Itt a Kőszívű musical – Szente Vajk a magyar történelmi produkciók fontosságáról a Mandinernek

Nyitóképen: Szente Vajk (fotó: MTI)

A Kőszívű – a Baradlay-legenda ősbemutatója nyáron volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Ez ugyanaz az előadás?

Igen, és nem. Hasonló utat járunk be vele, mint a Puskás, a musical című darabunkkal. Azt előbb az Erkel Színházban, majd ugyancsak a Margitszigeten mutattunk be, és a nagy siker láttán elkezdtünk gondolkodni rajta, hogyan lehetne szélesebb körben is is eljuttatni a közönséghez. A Győri Nemzeti Színház állt mellénk koprodukciós partnerként, így a Puskásnak lett egy másik szereposztása és a méretek okán az eredetinél kisebb díszlete.

A Kőszívűnél már eleve így gondolkodtam, hogy a szabadtéri premier után nem sokkal kerüljön kőszínházba is: előbb szintén az Erkelben volt látható, és mostantól Kecskeméten is. Azért pont ott, mert a kecskeméti társulatban egyszerűen benne van a teljes szereposztás, a tavaly október 14-én, a szinház 125. éves születésnapján bemutatott, eddig harmincezer nézőt vonzó Elisabeth pedig megmutatta, hogy

A két Kőszívű-előadás víziója természetesen ugyanaz, amellett, hogy bizonyos dolgokat egy picit máshogy árnyaltam, és a legvégén az utolsó öt percet is teljesen másmilyenre rendeztem.

A Kőszívű ember fiai mai szemmel nem feltétlenül könnyű olvasmány, pláne a tizenéveseknek. Miért pont ebből született musical?

Erre több válaszom is van. Új magyar darabokat írni és bemutatni; ez nagyon fontos ügyünk és feladatunk. A nézők pedig rettentően hálásak érte, csak a Játékszínben több munkám – A dominógyilkosság, A legénybúcsú és a Rejtő-regény alapján készült A szőke ciklon – folyamatosan telt házzal megy. Hasonlóan fontosnak tartottam, hogy legyen egy releváns zenés előadásunk a talán legismertebb Jókai-regényből. Ha külföldre nézünk, és nem kell sokat, mert szerintem az a jó, ha a saját dolgunkkal vagyunk elfoglalva, Victor Hugo Nyomorultakjából is csak született egy egész jó kis musical. Akkor mi miért ne tehetnénk hasonlóan,

A végeredmény pedig, ha jól végezzük a dolgunkat, közkincssé válhat.

Werkfilm a Kőszívű musicalről

Hogyan lehet egy háromórás előadásba bezsúfolni egy ilyen szerteágazó cselekményű, ráadásul rengetegen helyszínen játszódó nagyregényt?

Maga a műfaj sokat segít benne. A musical tele van sűrítési lehetőséggel, egy jól megírt dalban harminc-negyven oldalnyi cselekmény tömöríthető össze, miközben tudsz a szereplő érzelmeivel menni, illetve rendezőként a történetet mesélni.

Itt muszáj elmondanom, bármennyire is nagyképűnek hangozhat, hogy ebből a szempontból nagyon szerencsés, hogy nem csak a darab megszületésében van benne a kezem, én vagyok az előadás rendezője is, így

Állandó szerzőtársammal, Galambos Attilával eleve van egy olyan törvényünk az adaptációknál, hogy amit az eredeti alapanyagból nem tudunk érvényesen és teljes értékűen magunkkal vinni, azt nem visszük kicsit vagy jelzésszerűen. Hanem egyszerűen elhagyjuk. 

A Kőszívű című előadás próbája (fotó: ifj. Háry Péter/Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Itt mit tudtak leginkább magukkal vinni?

A lényeg, hogy van egy nő, aki kap egy feladatot, de éppen az ellenkezőjét csinálja; erről a szól az első felvonás. A második meg arról, hogy mindennek milyen következményei vannak. Közben, és ez szerintem ennek az előadásnak nagy erőssége, nekem meg kellett indokolnom azt is, hogy a két kőszívű szereplő, RIdeghváry Bence és Alfonsine miért olyanok, amilyenek. A mi darabunk, ahogy a rövidített cím – Kőszívű – is jelzi, ugyanis

Hiszen nemcsak Baradlay Kazimir volt kőszívű, Rideghváry Bence és Alfonsine is azok.

De, és ezt minden tiszteletem ellenére ki merem mondani, sokkal árnyaltabb személyiségek, mint ahogyan Jókai Mór megírta őket a korszak irodalmi felfogásának fekete-fehér felosztása szerint. Én viszont szerettem volna a felszín alá nézni. Mert mi van akkor, ha Rideghváry Bence hat héttel a temetés után elveszi Baradlaynét, beül az előző férj székébe, és utána vígan elvezeti a vármegyét? Vagy mi történik, ha Palvicz Ottó nem utasítja el Alfonsine szerelmét? Akkor is gonoszak lettek volna, akkor is feléledt volna bennük a bosszúvágy?

Úgy éreztem, a regénnyel ellentétben nekem ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni kell. Ahogy annak a hihetetlen lelkiismeret-furdalásnak az érzékeltetésével is, amit Baradlay Jenőben az idéz elő, hogy látja a két nagyobb testvérét, akik a hazáért harcolnak, folyamatos életveszélyben vannak, ő meg közben otthon ül, és festegeti a bátyja feleségét. És hogy ez az érzés hogyan viszi el őt a végzetes döntéshez. Ezek a kérdések azóta izgattak, amióta huszonéves koromban újra elolvastam, és már értékelni is tudtam a regényt.

Azóta szerette volna musicalként is színpadon látni?

Az biztos, hogy régi vágyam volt. Nemzeti minimum, hogy sok évtizeddel a Várkonyi-film után A kőszívű ember fiainak szülessenek új, kortárs feldolgozásai. Mert annyira gyönyörű a története, és Jókai olyan szépen mutatja fel az érzelmek skáláját, hogy mindezt vétek lenne a mai generációk számára veszni hagyni.

az anyai és testvéri testvéri szeretet, a plátói, az első látásra történő és a halálig tartó szerelem, az önfeláldozás stb. Ugyanígy, mintegy ellenpontokként, a gyűlölet minden formája is a haragtól a féltékenységen át a bosszúig. A musical, kifejezetten emocionális műfajként, pedig különösen alkalmas ezek érzékeltetésére.

Kőszívű (Kecsekméti Katona József Nemzeti Színház)

Nemzeti minimum – ez a kifejezés hangzott el a Most vagy soha! című film elkészítése kapcsán is. A köznyelvben csak Petőfi-filmként emlegetett mozinak, aminek a forgatókönyvét Rákay Philippel közösen írták, néhány hete fejeződött be a forgatása. 

Árnyalnám a dolgot azzal, hogy a Most vagy soha! nem Petőfi-film, hiszen nem Petőfi Sándor életéről szól.

Hanem miről?

Egy mondatban arról,

– természetesen Petőfi Sándorral a főszerepben.

A közel ötmilliárd forintból készülő kalandfilm kapcsán van, aki már látatlanban kongatja a vészharangot, mondván, oda a történelmi hitelesség. Mennyi lesz benne a tények és a fikció aránya?

Úgy kell elképzelni ennek a filmnek a felépítését, ahogyan szerintem minden jó történelmi filmét, hogy van egy nagy egész, amit két részre lehet bontani: a történelmileg tényszerű eseményekre és arra, amit az alkotók mellétesznek a fantáziájukból úgy, hogy ez a tényszerűség nem sérül.

Rengeteg dokumentum van erről a napról, mit tettek a márciusi ifjak, hogyan mentek el kiszabadítani Táncsicsot, hogyan nyomtatták ki a tizenkét pontot és Nemzeti dalt, hogyan nem szavalta el ezt soha Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, stb.

De a köztes részek, hogy közben miről beszélgetnek, kikkel találkoznak vagy miért pont Landerer és Heckenast nyomdájában kötnek ki, természetesen már a mi fantáziánk szüleményei. Különben nem játékfilmnek neveznénk, hanem dokumentumfilmnek vagy egy Wikipédia-szójegyzéknek, amit valaki kamerák előtt felolvas.

Ami viszont nagyon fontos, hogy nálunk ezek a fikciós elemek nem változtatják meg a történelmet, nem tesszük azt, amit Quentin Tarantino csodálatosan megtett a Becstelen brigantykban, megváltoztatva a háború végkimenetelét. Miközben vannak olyan kitalált szálak, amik akár így is lehettek, és szereplők – mondjuk egy magyar származású, osztrák titkosügynök – akik akár létezhettek is volna. Röviden összefoglalva: a Most vagy soha arról szól, ami 1848. március 15-én történt, és ami történhetett volna.

A Most vagy soha! forgatási jelenete (Most vagy soha! produkció)