A búskomor magyar és az erős forint paradoxona

1830-ban Sir John Bowring, a brit irodalmár és diplomatából lett világjáró, kiadott egy magyar költészetet bemutató antológiát. Ebben nemcsak verseket fordított angolra, hanem színes kommentárokkal is ellátta azokat. Bowring meg volt győződve arról, hogy a magyaroknál minden dallam, minden verssor a fájdalomról szól. Ha megszólal egy népdal, az bizonyára Mohács elvesztését siratja, ha a költő szerelmes, akkor is valahogy az ország végzetéről panaszkodik.  

Az angol olvasók így találkoztak a búsuló magyar képével. A szomorú, panaszkodó hazánkfiával, aki még a borospohár felett is a nemzeti tragédiákat sorolja. Bowring persze nem rosszindulatból írt, hanem mert tényleg ezt érezte a magyar folklórban. Csakhogy ezzel egy toposzt indított el Európában, a magyart, aki örökösen búskomor, és minden helyzetben megtalálja az okot a panaszkodásra.

Vegyük például a forint legfrissebb történetét. Az év eleje óta 20 százalékot erősödött a dollárhoz képest, 10-et a fonthoz, és még az euróval szemben is látványosan izmosodott. Ez olyan, mintha a magyar válogatott három topligás csapatot is legyőzött volna alig egy év alatt. De mi még ennek sem tudunk örülni.  

Pedig a történet korántsem varázslat. A forint erősödése mögött nagyon is racionális tényezők állnak. Először is ott a vonzó kamatkörnyezet. A Magyar Nemzeti Bank alapkamatát 6,50 százalékon tartja, ami forintvásárlásra készteti a befektetőket.  

Aztán ott a pszichológia is. Az árfolyam 400 alá csúszott az euróval szemben, ami önmagában is erőt sugároz. A piac szereplői, akik gyakran technikai alapon vásárolnak, ilyenkor még többet zsákolnak.

Az is kedvez a forintnak, hogy a nemzetközi hangulat javult. Amikor a befektetők bátrabbak, szívesebben fektetnek feltörekvő piacok devizáiba. Az energiaárak mérséklődése és az EU-s források körüli optimizmus pedig csak tovább erősíti a képet.

Az árkülönbség oka többnyire nem az, hogy mi rosszabbul élnénk, hanem hogy a hazai boltok polcain még a korábbi, gyengébb forint mellett beszerzett készletek vannak. A spanyol sonka vagy a francia sajt útja a magyar konyhaasztalig hosszú, hetekig tart a szállítás, a raktározás.  

És mivel ezeket a termékeket a kereskedő korábban, így gyengébb árfolyam mellett vette, így bizony kénytelen magasabb áron kitenni a polcra. Ezzel szemben aki most böngészi a külföldi boltok árait, az már erősebb forinttal vásárol, így neki relatív alacsonyabbak lesznek az árak.  

A paradoxon tehát a következő, miközben a közgazdaságtan alapösszefüggései szerint az erős nemzeti valuta növeli a vásárlóerőnket, mi magyarok nem örülünk ennek, hanem panaszkodunk amiatt, hogy sokat ér a forintunk külföldön.  

A pszichológusok ezt negatív torzításnak hívják. Az agyunk evolúciósan is hajlamosabb észrevenni a fenyegetést, mint az örömet. Talán ezért tudtak a 19. századi angolok is olyan könnyen elkönyvelni minket búsuló magyarnak.

Ha tehát legközelebb arra készülünk, hogy panaszkodunk a külföldi árakon, álljunk meg egy pillanatra. Emlékezzünk Bowring szavaira, és a közgazdaságtan alapösszefüggéseire, és ne bosszankodjunk, hanem örüljünk az erős forintunknak.  

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense.

Nyitókép: JOE KLAMAR / AFP