Lesz-e muszlim áttörés az európai politikában?

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban – a szerző az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója

2020 elején jegyezték be Olaszország első muszlim pártját. A Nuova Italia (Új Olaszország) nevű szervezetet a Milánó melletti Magenta város mecsetének egyik elöljárója alapította válaszul arra, hogy 2017-ben a bevándorlásellenes Liga vette át a huszonnégyezer fős település irányítását. Célkitűzésük egyebek között a muszlim vallási ünnepek felvétele az olasz oktatási intézetekbe, hogy ne csak a karácsonyt, hanem a ramadánt is megünnepeljék az iskolákban. A korábbi európai tapasztalatok viszont nem sok jóval kecsegtetnek számukra. Belgiumban a 2012-ben alakult Feddhetetlenség, Szolidaritás, Szabadság, Hitelesség, Erkölcsösség (ISLAM) nevű szervezet csúnyán leszerepelt a 2018-as helyhatósági választáson: az 1,2 milliós Brüsszelben mindössze 1820 voksot kapott, a 25–40 százalékban muszlim Molenbeek negyedben is csupán 1,8 százalékot szerzett. Svédországban a 2017-ben zászlót bontó Jasin párt tevékenysége a kezdeti lelkesedés után ugyancsak hamar érdektelenségbe fulladt.

Jól szervezett törökök

Szemben a fenti, jellemzően arabok, afrikaiak és egyéb muszlimok által szervezett tömörülésekkel, a törökök az anyaországból kapott anyagi és stratégiai támogatásnak, az Ankara által évtizedek óta folytatott tudatos diaszpórapolitikának köszönhetően eredményesen tudják mobilizálni a közösségeket.

Hollandiában a 2010-es évek közepére a muszlimok körében népszerű Munkapárt válságba került, támogatottsága a 2012-es választáson elért 25 százalékról 5 százalékra zuhant. A formáció néhány prominens török képviselője ekkor úgy döntött, elhagyja a süllyedő hajót. A Törökországban kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP) közeli kapcsolatot ápoló politikusok 2015-ben alapították meg a Denk pártot, melynek neve hollandul a gondolkodást, törökül az egyenlőséget jelenti. Ők – maguk, illetve a török kormány európai befolyását maximalizálandó – nem csak a lakosság 2,5 százalékát kitevő törököket és az 5 százaléknyi muszlim közösséget próbálják megszólítani. A markánsan baloldali szerveződés vallási és etnikai dimenziókon túllépve bevándorlópártként jellemzi magát. Fő programja a kisebbségvédelem, és kiáll az arab, a török és a kínai nyelvek iskolai oktatásáért. A taktika, valamint az alternatíva hiánya meghozta az eredményét: a 2017-es választáson a Denk 216 ezer szavazattal az összes voks 2,1 százalékát érte el, ezzel három helyet szerzett a törvényhozásban. A törökök 45, a marokkóiak 38, a surinameiak 5, a Karib-térségből származó szavazók 4 százaléka voksolt rájuk.

A Denk modelljét próbálta követni az AKP nem hivatalos testvérszervezeteként működő franciaországi Egyenlőség és Igazságosság Pártja (PEJ) is. A franciaországi muszlimok és bevándorlók azonban nem pártoltak el a hagyományos baloldaltól, így a 2017-es választáson a PEJ nemhogy a döntéshozásba nem jutott be, még az állami támogatáshoz szükséges 10 ezer szavazatot is képtelen volt megszerezni. Részleges sikereket ért el viszont az ausztriai, szintén török hátszelű Új Mozgalom a Jövőért (NBZ), amely 2014-ben Vorarlberg tartományban 2724 szavazattal 1,4 százalékot szerzett, tehát a törököknek a harmada szavazott rá.

A kudarc okai

Miért képtelenek a muszlim pártok mobilizálni potenciális szavazóikat? A magyarázat részben abban rejlik, hogy az európai országokban élő muszlim közösségek erősen töredezettek. Identitásukat nem kizárólag az iszlám, hanem számos egyéb tényező, köztük a nemzetiségük, a lakóhelyük, a társadalmi helyzetük, a vallási irányzatuk, az integrációjuknak a szintje határozza meg. Ha egy részük elviekben egyetért is abban, hogy az iszlám a legfontosabb dolog az egyén és a közösség életében, abban már koránt sincs konszenzus, hogy mit is takar „az iszlám”. A skála a személyes istenhittől az anyaországokból hozott kulturális gyakorlatokon át a fundamentalista irányzatokig terjedhet. Ennél is kisebb egyetértés mutatkozik annak kapcsán, hogy ki jogosult a muszlimok képviseletére. Az európai muszlimok belső diskurzusát követve víziók háborúi körvonalazódnak, amelyekben az eltérő hátterű és bázisú szereplők jellemzően nem hajlandók tudomást venni egymásról, vagy pedig hiteltelenséggel, opportunizmussal vádolják riválisaikat. Az iszlám zászlaját lengető pártok valójában leginkább lokálisan szerveződő klikkeket takarnak, így növekedésük be van határolva, és működésük általában hamar érdektelenségbe fullad.

A muszlimok többsége hagyományosan baloldali szavazó. A hetvenes-nyolcvanas években tömegével érkező vendégmunkásokat ugyanis kezdetben a szakszervezetek karolták fel, majd jellemzően a baloldali politikusok nyitották meg előttük az állampolgárság megszerzésének és a társadalomba való betagozódásnak a lehetőségét. Noha a 2010-es években az európai jobbközép pártok is felismerték a muszlim szavazatok jelentőségét és a külföldi befolyás veszélyét – 2016-ban a német Kereszténydemokrata Unió még muszlim tagozatot is alapított –, nincs olyan nyugati ország, ahol e csoport szavazatainak legalább 80 százaléka ne a baloldalra menne. Ennek megfelelően a pártok egyre inkább beemelik programjaikba a muszlim közösségek valós, de sok esetben inkább vélt igényeit.

Muszlim politikusok a fősodorban

A muszlim gyökerű politikusok jellemzően baloldali, illetve zöld színekben politizálnak, és tény, hogy akadnak közöttük problémás személyek. Ilyen a thai származású svéd Yasri Shamsudin Khan, akinek 2016-ban azután kellett távoznia a Zöldek Környezetpártjából, hogy nem volt hajlandó kezet fogni egy svéd televíziós riporter nővel. Ő azonban a kevés kivételhez tartozik. A muszlim politikusokra sokkal jellemzőbb, hogy pártjuk fősodrába integrálódva politizálnak. Új seprő jól seper: 2017 júliusában a német törvényhozásnak mind a hat muszlim képviselője az egyneműek házassága mellett szavazott, ami pedig a legkevésbé sem kompatibilis a saríával.

A nyugati országos politikában a muszlimok társadalmi arányukhoz képest erősen alulreprezentáltak (lásd a táblázatot), az önkormányzatoknál viszont nagyjából számarányuknak megfelelően vannak jelen. Profiljukat vizsgálva az a kép rajzolódik ki, hogy az országos politikába bejutó muszlimok jellemzően eredeti közösségüktől elszakadt emberek, akik általában nem a származásuknak, vallásuknak köszönhetően, hanem sokszor inkább annak ellenére vagy azzal együtt jutnak magasra. Jó példa erre a pakisztáni felmenőkkel bíró, konzervatív színekben induló brit Sajid Javid, akit 2010-ben a 94 százalékban fehér, 70 százalékban keresztény Bromsgrove-ban választottak meg képviselőnek. Részben hasonló London polgármesterének, Sadiq Khannak a pályája is, aki 2016-os megválasztásakor 56,8 százalékot szerzett, azaz a város 12 százalékát kitevő muszlimok nélkül is megnyerte volna a választást. Győzelmét London liberális, multikulturális profiljának köszönhette, valamint annak, hogy a szavazók nem bíztak abban, hogy elitista konzervatív riválisa képes lesz orvosolni a katasztrofális lakhatási válságot. Ahogy sok más muszlim politikus, Khan is igyekszik bagatellizálni vallása jelentőségét: „Londoni vagyok, brit vagyok, angol vagyok, ázsiai származású, pakisztáni örökséggel. Apa vagyok, férj vagyok, Liverpool-drukker vagyok, munkáspárti vagyok és muszlim vagyok.” Politikájából, de még botrányos nyilatkozataiból is – például hogy egy metropolisz életében természetesek a terrortámadások – sokkal inkább egy átlagos liberális, semmint egy átlagos muszlim képe rajzolódik ki.

Hasonló a helyzet a 2014-ben Franciaország egészségügyi miniszterének kinevezett, egy marokkói kis faluból származó Najat Belkacemmel is, aki magát „vallását nem gyakorló muszlimként” jellemzi, fejkendőt soha nem viselt, és keresztény francia politikushoz ment feleségül. Ebbe a sorba illik a szenegáli származású francia politikus, a 2017-ben az elnökjelöltségért induló Rama Yade is, aki a nemzetgyűlésben a burkatilalom és a homoszexuálisok házassága mellett szavazott, és egy zsidó zenészhez ment feleségül. Szintén nem a vallásával házal a bajor Keresztényszociális Unió egyik török politikusa, a korábban bankárként dolgozó Ozan Iyibas: bevallása szerint a következő választáson nem „Neufahrn muszlim polgármestere”, hanem „Neufahrn polgármestere” akar lenni. Programjában a közlekedés, az oktatás, az infrastruktúra, a középvállalkozások segítése élvez prioritást, a vallás egyáltalán nem szerepel benne.

Jellemző, hogy a muszlim gyökerű, eredményeikért sokat küzdő politikusok gyakran a többségi társadalom tagjainál is kevesebb toleranciával viszonyulnak integrálatlan hittársaikhoz. Jó példa erre a szíriai származású, a dán Konzervatív Néppárt színekben politizáló Naser Khader, aki a burkatilalom leghangosabb szószólójaként szerzett hírnevet magának. Idesorolható Rotterdam munkáspárti, marokkói származású polgármestere, Ahmed Aboutaleb, aki – megtéve azt, amit a rasszizmus vádjától rettegő fehér politikusok nem mertek – a francia Charlie Hebdo gúnylap elleni támadásokat követően egy tévéműsorban keresetlen szavakkal kelt ki a nyugati élettel elégedetlen muszlimokkal szemben: „Aki nem értékeli a nyugati szabad életet, csomagoljon. Tűnjetek el a p***ába Hollandiából, ha nem találjátok a helyeteket!”

Címlapkép: REUTERS / Henry Nicholls