Márki-Zay Péter kommunikációs ámokfutása megállíthatatlannak tűnik.
Többször értekeztem már arról, hogy miért is látszik reménytelennek a misszió, amire Márki-Zay Péterrel vállalkozott az egyesült ellenzék. Hogy Gyurcsány Ferenc mint kolosszális tehertétel eleve beárazza a projekt sikerességét a tíz évnél távlatosabb memóriájú honfitársainknál. Hogy az ideológiai űrt (vagy ha úgy tetszik, kavalkádot), amit a Jobbiktól a Momentumig ívelő egységfront képvisel, bitang nehéz lesz konkrét programelemekkel helyettesíteni. Illetve arról is írtam már, hogy a kulcsfontosságú külhoni szavazókat nem tudja mobilizálni egy olyan koalíció, amelynek meghatározó szereplője a kettős állampolgárság ellen foglalt állást annak idején.
Érdemes viszont arra is kitérni, hogy mindezeken túl a saját helyzetét miképp nehezíti meg a baloldal azáltal, hogy a konzervatív szavazók számára is elfogadhatónak gondolt
Ehhez egy pár hónapot utazzunk is vissza az időben! Amikor az előválasztáson némileg meglepő módon Jakab Péter leszorult a dobogóról, és nevető harmadikként Hódmezővásárhely polgármestere befutott, még közel sem volt valószínűsíthető az ő miniszterelnök-jelöltsége. Sőt, sokan Karácsony Gergelyben látták azt a csodafegyvert, ami bevethető Orbán Viktorral szemben.
Csakhogy a főpolgármester pár hét alatt erodálta saját támogatottságát, így Dobrev Klára nem túl meglepő legyőzésével Márki-Zay Péter léphetett elő elsőszámú kihívónak. Messziről, félszemmel hunyorítva ellenzéki logikával még kedvezőnek is tetszhetett a dolgok alakulása: egy magát nemzeti érzelmű konzervatívnak, sőt kereszténynek valló többgyermekes családapa, aki képes lehet a jobboldal csalódott, sértett, illúzióvesztett árváit is megszólítani. Valaki, aki csak félig-meddig érkezik a kipróbált elvtársak körén belülről, hiszen friss a politikumban, még nem korrumpálódott, ám két helyhatósági siker már mögötte van.
És akkor jött az az emlékezetes beszéd. Amikor Karácsony Gergely visszalépését közösen jelentették be, de Márki-Zay vagy tízszer olyan hosszan beszélt, mint Karácsony. És nem a forradalmi lendület szónoklata volt ez, hanem
ami magában hordta már a választott vezető későbbi mázsás kommunikációját. Jöttek az egyre zavarosabb, egyre kínosabb megszólalások, a kormánypárt indokolatlan melegügyi revolverezése, a fogyatékosozás, majd kétségbeesett mentőakcióként a mellérendelt kommunikációs testőrség.
A kis jóindulattal végtelenül szerencsétlen, de inkább amatörizmusról tanúskodó félreszólásoknál is ijesztőbb volt az a messianisztikus küldetéstudat, ami lassan-lassan eluralta Márki-Zay retorikáját. A mindent eldobó követők metaforája, a biblikus képek, az erősödő megváltó-érzet. Még érdekesebb, hogy ezt a „fejlődéstörténetet” hogyan keretezte a baloldali média: elhallgatással, bagatellizálással vagy épp utólagos átértelmezéssel próbálták oldani a napalm erősségű megszólalások okozta zavart.
Miközben Márki-Zay az ízléstelen, olykor kifejezetten sértő megnyilatkozások mellett
Jött egy rasszista vicc (Stevie Wonder), majd a rasszizmus hagyománnyá szépítése, illetve a kommunisták-fasiszták képviselete. És még ezek is belefértek.
Nem tudjuk, mi következik, meddig feszíthető még a kommunikációs tűréshatár, és meddig lehet még oldani e verbális ámokfutás végtelen kínosságát; egy azonban biztos. Az önkontroll teljes hiánya és a valóságvesztett küldetéstudat nem sok államférfit adott eddig a történelemnek.
A volt kancelláriaminiszter szerint a Fidesz nyeri a 2026-os parlamenti választást, a nyugdíjas politikai elemző nem akart tippelni, de abban biztos, hogy brutális kampány lesz.
Bizonyítékkal állt elő a Fidelitas elnöke.
A főpolgármester bocsánatkérést vár a rádiós műsorvezetőtől.
Komoly szankciókat helyezett kilátásba a főpolgármester, amennyiben a főváros teljesíti kötelezettségét.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
