Bulizás népviseletben: így nézett ki a csángó bál Moldvában

Szöveg: Szilvay Gergely
Fotók: Mátrai Dávid

Február 18-án tartották a moldvai Csángóföldön, Bákó városában a Csontkirály és Babkirály csángóbált a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének szervezésében (mellyel idén egybeesett a budapesti csángó bál is). A rendezvényen számos csángómagyar falu hagyományőrző csoportja vett részt, a műsort táncház követte. A rendezvényt Pogár László, a MCsMSz elnöke nyitotta meg, majd ünnepi köszöntőt mondott az egybegyűlteknek Tánczos Barna, a román kormány környezetvédelmi, vízügyi és erdészeti minisztériumának minisztere és Soltész Kálmán Levente, Magyarország bukaresti nagykövetségének tanácsosa. Járai Zsigmond, Magyarország miniszterelnökének a csángó-magyar együttműködés koordinálásáért felelős miniszterelnöki megbízottja ünnepi köszöntőjét – mely Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke üdvözlő sorait is tartalmazta – Kincses Elemér tanácsos olvasta fel, majd Măriuț Felix atya, a moldvai magyar nyelvű szentmisékért felelős forrófalvi plébános vezetésével közösen imádkoztak az egybegyűltek, magyar nyelven. Az ünnepi előadás vendége volt a nyárádszeredai Bekecs Néptáncszínház is.

A bálra Bákó, Bahána, Buda, Bogdánfalva, Csík falu, Diószeg, Diószén, Dumbravén, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Frumósza, Gajdár, Gorzafalva, Gyimesbükk, Háromkút, Klézse, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnyik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Nagypatak, Ojtoz, Pusztina, Pokolpatak, Somoska, Szászkút, Trunk, Tyúkszer, Újfalu, Szitás és Szőlőhegy településekről jöttek vendégek

A Mandiner hamarosan útiriporttal és interjúkkal jelentkezik a moldvai csángómagyarságról.

A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13-14. században különböző nemzetiségű erdélyieket telepített, elsősorban határvédelmi feladattal. Azóta ismét jelentős számban van jelen a magyarság a területen. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le. Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Alapvetően a Székelyföldön élő szabadszékely kisnemesek nevezik csángóknak azokat, akik elhagyják a Székelyföldet, elveszítvén ezáltal régi közösségi jogaikat, de mentesülvén az ezzel járó katonai kötelezettségektől. Csángónak nevezik tehát a gyimesieket és a barcasági, avagy hétfalusi csángóságot is, akik pedig továbbra is a Kárpát-medencén belül élnek.

A moldvai csángómagyarságnak két nagy csoportja van, az északi és a déli. Nyelvileg három dialektust beszélnek (már akik még beszélnek magyarul): az északi dialektus lényegében a középkori magyarból származik; a déli vegyes (moldvai és székely), és a nyugati, a Kárpátok lejtőin fekvő falvak lakói székelyes nyelvjárásban beszélnek.

A Moldvai Vajdaság gyakorlatilag Nagy Lajos idejében a magyar király vazallusállamaként jött létre (1359), később (1514-től) oszmán uralom alatt állt, majd keleti területeit elfoglalta a cári Oroszország (1812). Középkori virágzásakor a magyarok és szászok jelentős részt vállaltak az állam irányításából is. A megmaradt állam 1859-ben perszonálunióra lépett Havasalfölddel, majd 1862-ben a két állam Románia néven egyesült.

A moldvai magyarság katolikus vallású, és az új, ortodox és nacionalista román államban nehéz helyzetben találta magát. A vallási életük persze addig sem volt könnyű, Moldva a katolikus világ perifériáján helyezkedett el mindig, ezért a lelkipásztori ellátásuk mindig is akadozott. Leginkább olasz és lengyel ferencesek látták el őket, akik nem beszélték a nyelvüket. A moldvai magyarok évszázadokon át kérték Rómát, vagy épp az erdélyi püspököt, esetleg a császárt, hogy küldjön magyarul beszélő papokat. Ez azonban többnyire nem teljesült.

A jászvásári püspökség, amelyhez tartoznak, Románia létrejöttétől kezdve a román nacionalizmus szolgálatába állt, amit részben azzal indokoltak, hogy Romániában románul kell beszélni, részben a nép boldogulásának elősegítését hozták fel indoklásul. Emellett volt még két oka: a püspökség be akarta bizonyítani, hogy nem csak az ortodoxok, hanem a katolikusok is tudnak jó románok lenni, és ennek érdekében túlkompenzált. Másrészt már korábban úgy vélte a magyarul nem tudó papság egy része, hogy a magyar a pogányként beazonosított néphagyományok – avagy az ördög – nyelve. A magyar éneklés és imádkozás hagyományát a csángómagyar falvakban a helyi kántorok (deákok) tartották fenn, akik azokban az esetekben, amikor nem volt jelen felszentelt pap, irányították a vallási életet.

A kommunizmus még rosszabbá tette a helyzetet, hiszen az alapvetően önellátó falvak közösségi életét tönkretette a kollektivizálás és iparosítás, mert így a férfiak (néha a nők is) a városokba kezdtek ingázni dolgozni, ahol a boldoguláshoz valóban szükség volt a románra. A magyar kommunista szervezet (Magyar Népi Szövetség) igyekezett a csángómagyarokat segíteni, de az erősen katolikus csángóság a kommunistákkal nem tudott mit kezdeni, ehhez az ideológiai különbség túl nagy volt. A Ceaușescu-rezsim tiltotta a magyar a magyar nyelv használatát a közösségi életben, de még a néprajzosok, turisták fogadását, elszállásolását is, ilyen esetben a házigazdának és a látogatónak is súlyos következményekkel kellett számolni.

A rendszerváltás mindebben nem sok változást hozott. A hatalmas nyomás hatására megroppant csángómagyarok nagy többsége a huszadik század közepén hozott egy döntést, miszerint a gyermekeiket románul fogják nevelni, hogy később boldogulni tudjanak. A román nacionalista és egyházi elnyomás valamelyes enyhülése egészen friss jelenség. Tizenöt éve még fenyegetéseket kapott az, aki magyartanításba kezdett, ma már ezt szabadon lehet. Moldvában minden katolikus, azaz összesen kétszázezer ember magyar származású, de a csángómagyar tudatúak ma talán 40 ezren vannak.

A moldvai magyaroknak nincs egységes identitása, ahogy modern nemzeti identitása sincs: elsősorban katolikusnak tartják magukat, emellett pedig lokális etnikai tudatuk van. A kívülről rájuk ragasztott „csángó” jelzőt nem kedvelik, mivel azt lenézőnek tartják, de nem tudván jobbat, végül mégis ezzel azonosulnak leginkább, a magyar nemzetiséget nem szívesen vállalják, ők magyarnak a magyarországit tartják, amellyel nem érzik magukat azonosíthatónak. Ugyanígy, habár a román jelzőt felvállalják, ők az állampolgárságot értik alatta, s az ortodox többséget ma is oláhnak nevezik, és nem keverednek velük.

Nyelvük és hagyományaik megőrzéséért, éltetéséért szervezeti keretek között a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd. A szervezetet 1990-ben Sepsiszentgyörgyön élő moldvai magyarok alapították, 1997-ben költözött át Moldvába, s azóta egyre bővíti tevékenységét, fő programjai a magyar nyelvoktatás és a hagyományőrzés, de tulajdonképpen szinte minden területen  segítséget nyújt a csángómagyaroknak.