Végképp embertelenné vált a toborzás Ukrajnában: gázt engedtek egy autóban ülő férfira
Saját honfitársaikat küldik minden eszközzel a halálba az ukrán toborzók. Gyomorforgató jelenetek.
Légiriadók és gyanakvó tekintetek között próbálnak megmaradni a Kárpátok karéján túl élő ukrajnai magyarok. Visszasírják a korábbi jó viszonyt ukrán szomszédaikkal.
Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
„Aki meg akar maradni a nagyvilágban magyarnak, az megmarad. Aki meg nem akar, az nem marad” – mondja Szikora Attila lapunknak. Keménykötésű ember, s garabonciás; nemcsak ő maradt meg anyanyelvénél, felnőtt fia is perfekt, unokája pedig szintén tudogat magyarul. Pedig Szikora Attila harminc éve elszakadt Beregszász környéki szülőfalujától, Benétől, s kint él Hmelnickijben, Ukrajna belsejében a magyar kultúra egyszemélyes őreként, kijáróemberként, képviselőként, afféle hallgatólagosan elfogadott nemzetségfőként.
Titulusai is olyan hosszúak, mint a történetei: ő a Hmelnickiji Magyarok Szent István Egyesületének elnöke, továbbá az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség Ukrajnai Magyar Nemzeti Tanácsának alelnöke. Jellemző az ottani helyzetre, hogy csak egy anyóka jelzett neki vissza, hogy esetleg nyilatkozna nekünk, de ha lehetne, inkább oroszul; ő is fél, mindenki fél, hát nem erőltettük. Pedig érdekes lett volna hallgatni őket, hiszen az ember hajlamos csupán a Kárpátokig tekinteni, vagy ahogy erre mondják, a hágóig. Pedig csupán Hmelnickijben, e negyedmilliós podóliai városban is él mintegy száz magyar, messze még a régi határtól is – beszélgetésünk közben fel is ötlik Julianus barát útja.
„Én még a szovjet időkben kerültem ide, az unokatestvérem is itt szolgált katonának; megláttam és szépnek találtam a várost, lassan itt ragadtam. Tolmácskodtam turistáknak, kitanultam rehabilitológusnak, sportorvosként dolgoztam. Szeretünk itt élni, senki nem bánta meg, hogy idejött” – sorolja Szikora. Mint mondja, a zöm munkácsi, de vannak itt nagyszőlősiek és tiszaújlakiak is. Továbbtanulni, dolgozni is jöttek sokan, hiszen az iparvárosban több egyetem működik, napjainkban hat.Szikora nem elveszett ember. Csak ki-kibukik, hogy nagy emberekkel van jóban errefelé: születésnapján a magyar nagykövet, Íjgyártó István köszöntését fogadhatta, tegeződik a város polgármesterével, és így vagy úgy, de támogatást szerez a helyben felépített kis magyar világ működtetésére. No nem kell nagy dolgokra gondolni: Szikora a saját kétszobás lakásában hozott létre kis „magyar szobát” internettel, magyar tévével, amit használhatnak a helybéliek; van magyar könyvtár, ahol több mint száz könyv hozzáférhető ingyen; s a városban Liszt Ferencről elnevezett egyesület is működik – sorolja büszkén.
Szívesen emlékszik vissza a háború előtti példás etnikumközi viszonyokra. „Most már nem mernék olyan ünnepségeket szervezni, mint régen: a magyar csárdást húzták, kitettük a magyar zászlót, persze az ukrán mellé. Ügyesen, diplomatikusan csináltuk: először mindig betettem az ukrán himnuszt, aztán a magyart, még az ukránok is jöttek gratulálni nekünk” – meséli. Egy mulatságos történetet is említ: amikor a mikolajivi magyarok – az idén frontvonalba szorult déli városban is élnek ám sokan – el akarták nevezni az egyesületüket II. Rákóczi Ferencről, az ukrán hatóságok előírták volna, hogy kérjenek engedélyt a fejedelemtől. „Azt hiszem, mi Szent Istvánnal még nagyobb bajban lettünk volna” – nevet.
A magyar állam ukrajnai képviselői, illetve a nemzetpolitikáért felelős anyaországi szereplők is sokszor elismerték Szikora Attila tevékenységét: több mint fél tucat oklevél, kitüntetés sorjázik a falán egy jókora magyar zászló társaságában. Kapcsolatai igen jól jöttek akkor, amikor megindult az orosz offenzíva, és ha magát Hmelnickijt nem érte is közvetlen támadás, a tőle nem messze lévő katonai célpontokat folyamatosan lőtték az oroszok, a városban pedig elfogyott a pénz és az áru is a polcokról. Az egyesületvezető Magyarországhoz fordult segítségért, mondta, merre kél el a legjobban a támogatás, és már március 8-án bejött tíz nagy rakomány „őrületes szállítással”, ami segített valamelyest helyreállítani a magyarok médiában és politikában megtépázott reputációját is. Fényeslitke polgármestere, Mártha Mihály Tibor saját buszán maga hozott egy jókora adag élelmiszert Hmelnickijbe, Szikora Attila légiriadó idején ment ki a katonai megállítóponthoz, hogy bekísérje. „Amikor megölelt, és mondta, hogy »testvéreim, Magyarországról hoztam nektek ezt a segítséget«, azt elmondani nem lehet, milyen érzés volt!” – eleveníti fel. Kicsikart a várostól egy szép köszönőlevelet Mártha Mihály Tibornak. A konzulnak szintén, miután tőle – és másoktól is – némi anyagi segítséget kaptak. Az egyesület vezetője azonnal szét is osztotta helyben. Meséli, hogy sírdogáltak a nénikék, mondván, „akkor csak számítunk mi valamit ennek a Magyarországnak!”; de jutott belőle ukránoknak is.
A mindennapok azóta sem könnyűek. „Ma reggel rakétákkal lőttek minket. Szörnyű, szörnyű a helyzet” – mondja. Mint ilyenkor lenni szokott, a nyolc-kilenc emeletes épületek pincéibe gyalog igyekeznek az emberek: sietnek, tolonganak, bőrönd és kisgyerek, ahogy Cseh Tamás énekli. Annál kellemetlenebb a helyzetük, hogy nemcsak a média és a politika által gyanakvóra hangolt ukránokkal kell szembesülniük: ott vannak az anyaországi, mondjuk így, nem hazafias irigykedők. E csekély támogatásokat „sajnálják tőlünk, az »ukrán magyaroktól«, ahogy mondják bután, holott mi igazán nem tehetünk Trianonról” – fogalmaz. Emellett ott vannak az oroszpártiak, akiktől kiveri a víz Szikora Attilát. „Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik tapsolnak az orosz csapásoknak. Mondom: »Te hülye, csak Kijevben él vagy háromszáz magyar, Mikolajivban is sokan, úgy búcsúzunk el az ottani testvéreinktől minden áldott este, hogy remeg a kezükben a telefon, vajon megérik-e a holnapot, és ti ennek drukkoltok?«” – fogalmaz. Paradox helyzet, hogy van magyar, aki még a szovjet időkben a nemrég oroszok által megszállt részre került, s most magyar létére ellenségeskedik az ukránpárti magyarral. „Nem egyszerű a helyzet. Mindennap meg kell küzdenünk a megmaradásunkért, a magyarságunkért” – summáz.
Nyitóképen: Hmelnickij központja a Hit, remény, szeretet szoborral. Fotó: Shutterstock