Kitta Gergely és Hortay Olivér írása a Mandiner hetilapban
Annyi mindenért tudunk aggódni. Az ember intellektusa révén képes félelmet kreálni magának, és olyan dolgoktól is tarthat, amelyek közvetlenül nem jelentenek fenyegetést. A finite pool of worry elmélet szerint egyidejűleg meghatározott számú veszély miatt vagyunk képesek nyugtalankodni, amelyeket evolúciós és túlélési okokból rangsorolunk. Rendszerint attól félünk inkább, aminek a bekövetkezte súlyos, közvetlen és azonnali hatással bír az életünkre, így ami térben és időben távoli, és csak közvetett befolyást gyakorol ránk, kevésbé vált ki aggodalmat.
A koronavírus-járvány kétségtelenül az előbbi kategóriába tartozik. A betegség a Maslow-féle szükségbesorolás alapján is elsődleges veszéllyé vált, hiszen az egészségünk, munkahelyünk, családunk, összességében az egzisztenciánk biztonságát fenyegeti. Könnyen megúszom, ha elkapom, vagy ledönt a lábamról? Mi lesz az idős családtagjaimmal? Hová tegyem a gyerekeket, ha bezárják az iskolát? Mi történik, ha csökken a fizetésem, vagy elveszítem az állásom? És egyáltalán, meddig tart még ez az állapot? E félelmek előtérbe kerülésével nem csoda tehát, ha az olyan elvontabb problémák, mint a faji diszkriminációval, illetve a gendersemlegesség vagy a politikai korrektség hiányával összefüggő, esetlegesen fennálló aggodalmaink hátrébb kerülnek a sorban.
Munkahelyteremtés helyett környezetvédelem
Mindezek alapján azt várnánk, hogy a klímaváltozás kérdése a covididőszakban háttérbe szorul. Feltehetnénk a kérdést: kit érdekelnek az üvegházhatású gázok, az olvadó gleccserek és a terjeszkedő sivatagok, amikor így is a szemünk előtt válik valóra az, amit korábban csak hollywoodi katasztrófafilmekben láttunk? A történelmi tapasztalatok is ezt valószínűsítenék. Az USA-ban például azok aránya, akik a globális felmelegedést jelentős problémának tartották, közvetlenül a 2008-as válság kirobbanása előtt 45 százalékon állt, majd pár héten belül, a krach beütésekor 35 százalékra esett vissza.