A valóságról és a magyar néplélekről

Egy hét telt el az ellenzék intenzív gyászmunkájában. A Kübler-Ross-modell szerint a traumafeldolgozás első fázisa a tagadás, onnan lehet lépni tovább a teljes gyógyulás felé. Ám úgy tűnik,

Egy ilyen mérvű, gyakorlatilag politikai megsemmisüléssel felérő és egy régi mítoszt (összefogás) atomjaira zúzó választási vereség után valóban el kell siratni, amit és akit lehet. A kormányváltó illúziókat. Márki-Zay Pétert mint univerzálisan szerethető jelöltet. Számos képviselői stallumot. A változást akaró Magyarország fantazmagóriáját. 

Ezután viszont le kell vonni a következtetéseket, ugyanis a felkészülés és a visszaszámlálás a választás éjjelén megkezdődött 2026-ra. Négy év roppant hosszú időnek tűnik, azonban mint a mögöttünk álló ciklus mutatta, nagyon rövid a végtelen ötletelésre, céltalan téblábolásra. Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est. Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.

Eközben a kollektív gyászt vad valóságértelmezéssel próbálja oldani az ellenzék. Csakhogy a választási térképről levont tévkonklúziók, a hárommillió Fidesz-szavazó engesztelhetetlen gyűlölete, a személyes sértettség tökéletesen hibás narratívába fonódtak össze. A legrosszabb, poszt-SZDSZ-i önhitt reflexek éledtek fel a balos véleményformálók és széles publikum szintjén is.

Előbbire példa Csáki Judit színházkritikus mérhetetlenül aljas epeömlése, amiben nem lehet nem észrevenni a szellemi folytonosságot a Spiró-féle szarból jövő mélymagyarozással. Ugyanaz a tónus, ugyanaz a visszataszító gőg. Az idők nem változnak.

A tömegek világmagyarázatát pedig jól tükrözik a Pesten Hallottam Facebook-csoport kontrollálatlanul hömpölygő jeremiádjai. Az egykor jobb sorsra érdemes, kedélyes pesti anekdotákat megosztó közösséget moderáció nélkül önti el a gyűlölet, a fojtogató düh és az elkeseredettség. A posztolók egymásra licitálva bizonygatják, hogy most azonnal kalap-kabát, és irány Európa (sic!); vagy egymást kérdezgetik, hogy tulajdonképpen ki látott itt fideszest. (Senki? Akkor hogy lehet, hogy mégis ők győztek?!)

Kedves Csáki Judit, kedves ellenzékszavazó honfitársaim! Áthatolhatatlan visszhangkamrákban, hermetikus véleménybuborékokban léteztek, és nem is nagyon akaródzik kilépni onnan. Amit műveltek, az a valóság elfüggönyözése, hogy

Tudom, hogy könnyebb menekülési utak kínálkoznak: az egyenlőtlen esélyek, a nyomasztó médiatúlsúly, a magyar nép végletes mucsaisága, elbutítottsága, a kilóra megvásárolható vidéki szavazók, a Kapitány fondorlatos karaktergyilkolása.

Eközben nagyon kevesen jutottak el addig, hogy túltekintsenek a depresszió szürke horizontján. Mérő Lászlónak sikerült (tisztelet érte), csak marha kényelmetlen hallgatni rá. Nagyon erős kognitívdisszonancia-redukciót igényelne. Akkor viszont érdemes lenne a húszezer vidékre delegált szavazatszámláló beszámolóira figyelni: nem, csalás nem történt,

De mi történt akkor?

Álljon itt néhány kulcsgondolat segítségül. Amíg Gyurcsány vezeti az összefogást, addig minden marad a régiben. Pont. Amíg a Kapitány (vagy bármiféle kapitány) borzalmasan teljesít nyomás alatt, stresszhelyzetben, addig nincs közbizalom. (Ceterum censeo: nem ezen múlott az üdvösség, ám az utolsó hetek retorikai ámokfutására semmiféle észszerű magyarázat nincs. Tuti vaskos százalékokat vitt.)

És mi kellene akkor? Röviden: teljes megújulás. Valóságérzékelés, a magyar néplélek megértése. A vidéki szervezetépítés, a borsodi vagy baranyai mindennapok megismerése, a kistelepüléseken lakókhoz való értő és gőgtől mentes odafordulás. De talán legfőképp annak megértése, tudatosítása, elfogadása, hogy az utóbbi négy év régóta nem látott történelmi kataklizmájában a kormány minden hibája ellenére (voltak, igen) biztonságot, nyugalmat és életszínvonalat garantált. Emlékeztetőül: épp kilábaltunk a menekültválságból, érkezett a világjárvány, az ukrajnai háború és a globális gazdasági recesszió.

Még egy kis lábjegyzet: az össztársadalmi Maslow-piramis alsó szintjén a létbiztonság, a megélhetés, vészhelyzetben is biztos túlélés igénye áll. Nem a melegházasság, nem a píszi történelemszemlélet és végképp nem a biciklisáv. Amíg nincs stabilitás, addig efféle társadalmi viták senkit sem érdekelnek.

Szóval a gyászmunkát tisztességgel kell elvégezni, ez az ellenzék feladata. A kormányé pedig a további helytállás a gazdasági nehézségek és az elhúzódó orosz agresszió ellenére. Ja meg az oktatás rendbetétele, igen, ezt a restanciát hipergyorsan kezelni kell.

Kihívás tehát akad bőven, az egyetlen megnyugtató, hogy mindez nem egy baráti hátbaszúrásoktól tántorgó MZP-kormányra vár.