Tisza azonban ezt nem fogadta el és a Szabadelvű Párt benyújtotta az új házszabályokról szóló javaslatát. A november 18-i, fülsüketítő ricsajban zajló ülésen a Tisza feltétlen hívének számító elnök, Perczel Dezső soron kívül szavazásra tette föl az új házszabályokat – bár a hangzavarban ezt a mellette ülő jegyzőn kívül senki sem hallotta. Ezután Perczel meglóbálta zsebkendőjét, mire a kormánypárt többsége (de nem mindenki) egyszerre felugorva kiáltotta: „Megszavazzuk!”. Erre Perczel kijelentette és jegyzőkönyveztette, hogy a szavazás érvényes – de a jegyzőn kívül ezt sem hallotta senki. A házszabályellenes eljárástól teljesen felpaprikázott ellenzékiek az elnöki emelvény elé tódultak, Tiszát és Perczelt is igyekeztek inzultálni, de a kormánypárti képviselők ezt nem hagyták. A tumultusban Tisza előhúzta a zsebéből és valahogy eljuttatta Perczelhez az országgyűlést december 13-ig elnapoló királyi leiratot, amelyet az egyik ellenzéki jegyző sikertelenül próbált meg kitépni az elnök kezéből. Miután Perczel ezt felolvasta (hallani nem lehetett, csak a szája mozgása látszódott) a kormánypártiak kivonultak a teremből.
Az események sokkolták az ellenzéket, de a közvéleményt is. Tisza maga is beismerte, hogy az akció nem felelt meg a törvény betűjének. Az ellenzék alkotmánysértésként, a képviselői szólásszabadság erőszakos korlátozásaként értelmezte Tiszáék tették, míg a kormánypártiak szerint pont, hogy az alkotmányosság védelmében volt erre szükség. Narratívájukat kétségtelenül az ellenzékiek tudták jobban felépíteni és a következő napok fejleményei azt mutatták, hogy a „hangulat” nem Tiszáék felé tolódik. A Szabadelvű Pártból a „zsebkendőszavazás” hatására olyan jelentős politikusok léptek ki, mint ifj. Andrássy Gyula, Wlassics Gyula vagy Darányi Ignác, Széll Kálmán ugyan nem lépett ki, de mandátumáról történő lemondásával jelezte, nem hajlandó nevét adni Tiszáék erőszakos fellépéséhez. Tettükkel Tiszáék egységfrontba kovácsolták a teljes oppozíciót, akik megalakították a „szövetkezett ellenzéket”. Apponyi Albert híveivel a nemzeti jogainak megsértésére hivatkozva belépett a Függetlenségi Pártba. Ugyancsak a ’48-asokkal szövetkezett Bánffy Dezső korábbi miniszterelnök Új Párt-ja és a Katolikus Néppárt is, ráadásul az Andrássy-csoport is napról napra közeledett a szövetkezett ellenzékhez, akik egyértelművé tették, hogy nem tekintik érvényesnek az új házszabályokat, az alkotmánysértő Perczelt és Tiszát pedig méltatlannak tartják hivatalukhoz.
Tisza maradék híveivel tehát eleve meggyengülve indult az újabb csatába.
Mi történt pontosan 1904. december 13-án? Miért nem akadályozta meg a teremőrség a rombolást?
A királyi leirat december 13-ra hívta össze újra az országgyűlést. A kormányoldal és a képviselőház elnöksége számított rá, hogy az ellenzék demonstratív akcióval fog válaszolni a zsebkendőszavazásra, ezért katonaviselt, erősebb felépítésű emberekből egy 40 fős „ad hoc” teremőrséget szerveztek. Óvatosságból úgy készültek, hogy nem az ellenzék szemében gyűlöltté vált Perczel Dezső, hanem az alelnök Feilitzsch Artúr fogja vezetni az ülést. Feilitzsch viszont a még nagyobb botrány elkerülése végett előre arra utasította a teremőröket, hogy az elnökség és a kormány védelmében is csak defenzíven járjanak el, az agressziót ne viszonozzák. Amikor jóval az ülés kezdete előtt a szövetkezett ellenzékiek megérkeztek az ülésterembe, először megilletődtek az őrség láttán, amikor azonban megtudták, hogy tettleg nem léphetnek fel ellenük, inzultálták, majd szabályosan kitoloncolták őket a teremből. Ezután szisztematikusan hozzáláttak a bútorzat szétrombolásához, például miniszteri székeket összetörték a terem közepére hányták. A kiérkező riportereknek büszkén pózoltak a romhalmaz fölött. Mire Tisza és a kormánypártiak megérkeztek, a terem már alkalmatlan volt az ülésezésre. A terem közepén Andrássy és Tisza rövid, de éles szóváltásuk során egymást tették felelőssé a fejleményekért, majd mindenki elvonult.
Egyébként a mai értelemben vett terem- vagy házőrséget csak 1912 után állították fel. (Miután – ha már szélsőséges esetekről beszélünk – az ellenzéki Kovács Gyula háromszor rálőtt az akkor házelnök Tisza Istvánra, mindhárom golyó célt tévesztett, a negyedik lövedékkel magát lőtte főbe, de túlélte, a bíróság később öntudatzavarra hivatkozva felmentette.) Az 1904. decemberi fiaskó után, 1905–1906 során a kormányzat karhatalmi erőket alkalmazott az ülések (pontosabban a folyamatos királyi elnapolások) biztosítására, például 1906 februárjában Ferenc József parancsára a Parlament épületét honvédalakulatok szállták meg. Végül 1912-ben is karhatalom segítségével sikerült Tiszának (házelnökként) letörnie az obstrukciót.
Melyek lettek az eset rövidebb és hosszabb távú következményei?
Bár a berendezést gyorsan kijavították és a következő napokban „nyugodtabb” légkörben, de persze eredménytelenül ülésezett a képviselőház, Tisza újra berekesztette az országgyűlést a királlyal és 1905. január 26-ra új választásokat íratott ki. Tisza abban bízott, hogy a választópolgárok ítélete számára fog felmentést adni, és ezzel véget ér az évek óta tartó obstrukciós komédia, valójában azonban a Szabadelvű Párt 30 éves uralma ért véget. A választásokon a Szabadelvű Párt története legrosszabb eredményét produkálta, mindössze 159 mandátumot szerzett a 413 fős képviselőházban, az ellenzéki koalíció legerősebb pártja, a Kossuth Ferenc vezette ’48-as Függetlenségi Párt egyedül többet, 166-ot. Az 1903 tavaszán, a véderőtörvény ellen indított obstrukció tehát az egész dualista rendszer általános válságává eszkalálódott, köszönhetően annak, hogy mindkét oldal egyre agresszívebb akciókkal torolta meg a másik korábbi lépéseit.
Ferenc József ugyan fogadta a győztes ellenzéki pártok vezetőit, a mindössze pár percig tartó audiencia abban merült ki, hogy erélyesen közölte: vegyék tudomásul, hogy soha életében nem fogja elfogadni a közös hadsereggel kapcsolatos magyar nemzeti követeléseket, majd szélnek eresztette a pártvezetőket. 1905 júniusáig a Tisza-kormányt hagyta hivatalban, amelyik viszont kisebbségben semmit sem tehetett, Tisza fel is oszlatta a vergődő Szabadelvű Pártot. Az országgyűlést újra és újra el kellett napolni. Ferenc József egyik legbensőbb magyar bizalmasa, Fejérváry Géza vezetésével nevezett ki parlamenten kívüli kormányt, amellyel szemben az egyesült ellenzék nemzeti ellenállást hirdetett, a vármegyéket a kormány rendelkezéseinek megtagadására buzdította. A közvélemény egyértelműen őket támogatta. Az országgyűlés őszi ülésszakának kezdetét szeptember 15-ére hirdette meg az uralkodó. Nagyon feszült volt a helyzet, az ellenzék a nemzeti ellenállást szervezte, amelyhez egyre több, a 63-ból mintegy 40 vármegye csatlakozott. Bécsben erre a vezérkar gyorsan elkészítette a „Magyarországi válság fegyveres erővel való megoldásának” és egy esetleges „Magyarország elleni háború” (Kriegsfall U) hadműveleti tervét, amelyet gyorsfutárok vittek a hadtestparancsnokságokra.
Fejérváry miniszterelnök a kivételes állapot kihirdetését és királyi abszolutizmus bevezetését javasolta erős szociális és választójogi reformprogrammal karöltve. 1905. szeptember 15-ből azonban nem vált az újabb magyar forradalom napjává, miközben farkasszemet néztek, az ellenzéki pártvezérek pislantottak először, és jelezték kompromisszum-szándékukat Ferenc Józsefnek. Csakhogy a király kompromisszumra sem igazán volt hajlandó, újra és újra elnapoltatta az országgyűlést (1906 februárjában katonasággal), míg végre 1906. március–április során a koalíciós pártok beadták a derekukat. Gyakorlatilag a teljes programjukat feladták, vállalták a katonai követeléseik kiiktatását és a Monarchia gazdasági közösségének fenntartását. Bár a parlament legnagyobb frakciója a ’48-as Függetlenségi Párt volt, az új „koalíciós” kormányban mindössze három tárcát kaptak, a kulcspozíciók egykori szabadelvű pártiak kezében maradt, a miniszterelnök Wekerle Sándor, a belügyminiszter ifj. Andrássy Gyula lett. Az uralkodóval kötött paktumot a közvélemény (no meg persze a választóik) előtt titokban próbálták tartani, azonban egyre inkább kibújt a szög a zsákból. A belső ellentétektől is feszített koalíciónak alig négy év kormányzás jutott. Időközben Tisza István Nemzeti Munkapárt néven újjászervezte az egykori Szabadelvű Pártot, amellyel a hiteltelenné váló függetlenségiekkel és szövetségeseikkel szemben megnyerte az 1910-es választásokat.
1912-ben Tisza István házelnökként, szintén botrányos jelenetekkel tarkítva, de ezúttal sikeresen elfogadtatta az obstrukciót letörő új házszabályokat.
Mondhatjuk tehát, hogy az évtizedes harc végül Ferenc József, Tisza és a szilárdan ’67-es tábor győzelmével ért véget.
Elítélték-e úgy a randalírozó politikusokat, mint ma a nem eléggé elhatárolódó Trumpot?
Ebben nem húznék párhuzamot, mert szerintem az 1904. november–decemberi helyzetben nem volt „trumpi” szerepkör. Egyik akkori magyar politikai vezető sem a feltüzelt utcai hívet vitte harcba. Kormánypárti és ellenzéki képviselők közötti, a képviselőházban lezajlott eseményekről beszélünk. Ezt tartom tehát a legnagyobb különbségnek: a washingtoni eseményekkel ellentétben 1904-ben a Parlamentben nem a „nép”, nem utcáról berontó tüntetők törtek-zúztak, hanem a politikai-társadalmi elit oszlopos tagjai, országgyűlési képviselők. További fontos különbség, hogy nem választások utáni időszakról beszélünk, hanem pont az események hatására kellett új választásokat kiírni. Ahogy én látom, a múlt héten a Capitoliumban inkább a vesztes oldal „népharagja” mutatkozott meg, a sajnálatos események fölött pedig nem Trump és Pence üvöltöztek egymással az ülésterem közepén a másik felelősségét felhánytorgatva…
Ami viszont szerintem párhuzam: ahogy az amerikaiak az alkotmányosság, a demokrácia és a népfelség elvének szakrális helyeként tekintenek a Capitoliumra, úgy a dualizmus kori magyar politikai, alkotmányos gondolkodásban is az országgyűlés, különösen annak a korszakban már választott képviselőháza számított a népfelség elve letéteményesének és a magyar nemzeti szuverenitás legfőbb őrének (kissé ellentétbe állítva a királlyal és az alapvetően tőle függő kormányokkal). Az 1902 őszén birtokba vett Parlament épületére is egyfajta „Alkotmánytemplomként” tekintettek, az épület belső terei is ezt az érzést árasztják. Ehhez képest lett nagyon korán méltatlan események színtere.
Ami a sajtót illeti?
Ami az akkori magyar sajtót illeti: a pártsajtó értelemszerűen a saját „pártját” fogta, ennél viszont fontosabbak a független orgánumok – a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló és a Budapesti Napló voltak a korszak legolvasottabb napilapjai. Ahogy a közvélemény is inkább az ellenzékiek pártjára állt, úgy a közvéleményt követő sajtó is inkább a „zsebkendőszavazást” tartotta a „kezdő lövésnek”, amelyre december 13-án az ellenzékiek „csak” visszalőttek. Arról persze lehetett vitatkozni, hogy a közvagyon rombolása mennyire volt ehhez szükségszerű. Az, hogy neves politikusok léptek ki az események hatására a kormánypártból és az egységfrontba tömörülő ellenzékhez közeledtek, szintén Tiszáék ellen dolgozott, és legitimálta az ellenzékiek válaszcsapását.