Az ostoba adó visszatér? – Avagy a Tisza-féle vagyonadó, ami lassan mindenkit érint

Egy hideg, párizsi reggelen, 2013-ban Gérard Depardieu egy szürke Mercedes hátsó ülésén ülve átlépte a belga határt. A francia színész, akit a világ Cyrano-ként és Obelix-ként ismert, most nem szerepet játszott, hanem menekült. Nem a rendőrség, nem a botrányok, hanem az adó elől. 

Franciaországban François Hollande kormánya éppen bevezette a 75 százalékos felső kulcsot és az úgynevezett gazdagadót. Depardieu azt mondta, elege van abból, hogy a siker bűnnek számít. Belgiumban, ahol nincs vagyonadó, letelepedett. A sajtóban hamar megszületett a gúnyos kifejezés: l’impôt stupide, azaz az ostoba adó.

Innen nézve könnyű megjósolni a következő lépést. Ha a fenti trendet nézzük, akkor előbb vagy utóbb mindenki sorra kerül, aki bármiféle vagyont birtokol. És ha ez a gondolatmenet folytatódik, egy napon talán azok is fizetni fognak, akiknek semmijük sincs, csak a bankhitelük. 

A történelem jól ismeri az efféle fordulatokat. A kommunisták is úgy kezdték, hogy a gazdagok vagyonát veszik el, aztán szépen lassan mindenki sorra került. De más kormányok is nagyon kreatívok voltak. Egyesek a pénzhasználatot, mások a hitelezést, sőt, volt, amelyik a hiányt is megadóztatta.

A római császárok már a Kr. u. 2. században megpróbálták megadóztatni a kamatjövedelmeket. A cél a pénzen élősködés visszaszorítása volt, de az eredmény éppen az ellenkezője lett. A vagyonok a sötétbe húzódtak, a hitelezés gyakorlatilag leállt, a gazdaság pedig recesszióba került. 

Kétezer évvel később a 18. századi Angliában és Franciaországban újra előkerült az ötlet, más formában. A kölcsönszerződésekre úgynevezett bélyegilletéket kellett fizetni. Ez egy fix vagy sávos adó volt, amit a hitelfelvevőknek kellett leróniuk. 

A szándék érhető volt, az állam részesedni akart a pénzmozgásból. Ám a hatás egyértelműen negatív. A szegények számára a hitel még drágább lett, míg a gazdagok ügyvédjeikkel megkerülték a szabályokat.

A 20. század közepén az Egyesült Államok is bevezette saját hiteladóját. A második világháború alatt a federal excise tax bizonyos személyi kölcsönöket sújtott, különösen azokat, amelyek luxuscikkek vásárlását finanszírozták. 

A pénz megadóztatásának talán legérdekesebb elméleti formáját a német közgazdász Silvio Gesell dolgozta ki 1906-ban. Ő úgy gondolta, a pénznek éppolyan romlandónak kellene lennie, mint a gyümölcsnek. Ha nem költjük el, idővel veszítsen az értékéből. A cél az volt, hogy a tőkét mozgásra kényszerítse. Ne halmozódjon, hanem áramoljon. 

Az osztrák Wörgl városa 1932-ben be is vezette ezt a szavatossági idővel rendelkező pénzt. Az értékéből havi 1 százalékot veszítő pénz hatására a gazdaság rövid időre valóban fellendült. Legalábbis addig, amíg a központi bank be nem tiltotta a rendszert. 

A történelem legközelebbi példája azonban a 20. századi Franciaország marad. 1982-ben François Mitterrand, a szocialista elnök bevezette az Impôt sur la fortune-t (ISF), vagyis a vagyonadót. Az 1,3 millió euró feletti vagyonokra vetették ki, az igazságosság jelszavával. 

Az új adó által generált többletbevétel évi két-három milliárd euró volt, miközben a tőkekivonás ennek a többszöröse. Amikor Emmanuel Macron 2018-ban hatalomra került, az első intézkedései egyikeként megszüntette az ISF-et. Azóta Franciaországban újra nőtt a befektetési aktivitás és a vállalkozások száma is.

A vagyonadó hívei gyakran az igazságosságra hivatkoznak. Akinek több van, fizessen többet, mondják. És ez jól is hangzik elmélet szintjén. Csakhogy a gyakorlat már teljesen más képet mutat. 

A gazdagok mobilisek. Sőt, nemcsak ők, hanem (és elsősorban) a tőkéjük. Ha az adórendszer túlságosan bünteti őket, akkor egyszerűen lelépnek a pénzükkel együtt. Ennek eredménye pedig nem több adóbevétel, hanem pont, hogy kevesebb. 

A vállalkozásokkal együtt ráadásul a munkahelyek, a beruházások és így az adóalapok is eltűnnek. Franciaországban ráadásul az OECD becslése szerint minden begyűjtött 1 euró vagyonadó 0,3 euró adminisztrációs költséggel járt. A haszon tehát elenyésző volt, a gazdasági kár viszont jelentős.

A vagyonadó tehát paradox módon épp azok ellen fordul, akiket megvédeni hivatott, a középosztály ellen. A gazdagok elmennek, a szegények mentesek, a teher így azokra nehezedik, akiktől be lehet szedni. A határértékek időközben egyre lejjebb csúsznak, az ideiglenes adók pedig tartóssá válnak. 

Magyarországon úgy esett két hónap alatt 5 milliárdról 1 milliárdra a küszöb, hogy még be sem vezették az adót. Ha ez a trend folytatódik, néhány hónapon belül a vagyon fogalma már nem csak luxusvillát, hanem akár húsz éves Suzukit is jelenthet majd.

A gazdaság olyan, mint az emberi test. A pénz benne a vér. Ha a vérből túl sokat csapolunk le, akkor a beteg elgyengül, vagy akár meg is halhat. A vagyonadó is ilyen lecsapolás. Nagyon gyorsan vérszegénnyé teheti a gazdaságot. Gesell szerint a pénz akkor hasznos, ha mozog. A vagyonadó viszont éppen a mozgást bünteti.

A vagyont nem lehet morális kérdéssé tenni. Minden, ami megdrágítja a pénzt vagy a vagyont, végül azokat sújtja, akiknek ezekből a legkevesebb van. A dolgozókat, a vállalkozókat, a családokat.

Ha a Tisza-féle vagyonadó korlátja tovább csúszik lefelé, akkor hamarosan elérjük azt a pontot, ahol már azok is adóznak, akiknek semmijük nincs. Vagy csak egy hitelük, vagy egy álmuk.

Amikor Gérard Depardieu átlépte a belga határt, egy újságíró megkérdezte tőle, hogy nem érzi-e hazaárulásnak azt, hogy elhagyja Franciaországot az adók miatt. Depardieu válasza tanulságos volt. „A haza nem az, ahol fizetek. A haza az, ahol élek.”

Ha egyszer Magyarországon is eljutunk oda, hogy „vagyonokat” adóztatunk, akkor sokan fognak hasonlóan érezni. Nem menekülni akarnak majd, csak egyszerűen élni. De néha tényleg nincs más út egy rossz adópolitika elől, mint a határ.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.

Nyitókép: Bodnár Boglárka/MTI