A német gazdaság hajója nekiment az EU-USA kereskedelmi szerződés jéghegyének

1912 áprilisának egy hideg éjszakáján vagyunk, az Atlanti-óceán közepén. A Titanic, az emberi mérnöki zsenialitás akkori csúcsa, hasítja a vizet. A fedélzeten pezsgőt bontanak, a táncparketten ragyogó ruhák suhanak, miközben a gépházban a kazánok teljes erővel dolgoznak.  

A kapitány, tudván, hogy jégmezők közelében haladnak, mégis fenntartja a sebességet. Miért? Mert a hajó állítólag elsüllyeszthetetlen. A jéghegy figyelmeztető jeleit ugyan észlelik, de későn, és rosszul mérik fel a méretét. Az eredmény a történelem egyik legismertebb tengeri tragédiája.

A kormányok és vállalatok a fedélzeten elegánsan vacsoráznak, miközben az Európai Unió frissen aláírt kereskedelmi egyezménye az Egyesült Államokkal ott lebeg a horizonton, mint egy jéghegy, amelyről mindenki tud, de sokan remélik, hogy valójában ártalmatlan.

A ZEW augusztusi jelentése szerint a német befektetői hangulat egy hónap alatt 52,7 pontról 34,7-re zuhant. Ez nem pusztán egy szám a statisztikák tengerében, hanem az a hang, amikor a hajótest először súrolja a jeget.  

A piacok 39,8-as értéket vártak, de a valóság ennél sokkal rosszabb volt. A második negyedéves GDP is mínusz 0,1 százalékkal billentette meg a hajót. A vegyipar és a gyógyszeripar különösen szenvedett, de a gépipar a fémipar, és az autóipar is rossz képet mutat. Ez a néhány ágazat nem mellesleg a német gazdaság fő motorja. Ha ezekben elfogy az üzemanyag, a hajó bizony lelassul, akár akarjuk, akár nem.

A Titanic tragédiáját nem pusztán az okozta, hogy jéghegynek ütközött, hanem hogy túl sokáig hitt a saját sebezhetetlenségében. Ugyanez a pszichológiai dinamika működik a gazdaságban is. Amikor a befektetői hangulat a nyár elején még ragyogó volt, sokan azt gondolták, hogy az EU–USA deal új piacokat nyit, és majd mindenki profitál majd belőle.  

Az igazán veszélyes jéghegyek nem feltétlenül a víz felszínén magasodnak, hanem alatta rejtőznek. Az autóipar például nemcsak az amerikai piacon szorulhat háttérbe, hanem a belső európai versenyben is veszít pozíciókat. A vegyiparban az energiaárak és a szabályozási különbségek teszik nehezebbé a manőverezést. A gépgyártásban pedig az amerikai tenderfeltételek változása hozhat hullámokat, amelyek könnyen borítják a rakományt.

Az EU vezetői által megkötött kereskedelmi megállapodás, bár a szándék talán nemes volt, a német gazdaság óceánjáróját most olyan irányba tereli, ahol a jéghegyek nemcsak nagyok, de alattomosak is. A német befektetői hangulat hirtelen visszaesése nem más, mint az első riadó a fedélzeten. És a kérdés ugyanaz, mint 1912-ben: van még időnk kitérni?

A hajók és a gazdaságok között van egy komoly hasonlat. Egyik sem süllyed el egyik pillanatról a másikra. Mindig vannak aggasztó első jelek- Egy enyhe dőlés, egy halk recsegés, egy grafikon lefelé konyuló vonala. Az igazi tragédia nem az ütközés, hanem amikor a kapitány és az utasok együtt hitegetik egymást, hogy minden rendben van.  

A Titanic története megtanított minket arra, hogy a jéghegyeket komolyan kell venni. A német gazdaság most nagyon veszélyes vizeken jár. A hajóskapitányoknak most kiemelkedő összpontosításra, villámgyors reflexekre, és stratégiai éleslátásra van szükségük.  

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense.

Nyitókép: Daniel ROLAND / AFP