Úgy tűnik, még közel sem ért véget a baloldali gyászmunka. Ennél is érdekesebb, hogy a veszteségélmény feldolgozásának megszokott szakaszai közül még mindig a nyitófázisnál tartanak az első- és másodvonalas véleményformálók és beszélő fejek. Nos, a tagadás kétségkívüli előnye, hogy kényelmes felelősségnélküliségbe ringatja az embert. Elég csupán egy külső körülmény vagy másik személy megnevezése, és
csodásan megúszható a saját felelősség terhe.
E hárítási mechanizmusnak többféle technikáját is kifejlesztette a baloldal, komfortosabb volt a bukást a kormánypárti médiatúlerőre vagy rosszabb és ízléstelenebb esetben a tanulatlan, vidéki szavazókra fogni. Ezen értelmezés fényében Budapest maradt az értelmiségi bástya, a falu-Magyarország pedig meggátolta a kormányváltást a maga végtelen provincializmusával. A poszt-SZDSZ-i narratíva a külhoni magyarok kárhoztatásával vált teljessé és teljesen visszatetszővé.
Más ellenzéki világmagyarázatok a személyi következtetések levonását sürgették. Itt az irányt még a választás másnapján Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc adták meg, akik elsőként döfték nyilvánosan hátba vezetőjüket, Márki-Zay Pétert. Majd hirtelen mindenki megvilágosodott: tulajdonképpen a hónapokig építgetett új kapitány kormányozta tragikusan félre az ellenzék hajóját, akiről ugyebár már a kezdet kezdetén látszott, hogy alkalmatlan lesz.
A Márki-Zayra zúduló „baráti” tűz része volt a Direkt36 által publikált politikai krimi, amiből megismerhettünk egy befelé is autoriter, önfejű és saját igazságérzetétől megrészegült elnökjelöltet, illetve béna kacsaként vergődő vagy épp aktívan ellene aknamunkázó szövetségeseket. A történetben