„Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondják, hogy ti, csángók nem is léteztek” – mondja Polgár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, akivel a szervezet bákói központjában beszélgettünk csángó riportunk során!
Riportútra indult a Mandiner a csángók földjére. A napokban cikkeket hozunk a Kárpátok keleti oldalára került, a román ortodox többség között élő csángómagyarok közösségéről, mai helyzetükről. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelenik meg.
***
Hogy áll most a csángómagyarok helyzete?
Az elmúlt három évben nagyon nagy fejlődésen ment át a csángóügy, úgy infrastrukturális és oktatási, mind vallási és hagyományőrzési szempontból.
Amióta Magyarországon Járai Zsigmond ki lett nevezve csángó ügyekért felelős miniszterelnöki megbízottnak, azóta 35 helyszínen, ide értve a csíkszeredai csángó kollégiumot is, ahol hajdanán én is tanultam, 1800 gyermek részére van magyar oktatás.
Mindez 2019-től lendületet kapott, és nagy köszönettel tartozunk a magyar kormánynak, hogy felkarolta az ügyünket, és mi is így valamiképp kapcsolódhatunk az anyaországhoz annak ellenére, hogy nem csak a trianoni határokon, hanem a történelmi határokon is túl vagyunk, itt Moldvában, ami sosem volt Magyarország.
Ez nagy lépés volt, amit azoknak is köszönhetünk, akik az elmúlt harminc évben tettek ezért. De már az egyházzal is van együttműködés, a tanévkezdést és -zárást is meg tudjuk ünnepelni magyar misével. Ugyanakkor azt a kérést nem tudja még teljesíteni az egyház, hogy a falvakban minden vasárnap magyarul legyen a mise, az anyanyelvünkön. De jó irányba tartunk, még ha apró lépésekben is haladunk.
Ez infrastruktúra vagy akarat kérdése?
Két pap van, aki a magyar misét megtartja, vagy valamilyen alkalomból magyarul celebrál misét, esetleg rendezvényeken magyarul imát vezet. Ha a kilencvenes években valaki azt mondja nekem, Bákóban, a megyeközpontban összegyűlnek a falvak – ezer-ezerkétszáz ember – és csángó bált tartanak, amit magyar Miatyánkkal vezet fel egy helyi pap, nem hittem volna el. Szóval ezek nagyon nagy lépések, még ha a tömbmagyarságnak nem is tűnik nagynak. Mi tudjuk, honnan indultunk, és le voltunk tagadva négyszáz éven keresztül – hazugságban éltünk.
Polgár László
Hogyan indult mindez?
2019-ben voltak nagyobb változások. A magyar mise és az iskolai nyelvoktatás mellett elkezdődött egy infrastruktúra-fejlesztés, például Magyar Házakat építettünk vagy vásároltunk számos településen – épp a huszadiknál tartunk. Ezzel párhuzamosan felszínre kerültünk a településeken, jobban látszódunk, mint csángószövetség. Korábban évről évre másik ingatlant béreltünk egy-egy faluban, utcáról utcára költözve, mert például megfenyegették a tulajdonost. De ahogy bővülni tudtunk, és saját ingatlanokba költözhettünk, azt látom, hogy
A múltat ismerve ez azt jelenti számomra, hogy van értelme a tevékenységünknek, és erőt kapok a további cselekvéshez. A szövetségnek 135 alkalmazottja van, köztük tanárok, óvodapedagógusok, hagyományőrzők, nevelők, karbantartók, irodai munkások, szervezők. Helyi hagyományőrzők dolgoznak nálunk, akik ismerik az adott falu hagyományait. Pásztorfurulyát, kobozt, hegedűt oktatunk többfelé, nyaranként zene- tánc- és nyelvi táborokat rendezünk. Ma már van moldvai diákokból olyan zenekar, ami egy táncházat le tud muzsikálni.
Ha egy magyarországinak el kell magyarázni, kik a csángómagyarok, mit mondana?
Ha az előző időszakban megkérdezték egy csángómagyartól, hogy te mi vagy, csángó, román vagy magyar, azt felelte, hogy „katolikus vagyok”. Ez egy tiszta kiindulópont. Tehát még sokat kell dolgoznunk, hogy eredmény legyen, az identitástudat nagyon lassan alakul ki. Négyszáz éven át bezárkóztunk a magunk településeibe, tagadni kellett a magyarságunkat, de mégis megmaradtunk ennyire, amennyire ma magyarul beszélünk, katolikusok maradtunk. Idő kell, mire meri sok moldvai csángó azt mondani, hogy ő magyar ember. Az idősek megtartották az archaikus magyar nyelvezetet, de a fiatalok egy másik világba születtek bele, őket másként kell megközelítenünk. Ezen dolgozunk. Az 1800 magyar oktatásban részt vevő gyermek ösztöndíjban részesül a magyar kormány támogatásával, gyermekétkeztetést is biztosítunk. A Magyar Házak követségek, amelyek nem úgy működnek, hogy csak nyolc órában lennének nyitva. Van, ami egyszerre iskola és szolgálati lakás. S ha segíteni kell valakinek a faluban ügyeket intézni, arra is állunk rendelkezésre. Sokszor magam is úgy képzelem el a munkánkat, mint egy követ.
Ön miként lett a csángó szövetség elnöke?
A szakmám autófestő-karosszériás, szeretek barkácsolni. Csíkszeredában végeztem a középiskolát. Hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan a csángó szövetség oktatási programja által tudtunk érvényesülni. Az volt az álmom, hogy hazajövök Bákóba, és nyitok egy autószerelő műhelyt,
Elkezdtem dolgozni Bákóban, majd gondnok lettem a szövetségnél, voltam ifjúsági felelős, voltam alelnök, majd elnök. Annak idején sokkal kisebb volt a szervezet, de ha kellett valaki, aki megy, akkor az a valaki mindig én voltam. 2008-ban leültem a kollégáimmal, mert jöttek az önkormányzati választások, és 21 évesen azon voltam, hogy induljak polgármesternek otthon, Magyarfalun, RMDSZ-es színekben. Magyarfalu, ahol lakom, harminc kilométerre túl van a Szeret folyón, az egyik legkeletibb csángó falu ma. A kollégáim nagyon mellém álltak. Azóta is RMDSZ-es tanácsos vagyok, mindig újraválasztanak a magyarfalusiak. Aztán 2012-ben felkértek, hogy jelöltessem magamat elnöknek a Moldvai Csángómagyarok Szövetségében, így azóta én vagyok a szövetség elnöke. A szövetség nehéz időkön ment át, de sok reformot valósítottunk meg a magyar kormány támogatásával.
Ön mit gondolt a csángóságról annak idején?
A két bátyám 1992-ben került ki Csíkszeredába a Domokos Pál Péter Alapítvány támogatásával, amit Borbáth Erzsébet tanárnőnek köszönhetünk. Az egyik testvér vitte a másikat: kikerült a legnagyobb, utána a második, majd én, aztán az öcsém, húgom. Nem tudom, itt lennék-e, ha nincs ez a program. Mint sok más csángó, lehet, hogy egy olasz városban dolgoznék egy gyárban.
és sok csángó visszajött a szövetséghez gyümölcsöztetni, amit tanult. Ma ennek a nagy szövetségnek szinte a teljes vezetősége az oktatási programunkból került ki. De azokat sem kell elítélni, akik máshová mentek, Magyarországra vagy más nyugati országokba és ott tudtak tovább fejlődni.
A román hivatalosságokkal normalizálódott a helyzet?
Részben igen – sokak munkája benne van ebben az elmúlt évekből. S most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondják, hogy ti csángók nem is léteztek. Tudják, hogy gyerekek oktatásával foglalkozunk, programokat szervezünk. Minderről tanúskodik
és amin most már ott lesznek papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk, de az elmúlt harminc, vagy akár négyszáz évben nem volt ilyesmire lehetőség.
Könnyű meggyőzni ma már a papokat?
Itt vagyunk velük együtt, együtt kell működnünk.
A csángóság eredetéről még vannak viták?
Van, aki elfogadja, hogy a csángóság magyar eredetű, van, aki nem, ez emberenként és településenként változik. De nem kell nekünk feladni, s aminek örülök: kicsit bátrabbak lettek az emberek, mernek szólni.
Kik azok a csángómagyarok?
A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13-14. században különböző nemzetiségű erdélyieket telepített, elsősorban határvédelmi feladattal. Azóta ismét jelentős számban van jelen a magyarság a területen. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le. Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Alapvetően a Székelyföldön élő szabadszékely kisnemesek nevezik csángóknak azokat, akik elhagyják a Székelyföldet, elveszítvén ezáltal régi közösségi jogaikat, de mentesülvén az ezzel járó katonai kötelezettségektől. Csángónak nevezik tehát a gyimesieket és a barcasági, avagy hétfalusi csángóságot is, akik pedig továbbra is a Kárpát-medencén belül élnek. A moldvai csángómagyarságnak két nagy csoportja van, az északi és a déli. Nyelvileg három dialektust beszélnek (már akik még beszélnek magyarul): az északi dialektus lényegében a középkori magyarból származik; a déli vegyes (moldvai és székely), és a nyugati, a Kárpátok lejtőin fekvő falvak lakói székelyes nyelvjárásban beszélnek. A Moldvai Vajdaság gyakorlatilag Nagy Lajos idejében a magyar király vazallusállamaként jött létre (1359), később (1514-től) oszmán uralom alatt állt, majd keleti területeit elfoglalta a cári Oroszország (1812). Középkori virágzásakor a magyarok és szászok jelentős részt vállaltak az állam irányításából is. A megmaradt állam 1859-ben perszonálunióra lépett Havasalfölddel, majd 1962-ben a két állam Románia néven egyesült. A moldvai magyarság katolikus vallású, és az új, ortodox és nacionalista román államban nehéz helyzetben találta magát. A vallási életük persze addig sem volt könnyű, Moldva a katolikus világ perifériáján helyezkedett el mindig, ezért a lelkipásztori ellátásuk mindig is akadozott. Leginkább olasz és lengyel ferencesek látták el őket, akik nem beszélték a nyelvüket. A moldvai magyarok évszázadokon át kérték Rómát, vagy épp az erdélyi érseket, esetleg a császárt, hogy küldjön magyarul beszélő papokat. Ez azonban többnyire nem teljesült. A jászvásári püspökség, amelyhez tartoznak, Románia létrejöttétől kezdve a román nacionalizmus szolgálatába állt, amit részben azzal indokoltak, hogy Romániában románul kell beszélni, részben a nép boldogulásának elősegítését hozták fel indoklásul. Emellett volt még két oka: a püspökség be akarta bizonyítani, hogy nem csak az ortodoxok, hanem a katolikusok is tudnak jó románok lenni, és ennek érdekében túlkompenzált. Másrészt már korábban úgy vélte a magyarul nem tudó papság egy része, hogy a magyar a pogányként beazonosított néphagyományok – avagy az ördög – nyelve. A magyar éneklés és imádkozás hagyományát a csángómagyar falvakban a helyi kántorok (deákok) tartották fenn, akik azokban az esetekben, amikor nem volt jelen felszentelt pap, irányították a vallási életet. A kommunizmus még rosszabbá tette a helyzetet, hiszen az alapvetően önellátó falvak közösségi életét tönkretette a kollektivizálás és iparosítás, mert így a férfiak (néha a nők is) a városokba kezdtek ingázni dolgozni, ahol a boldoguláshoz valóban szükség volt a románra. A magyar kommunista szervezet igyekezett a csángómagyarokat segíteni, de az erősen katolikus csángóság a kommunistákal nem tudott mit kezdeni, ehhez az ideológiai különbség túl nagy volt. A Ceaușescu-rezsim tiltotta a magyar a magyar nyelv használatát a közösségi életben, de még a néprajzosok, turisták fogadását, elszállásolását is, ilyen esetben a házigazdának és a látogatónak is súlyos következményekkel kellett számolni. A rendszerváltás mindebben nem sok változást hozott. A hatalmas nyomás hatására megroppant csángómagyarok nagy többsége a huszadik század közepén hozott egy döntést, miszerint a gyermekeiket románul fogják nevelni, hogy később boldogulni tudjanak. A román nacionalista és egyházi elnyomás valamelyes enyhülése egészen friss jelenség. Tizenöt éve még fenyegetéseket kapott az, aki magyartanításba kezdett, ma már ezt szabadon lehet. Moldvában minden katolikus, azaz összesen kétszázezer ember magyar származású, de a csángómagyar tudatúak ma talán 40 ezren vannak. A moldvai magyaroknak nincs egységes identitása, ahogy modern nemzeti identitása sincs: elsősorban katolikusnak tartják magukat, emellett pedig lokális etnikai tudatuk van. A kívülről rájuk ragasztott „csángó” jelzőt nem kedvelik, mivel azt lenézőnek tartják, de nem tudván jobbat, végül mégis ezzel azonosulnak leginkább, a magyar nemzetiséget nem szívesen vállalják, ők magyarnak a magyarországit tartják, amellyel nem érzik magukat azonosíthatónak. Ugyanígy, a román jelzőt felvállalják, ők az állampolgárságot értik alatta, s az ortodox többséget ma is oláhnak nevezik, és nem keverednek velük. Nyelvük és hagyományaik megőrzéséért, éltetéséért szervezeti keretek között a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd. A szervezetet 1990-ben Sepsiszentgyörgyön élő moldvai magyarok alapították, 1997-ben költözött át Moldvába, s azóta egyre bővíti tevékenységét, fő programjai a magyar nyelvoktatás és a hagyományőrzés, de tulajdonképen szinte minden területen való segítségnyújtás.
Fotók: Mátrai Dávid
30 éves lett a félig vajdasági Nevergreen, ezt pedig új albummal és koncerttel ünnepelte a hazai doom- és gothic-élet legismertebb zenekara. A Harag és remény ráadásul méltó megjelenése a csapatnak.
Mindjárt itt a karácsony, és ez a legnagyobb vágyam: legyen békesség, jó lenne az egész világban, de legalább itt, Magyarországon; olyan szép ország a miénk, és olyan sok benne a tehetség, erre kellene inkább koncentrálni a sok energiapazarló küzdelem helyett – mondja az idén kilencvenéves Bodrogi Gyula. Ünnepi beszélgetés a bokszmeccsekről, a siker kiszámíthatatlanságáról és az örökre velünk maradó csodákról.
Megalakult a Marcel Ciolacu vezette koalíciós kormány.
Éljen a demokrácia!
A brüsszeli lap szerzője próbálja megérteni miért fordult Románia lakossága a liberálisok helyett a radikális jobboldaliak felé.
Interjút adott a korábbi főpolgármester.
A birkózólegenda 77 évesen sem lassít: gyerekeket oktat, élménybeszámolókat tart. Mint meséli, súlyos autóbalesete is a jellemét formálta, ahogyan az apósával, Sinkovits Imrével folytatott, vasárnapi ebéd utáni beszélgetések is. Az életéről szóló könyv címe is sokatmondó: „Átmegyünk a falon”...
Napok óta küzdöttek az életéért, de a mentést a szél és a hóesés miatt többször fel kellett függeszteni.
