„Ne adja az Úristen, hogy ti ezt az anyaországban átéljétek” – belső-ukrajnai magyar a rakétázásról

„Kedves barátaink, sajnos minket ma nagyon bombáztak. Nagyon szörnyű ez az egész. Többet sírnak az emberek, mint esznek, és szegény gyerekek (…) a Jóisten óvjon meg mindenkit ettől a háborútól” – írta ki a Szent István Hmelnyickiji Magyarok Egyesületének Facebook-oldalára az elnök, Szikora Attila kedden.

Szikorával korábban lapunk már készített interjút, amelyben a szovjet időkben odakerült férfi elmesélte, hogyan került a negyedmilliós podóliai iparvárosba,

ráadásul majd’ száz honfitársával egyetemben.

Szikora szórványos bombatámadásokról már akkor is beszélt , azonban most érezhető volt hangjában a korábbi, talán a létbizonytalanságból fakadó apátiát felváltó kétségbeesés.

Ugyanis Hmelnickij, hiába fekszik sok száz kilométerre a tényleges fronttól – ahogy Kijev is – jelentősebb városként alaposan kapott a napokban az orosz rakétákból.

„Hogy mi vár ránk, én nem tudom”

„Tegnap nagyon szörnyű volt a helyzet, én egy olyan 50 méterre voltam, megint szétbombáztak mindent, amit tudtak” – mondja. „Figyelmeztettek minket előre, hogy november 15-16-án nagy bombázás lesz, tegnap küldtek vagy száz rakétát, szörnyű volt a helyzet nagyon, azt hittem, szívrohamot kapok” – érzékelteti a helyzetet Szikora:

„Ne adja az Úristen, hogy az anyaországiak átéljék ugyanezt, ne legyen még egyszer ’56. Mert ez a helyzet most sokkalta súlyosabb,

meg hogy ennyi házat szét fognak bombázni… ez nagyon szomorú, ezt nagyon nehéz átélni”.

Egy a szerencse: emberéletben, úgy tűnik, nem esett kár, legalábbis Szerhij Hamalij, a régió kormányzója ezt jelentette be. „De őrületes robbanás volt meg füst, azt hittem itt a világvége”.

Szikora szerint az oroszok pontosan tudták, hova kell bombázni. „Két rakéta csapódott be a megfelelő helyekre, tudták, hova kell lőni, hogy megfosszanak minket a közműszolgáltatástól” – mondja az egyesületi elnök. Valóban, tekintettel arra, hogy a térség a Szovjetunió része volt,

„Most aztán se fűtés, se villany, se víz, szörnyű ez az egész, ez őrület. Se munka se semmi. Hogy most mi vár ránk, én nem tudom, én is ötféle gyógyszert kell, hogy szedjek, cukorbeteg is lettem az idegességtől, már csak ez hiányzott nekem!” – vallja meg Szikora Attila.

Távol a segítség, közel a baj

Szerdán megszűntek a csapások, „csupán” a szokásos légiriadók maradtak hátra, azonban Szikora semmi biztatót nem lát ebben a helyzetben. „Reménykedünk, néhány ember azért jelentkezett, és felajánlott egy kis pénzbeli segítséget, de a helyzet most ez. Valószínűleg hosszú időre el kell búcsúznunk a kényelemtől: a víztől, villanytól, fűtéstől. Úgyhogy ma három zokniban, kesztyűben meg kapucnis télikabátban fogok aludni”.

amiért nagyon hálásak voltak; a helyi magyar elnök most is ebben bízik, különösen az e téren aktív Ökumenikus Segélyszervezetet biztatná arra, vegye fel a kapcsolatot a polgármesterrel.

Szikora Attila elsősorban a gyerekekre, öregekre gondolva hozzáteszi: arra kérik a magyar kormányt és a segélyszervezeteket, ne csak szóval, tettel is segítsenek, küldjenek élelmet, gyógyszert a kétszázezer menekültnek egyébként is otthont adó Hmelnickijbe; mert most igazán nagy a baj.

„amit a mikolajivi magyar testvéreink mesélnek, az maga a borzalom, a kijevi magyarokat összefogó Tompa Tibor is arról mesélt, a város 90 százalékában nincs villany; egyszóval országszerte borzalmas a helyzet” – teszi hozzá az elnök.

Nyitókép: Kijevi lakótelep november 12-én (Genya SAVILOV / AFP)