Ügyes kármentés vagy ki nem kényszerített hiba? – Az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti vámmegállapodásról

„Az egyezmény megszületését követő értékelésekből úgy tűnhet, mintha az Európai Bizottság és néhány tagállami kormány (köztük a magyar) nem is ugyanarról a megállapodásról beszélne. Ritkán látszik ennyire élesen, hogyan szakad ketté a politikai értelmezés és a gazdasági valóság. A Bizottság »stabilitást« és »kiszámíthatóságot« ünnepel az EU–USA vámalku kapcsán; a magyar kormány szerint viszont egy rossz, aszimmetrikus megállapodás született, amelyben Európa többet adott, mint amennyit kapott, nem használta ki tárgyalási mozgásterét és védtelenné vált a későbbi kereskedelmi zsarolások ellen. A Bizottság szerint viszont a 30 százalékos amerikai vámfenyegetésből végül 15 százalékos általános kulcs lett a legtöbb uniós termékre – ez ugyan nagy teher, de kisebb, mint amivel az EU valójában egy hete még számolt. Elemzésünkben  megvizsgáljuk, mi  a valóság kommunikációs háború retorikai bravúrjai mögött, milyen lehetőségek voltak az Unió számára és milyen tanulságokkal szolgálhat a létrejött alku.

A helyzet röviden: az Egyesült Államok a megállapodás értelmében a legtöbb uniós árura 15 százalékos importvámot alkalmaz; a kivételek közé tartoznak a repülőgépek és alkatrészek, bizonyos vegyipari tételek, egyes generikus gyógyszerek, félvezető-gyártó berendezések, valamint néhány agrár- és nyersanyag-kategória. A vitatott acél és alumínium különvám marad 50 százalékon, legfeljebb egy jövőbeli kvóta-rendszerré alakítás ígéretével. Az alku politikai mellékleteként az EU vállalta, hogy 2028-ig mintegy 600 milliárd dollárnyi új befektetést irányít az Egyesült Államokba, és drasztikusan növeli az amerikai energiavásárlásait; Washington pedig – saját narratívája szerint – a közös szabályozási akadályok leépítésén dolgozik. A megállapodás kerete magas szintű, azonban sok részlet – például az eredetszabályok vagy a konkrét kivétellisták bővítése – még finomhangolásra vár.

Miért mondhatja Brüsszel, hogy ez mégis »siker«? Mert elkerült egy azonnali, sokkterápiás vámeszkalációt, és a 15 százalékos plafonnal – bármilyen magas is – rövid távon kiszámíthatóbb pályát kapott az európai export. A Bizottság kommunikációja is ezt hangsúlyozza: »a lehető legjobb, amit most ki lehetett hozni«, a bizonytalanság-csökkentés és a további egyeztetések ígérete mellett. A kompromisszum egyben minta a friss japán alkura is, ami a stratégiai szövetségi logika felől nézve érthető: a cél az volt, hogy politikai-biztonsági viszonyokat kivezessék a kölcsönös fenyegetések spiráljából.

A kritika ugyanakkor nem légből kapott. Az alku mostani állása aszimmetrikus: az EU azonnali, széles bázisú vámot fizet a »legtöbb termékre«, miközben az amerikai fél a legérzékenyebb pontokon – acél, alumínium – nem engedett, és több területen fenntartotta a diszkrecionális mozgásterét. A Fehér Ház saját értelmezése olyan elemeket is tartalmaz, amelyekre uniós oldalon még nincs egységes visszaigazolás (például az amerikai ipari exportok széles körű uniós vámmentesítése), ami jelzi: a megállapodás »keret«, és a hordozott politikai üzenet erősebb, mint a jogi kötöttség. Ezt tetézi, hogy a Trump-adminisztráció nyíltan összeköti a tarifapályát az európai befektetési és energiavásárlási ígéretek teljesítésével, és kilátásba helyezett későbbi emeléseket, ha ezek csúsznak. Röviden: nem zárult le a dosszié, csak átmeneti tűzszünetet kötöttek. Az ütőkártyáit nem kihasználó EU megijedt az amerikai fenyegetéstől, noha éppen a vámok területe az, ahol a nemzetközi színtéren nyilvánvalóvá vált, hogy a fenyegetés a trumpi tárgyalástechnika szerves része.

A magyar szempont tiszta és praktikus: évente nagyjából 11 milliárd dollárnyi magyar export megy az Egyesült Államokba, amelyben az autóipari beszállítói hálózat, a gépipar és a gyógyszeripar a meghatározó. A 15 százalékos általános kulcs ezek közül több szektort közvetlenül érint; igaz, a generikus gyógyszerek egy részének kivétele csillapíthat valamennyit a gyógyszeripari nyomáson. A kormány ennek megfelelően két pályán mozog: egyrészt proaktív kármentő programot hirdet a munkahelyek védelmére és a kapacitások megtartására, másrészt külön gazdasági-együttműködési csomagot igyekszik kialkudni az amerikai féllel – az EU-jogi keretek betartása mellett – a hazai nagyfoglalkoztatók és beruházók terheinek enyhítésére. Ez a kettős logika – kritikusan értékelni a brüsszeli tárgyalási teljesítményt, de közben higgadtan kezelni a hazai következményeket – jelen helyzetben a leginkább racionális.

Makrogazdasági nézőpontból ez egy klasszikus »kisebbik rossz« kompromisszum rövid távon, és egy költségesebb struktúra középtávon. A piaci szereplők az első reakcióban – részben az eszkaláció elmaradása miatt – megkönnyebbülten áraztak; de a 15 százalékos általános sáv a feldolgozóipari export-árakat és a marginokat koptatja majd, és idővel átgyűrűzhet fogyasztói árhatásokba is. A transzatlanti láncokban dolgozó cégek dönthetnek az amerikai helyi termelés felé tolódás mellett, ami a »nearshoring« ellentettjeként, »friend-shoringként« is értelmezhető – ez Európának középtávon beruházás-elszívó kockázat. Nem véletlen, hogy több amerikai és európai elemzés arra figyelmeztet: a gyors, politikai alkukban fogant tarifa-rendszer inflációs és versenyképességi mellékhatásai késleltetve jelentkezhetnek.

Iparági bontásban három gyors megállapítás adja a hazai prioritások sorrendjét. Először is az autóipar: a német–közép-európai láncok beágyazottsága miatt bármely amerikai vámfelár közvetlen versenyhátrányt jelent a magyar beszállítóknak, még akkor is, ha a 15 százalék végül alacsonyabb lett annál, amit az amerikai fél korábban kilátásba helyezett. Másodszor a gyógyszeripar: a generikus kivételek léteznek, de a szélesebb gyógyszerkörben, különösen tender- és árképzési oldalról, továbbra is jelentkezhet az amerikai piaci nyomás. Harmadszor a »különvámo« világa: az acél és alumínium 50 százalékos szintje változatlanul tartós versenyhátrány, amely nyersanyag- és félkésztermék-oldalon drágíthatja a teljes beszállítói piramist, így közvetetten a magyar ipart is. E három csatorna együtt már érdemi költség-felárat és bizonytalanságot jelent.

A geopolitikai háttér szintén nem elhanyagolható. Washington nyíltan összefűzi a kereskedelmi feltételeket biztonságpolitikai célokkal, Kína visszaszorításával és ellátásbiztonsági megfontolásokkal; ez magyarázza az energia- és védelmi vásárlások hangsúlyát, sőt a politikai nyomásgyakorlás retorikáját is. Európa – különösen a nagy ipari gazdaságok – számára ez most egyszerre kínál kiszámíthatóságot és ír elő költséges igazodást. A stratégiai válasz nem lehet pusztán kommunikáció: az EU-ban is rendezni kell a versenyképességi alapokat (energia, tőkepiac, iparpolitika), különben a tarifa-nyomás tartósan beépül a transzatlanti elszámolásokba.

Bár a 30 százalékos vámok elkerülése örvendetes, de a jelenlegi kondíciók árát a reálgazdaság fizeti, és a magyar érdek szempontjából most a kárminimalizálás a kulcs. Konkrétan: 1) célzott átmeneti likviditási és beruházásvédelmi eszközökkel kell védeni a nagy foglalkoztatók hazai kapacitásait; 2) gyors, vállalati szintű export-diverzifikációt és amerikai piaci alternatív csatornákat kell szervezni (partnerségek, helyi értékesítési konstrukciók); 3) az EU-n belül új tárgyalási mandátumért kell lobbizni, amely kifejezetten az autóipari alkatrészek, gyógyszerkategóriák és gépipari tételek kivétellistáinak bővítésére fókuszál; 4) mindezek mellett fenn kell tartani a magyar–amerikai gazdasági csatornák jogilag tiszta, EU-konform erősítését.

Hogy áll a vita az »igazságérzet« szempontjából? A Bizottság részben joggal beszél stabilizációról: a kereskedelmi háború elmaradt, és ma jobban látszik a pálya, mint egy hete. A kritikusoknak viszont abban van igazuk, hogy az alku jelen formájában aszimmetrikus, az európai oldal több azonnali kötelezettséget vállalt, miközben Washington a kulcsszektorokban megtartotta a nagy ütőkártyáit. A politikai „győzelem” szó így félrevezető: a megállapodás inkább fegyverszünet – közben mindkét fél a saját belpolitikai közönségének meséli a maga történetét. Mindez Magyarországnak azt üzeni: a lojális szövetségesi viszony mellett a szuverén gazdasági érdekeinket hideg fejjel, eszköztárral, iparági részletekbe menő javaslatokkal védjük. A történet következő fejezete ugyanis a kivételek bővítéséről, az eredetszabályok tisztázásáról és a végrehajtási garanciákról fog szólni – és aki ott hangos, felkészült és következetes, az nyerheti vissza a most elvesztett millimétereket.

A kommunikációs zaj közepette érdemes még két dolgot rögzíteni. Az egyik: a magyar kormányzati reakció – a munkahely- és kapacitásvédelem, illetve a célzott amerikai gazdasági csatornák erősítése – nemcsak belpolitikai üzenet, hanem racionális kockázatkezelés egy olyan helyzetben, ahol a szabályok még mozognak. A másik: az EU-n belüli vita a tárgyalási teljesítményről nem öncél, hanem tétje van – az, hogy a következő hónapokban melyik ágazat, melyik termék kerül fel a kivételek közé, és milyen végrehajtási rend születik. E tekintetben a közép-európai ipari bázis közös fellépése – Németországgal, Csehországgal, Szlovákiával, Romániával együtt – döntő lehet. A »kevesebb rossz« most elfogadható, de a »jobb alku« a következő körben már kőkemény technikai és politikai munkán múlik.”

Nyitókép: Brendan SMIALOWSKI / AFP

***