A krumplivész tanulsága az energiapolitikában, avagy miért kockázatos Magyarországnak az orosz olajról lemondani

Ha valaki 1845 őszén járt volna Írország nyugati partvidékén, furcsa ellentmondást látott volna. A földeken ott sorakoztak a zöldellő krumplitövek, ám a levelek fekete, rothadó foltokkal borítva lógtak, a gumók a föld alatt pedig kocsonyás masszává váltak. A parasztok megdöbbenve figyelték a helyzetet. Hiszen nemrég még ez a szerény növény volt a „csodaszer”, amely bőséget hozott a kietlen szigeten. 

A 18. század végére az ír lakosság túlnyomó része szinte csak krumplit evett. Egy felnőtt akár napi 4–5 kilót is. A „Lumper” nevű fajta jól tűrte a csapadékos klímát, olcsó volt, és eltartotta a rohamosan növekvő népességet. Ki gondolta volna, hogy egyszer éppen ez a bőség válik majd átokká? 1845 nyarán aztán megjelent a Phytophthora infestans gombakórokozó. Valahonnan Mexikóból jött, átszelve az óceánt, és pár hónap alatt végigsöpört a monokultúrává vált krumpliföldeken. Az 1846-os aratás szinte teljesen odalett. Emberek milliói maradtak egyik napról a másikra élelem nélkül egy olyan országban, amely eközben bőven exportált gabonát és húst Angliába. 

A falvakban burgonyakávét főztek rothadt gumóból, illetve gyökereket, vagy csalánt rágtak. Az éhínséget járványok tetézték. Az évek alatt egymillió ember halt meg, másfél millió pedig kivándorolt. A „Coffin Ships”, azaz a koporsóhajók gyászmenetként ringtak Boston és New York felé. A névválasztás oka az volt, hogy rengetegen az utazás alatt hunytak el. 

Ugorjunk most másfél évszázadot, és vizsgáljuk meg a mai energiafüggőséget. Sokszor halljuk, hogy Európának le kellene válnia az orosz olajról és gázról. Első hallásra érthetőnek tűnhet ez a cél. De nem mindegy, hogy melyik országnak mondják.

Egy tengerparttal rendelkező államnak, mint például Olaszországnak vagy Hollandiának az orosz energiahordozókról való lemondás olyan, mintha egy jól felszerelt városi piac vásárlóját arra kérnénk, hogy ne vegyen az egyik árus almájából.  Nyugodtan meg tudja tenni, hiszen ott van előtte több tucat másik stand különféle gyümölcsökkel. 

Ma világszerte 50–60 ország exportál hajón szállítható nyersolajat, 20–25 pedig LNG-t. Egy tengerparttal rendelkező állam kikötőjébe bármelyikük tankerje befuthat. A vevő tehát széles választékból válogathat, pontosan, mint a fenti példában a kofánál.

Magyarország helyzete azonban egészen más. Itt nincs kikötő, nincs tenger, nincs szabadon elérhető tanker. Az olaj főként a Barátság-vezetéken, a gáz pedig a Török Áramlaton keresztül érkezik. Vannak ugyan alternatív útvonalak Horvátországon keresztül, de ezek kapacitása korlátozott, az árazása pedig túlzóan magas. 

Amikor tehát valakinek Budapesten azt mondják, hogy „válj le az orosz olajról”, valójában ezt hallja: „zárjuk el azt a csapot a kettőből, amelyből a legtöbb olaj jön”. Ez olyan, mintha a 19. századi ír parasztnak azt mondták volna: „csak a krumplit hagyjad el az étrendedből”, miközben más nemigen van a kamrában.

A döntéseket tehát nem erkölcsi, hanem szerkezeti kérdésként kell kezelni. Aki sok forrásból választhat, annak a szankció egy apró kényelmetlenség. Aki viszont két forrás közül a nagyobbat veszíti el, annak a gazdasága komolyan megszenvedne egy leválást. 

Az energiahiány nem jár ugyan látványos éhezéssel, de gyárak állnak le, drágul a szállítás, és a családok költségvetése szűkösebb lesz. Ez pedig a gazdasági szervezetben hasonló pusztítást végez, mint az éhínség a testben. Az ír tragédia azt tanítja nekünk, hogy nem elég, hogy a világban összességében elegendő élelem vagy energia van. Az is számít, hogy egy adott országba eljut-e a szükséges mennyiség. 

A történelem sokszor ismétli magát, csak kicsit más rendezésben szólal meg az előadás. Az ír paraszt nem a krumplit szerette, hanem a biztonságos ételt. Mi sem az orosz olajhoz ragaszkodunk, hanem a fűtött otthonhoz és a működő gazdasághoz. 

A politikai jelszavak gyakran figyelmen kívül hagyják ezeket a különbségeket. De egy tengerparttal bíró országot arra kérni, hogy mondjon le az orosz olajról, annyi, mint egy vásárlót arra kérni, hogy a száz stand közül ne menjen az egyikhez. Ugyanezt Magyarországtól követelni olyan, mintha az ír paraszttól kértük volna a 19. században, hogy ne egyen krumplit. A tanulság időtálló. A valódi biztonság nem a forrás bőségében, hanem a hozzáférési utak sokféleségében rejlik. Mert ha egy kulcsfontosságú csövet elzárnak, annak sokszor az éhínséghez nagyon hasonló következményei vannak.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a Budapesti Corvinus Egyetem docense.

Nyitókép: Szigetváry Zsolt/MTI/MTVA