„Szívesen lehívnám ide Gyurcsány Ferencet, nézze meg a migránsokat”

2022. január 11. 14:01
Keresetlen szavakkal üzent az a néni, akinek beköltöztek a házába a migránsok, amíg gyógykezelésen járt Magyarországon. Stábunk a déli határnál járt – megnéztük, milyen az ostrom alatt álló magyar határon a helyzet, hogyan dolgoznak a szerb és a magyar rendőrök, hogyan élnek a menekülttáborok helyett csűrökbe, elhagyott házakba húzódó migránsok, s nem utolsósorban a helybeliek, akik hatodik éve szenvedik el a népvándorlás minden nyűgét, s végtére is, akiké a sok elfoglalt, lelakott épület. Riportút, második rész.

A téma érzékenysége miatt forrásaink, informátoraink szinte kizárólag név nélkül nyilatkoztak: volt, aki hivatali pozíciója, vagy más okból kényes helyzete, kiszolgáltatottsága miatt, megint mások szégyenlősségből. Rájuk hagytuk. A migránsoknál ez végső soron mindegy volt: éppúgy mondhattak volna bármilyen nevet, ahogy nyugodtan mondhatták volna magukat irakinak vagy libanoninak szír helyett  ellenőrizni úgysem tudtuk volna. Hamarosan érkezik (frissítés: itt megtekinthető) videós riportunk is, addig pedig írott úti riportunkból ismerhetik meg, milyen a helyzet a déli végeken!

***

Miután riportutunk első részében migránsok által elfoglalt csűrökben jártunk, és megismertük az ő nézőpontjukat, illetve beszéltünk szerb rendőrökkel és horgosi polgárokkal is, némi belgrádi kitérő után hazaindulunk – s teszünk egy kört a magyar-szerb-román hármas határnál: helyi informátoraink szerint itt a legkeményebb a migránshelyzet.

Magyarmajdány szó szerint romokban van – ez az első benyomásunk. Minden második ház üresen áll, némelyik egészen lecsupaszítva.

„Nem is feltétlen a migránsok szedik ki az ablakot eltüzelni, van hogy a tulajdonos előbb kiszedi, hogy eleve hideg legyen bent, és ne menjenek oda” – ezt tudjuk meg informátorunktól. Taxi persze itt is fordul, a helyi kisbolt előtt – amely egy szem fapadjával-asztalával kocsmaszerűségként is szolgál, mert az ötvenhat lelkes faluban már az sincs – megerősítik kérdésünkre:

mégis mi mást keresne a sáros utakon errefelé taxi, ha nem migránsokat vinne.

Két középkorú, két fiatalabb férfi, egy harmincas nő, és a falu talán egyetlen, lábunk körül szaladgáló gyermeke, egy nagyjából hároméves kislány alkotja a törzsközönséget; láthatóan itt még nem fojtják magukba, kiszakad belőlük a panasz. „Hát igen, van itt mit látni, minálunk” – kezdi a nő, s hogy ne saját bajával indítson, elmondja, van olyan ház, ami katasztrofálisan néz ki, amit egy belgrádi házaspár vett meg víkendháznak, már mindent elvittek, ami nem volt lebetonozva, minden berendezést.

Rózsi néni kis kerekes járókerettel érkezik; minden nap, mint mondja,

ötven migráns költözött be a házába, amíg Magyarországon járt gyógykezelésen.

Tavaly februárban, amikor hazajöttek, beszögelték az ajtókat, befalazták az ablakokat, de hiába: lerúgták a sarokvasakról az ajtót, minden berendezést összetörtek, a fagyasztót „levagdosták a zsinórról, mert mindenütt az áramot keresték”, és mindent teletömtek szeméttel. A bútorokat, szőnyegeket kidobálták, ami fából volt, azt eltüzelték, közben a csikkeket is a faberendezéseken nyomták el, „tiszta tűzveszély volt” – emlékezik az asszony, akinek újbóli hazaérkezése után a kikindai rendőröknek kellett kihajtaniuk a házából a migránsokat. Kárukat 5-6 ezer euróra teszi – ez errefelé egy ház ára, s a közműveket sem volt egyszerű visszaköttetni. Ráadásul teljesen át kellett fertőtleníteni a házat, mert vécé gyanánt a spejzot használták; „még most is éreztem a szagot az orromban, a gyomromban” – sorolja.

Hozzáteszi:

„szívesen lehívnám ide az összes politikust, aki szerint ez rendben van, Gyurcsány Ferencet is, tessék végigmenni csak ezen a két falun itt”.

Röpködnek a panaszok. A fiatalabb nő saját szétvert házát mutatja, amelyben egyébként, ha nem is állandóan, de laknak – ide is probléma nélkül bejárkálnak. Férjének az nem fér a fejébe, hogy „betüzelik az ajtót, az ablakot, fekete nejlonnal fedik be, annyi eszük nincs már rá, hogy akkor hideg lesz, ott a sparhelt, nem abba tüzelnek, hanem inkább tüzet raknak a ház közepén”.

Arról is mesél, amikor a rendőr igazoltatta az egyik illegális bevándorlót, s egész csomag pirula került elő a tarsolyából. „Nyugtatók ezek vagy mik, arra isznak rá” – mondja, és állítását többen megerősítik. Balhéznak is eleget egymás között, késelések is előfordulnak.

A leghajmeresztőbb azonban egy cserzett arcú, ránézésre ötvenes férfi története,

akihez akkor járkálnak be a migránsok, amikor ő maga is bent van;

néha kimennek, ha kihessegeti őket, de erőteljesebben nem mer fellépni. „Vannak vagy húszan, megvernének” – mondja. „Kilenc hektár földem van, de úgy itt fogom hagyni a rossebbe az egészet!” – szív nagyot a cigarettájából, és megrántja dzsekije gallérját.

A falu néptelenedik, ez világos; beszélgetőpartnereink szerint sem a migrációval kezdődött, de a kegyelemdöfést az adta meg neki. Távoztunkban még megcsodálhatunk egy házat a falu szélén; mint mondják, azt nem csak kifosztani és lelakni, de felgyújtani is sikerült a migránsoknak. Végtelenül szomorú az esőverte csupasz falak és a kormos tető látványa.

Ostromtrükkök profiktól

Egy kisebb tónál közelítjük meg a kerítést, kell a vágókép innen is; útközben előzgetjük a néhány fős, kapucnis emberekből álló csoportokat is olykor. A tó horgásztó, mellette kisebb halászcsárda-szerűség, minifocipálya gyerekeknek, és rönkpadok. A késő negyvenes, sportos tulajdonoson kívül sehol egy lélek, Ivan viszont szívesen mesél tapasztalatairól. Például hogy  hullámokban özönlik el a migránsok a környéket, és próbálnak kétségbeesetten átjutni a határon, noha szerinte ez egyszerűen lehetetlen. De trükkösek: próbálnak a számbeli fölényükkel érvényesülni a túloldalt strázsáló magyar rendőrökkel, honvédekkel szemben.

„Tudják, hogy a magyaroknak van négy vagy öt járőrautójuk, akkor hat helyen próbálkoznak, általában létrákkal”

– meséli, hozzátéve, a kődobálásos akciókat is ezért csinálják sokszor, hogy a többiek közben máshol próbálkozhassanak. „Semmi vesztenivalójuk nincs, haza már nem mehetnek” – mondja Ivan lakonikusan. Mint mondja, úgy két éve alig lát nőket a migránsokkal, csak az utóbbi hónapokban tűntek fel megint páran. A rendőrök összeszedik és elviszik őket, de néhány nap múlva mindig visszajönnek; szerinte csak Szabadkánál nemrég 900 migránst vittek el a rendőrök Belgrádba és Šidre.

Neki személy szerint károkat nem okoznak, elégszer hívta rájuk a rendőröket, hogy tudják, nem érdemes a birtok közelébe sem jönni, de éppen elég ijesztő, amikor húszasával megjelennek feketében, csuklyában.

Szerinte még abból lesznek nagy bajok, hogy a migránsok egyáltalán nincsenek beoltva a koronavírus ellen.

„Maga beoltatja magát kétszer, háromszor, én is, ők nem. Én nem is mozdulhatok semelyik országba szinte enélkül, vagy negatív teszt nélkül, ők meg csak úgy átmennek” – mondja. „Szerbia nem túl gazdag ország, nekünk is van elég bajunk anélkül, hogy etessük, kórházakban ellássuk őket; megtennénk, de erre nem maradnak a menekülttáborban” – vonja meg a vállát.

Végül az is kiderül, hogy Ivan tud magyarul: mindent tökéletesen ért, és folyékonyan beszél is, mint mondja, édesanyja magyar volt, ráadásul Jugoszláviában környezeti nyelvként kötelező volt magyarul tanulnia; a gyerekeit is így tanítja, és rendszeresen jár Magyarországra, főleg a foci miatt. Jó hangulatban búcsúzunk; irány a határ túloldala. Búcsúzóul, bőven kamerán kívül annyit mond: üzeni a fiúknak, azaz a magyar rendőröknek, honvédeknek: remek munkát végeznek.

Szervezett hálózat csempészi őket

Nagy mennyiségű háttérinformációval megpakolva érkezünk a kettős kerítéshez, immár a magyar oldalon. Tudjuk, hogy

az évek alatt csempészhálózat és szolgáltatórendszer épült ki a migránsok körül,

már azoknak, akik meg tudják fizetni. Konkrétan a határon ritkán juttatják át őket, inkább csak elviszik őket odáig a szerb oldalon, érintkeznek a helyi lakossággal, bevásárolnak nekik; általában marokkóiak a „főnökök”, ők mennek el a harminc kenyérért, húsz adag kifőzdei ételért, és visszaviszik a többinek. Busás haszonnal, természetesen. Szintén ők azok, akik a magyar oldalon leadják a jelet, és meghatározzák, általában GPS-szel, hogy hova menjenek az átjutott migránsok. Ott aztán mások várják őket vagy odamennek értük autóval, s irány az ország belseje, csak északra, csak nyugatra tovább. Egymagukban megfoghatatlanok: sokan közülük 2015 körül érkeztek, már menekültstátuszuk van, vagy akár nyugati állampolgárságuk, és amíg le nem fülelik őket, a nyilvánvaló dolgok ellenére sem tekinthetők embercsempésznek.

Ez tehát a szerb oldal.

Egy szerbiai forrásunk azt is nehezményezte, hogy rendszerint még át is verik őket a csempészek: elhitetik velük, hogy minden sima ügy, ha átmásztak a kerítésen, holott még számos akadály várja őket: a rendőrséget a kamerás és hőkamerás rendszerek segítik, de, mint megtudtuk, a lakosság is maximálisan együttműködő, miután néhány évvel ezelőtt sokak teljes évi termését – éretlenül – felfalták, és lényegében ugyanazt kezdték csinálni az itteni házakkal, mint a magyarmajdányiakkal.

A létra külön biznisz egyébként: van, aki a két kerítés mellett elhagyott létrákat összeszedi, visszaviszi és újraértékesíti;

az egész egy jól bejáratott lehúzógépezetnek tűnik

már a csempészek részéről, aminek a végén olyan szerencsétlenek maradnak a határmentén sorvadozva, mint akikkel előző nap beszélgettünk a csűrben – rátelepedve a helyiekre, tönkretéve a környezetüket és várva a semmire, „játszva” a „játékokat”, ahogy ők nevezik.

Röszkétől talán húszpercnyire állunk meg. Itt a kettős kerítés „skanzenja”, láthatunk például „mafit” (magasfigyelőt, azt a cölöp- vagy fém őrtornyot, ahonnan a sík vidéken messze ellátni); közelről is megcsodálhatjuk az apró pengefogakkal ellátott kerítést, megállapítva, hogy az odarendelt élőerő, a honvédek és a rendőrök munkája nélkül bizony ez nem lenne elegendő.

Utunkon egyébként a Csongrád-Csanád Megyei Rendőr-főkapitányság munkatársai kísérnek; készségesen vezetnek körbe a helyszínen, válaszolnak kérdéseinkre.

Megtudjuk például, hogy az alagútásás a ritkább, a létra a sláger,

a pengés szögesdróton pedig simán átmásznak munkáskesztyűben.

Előfordulnak sérülések is: vannak, akik a kerítés tetejéről ugranak vagy másznak le. A sérüléseiket – a feltartóztatás után (ami nem elfogás, mert teljesen más szabályok vonatkoznak rá) – a magyar mentősök látják el, ha enyhébbek, a helyszínen, ha súlyosabbak, akkor a szegedi baleseti sebészeten. Minden esetben ellátják őket, ez alól nincs kivétel.

Aztán autós igazoltatásokat nézünk, egyiket a másik után; egy csapat rendőr állítja le autóról autóra az érkező péntek délutáni gyér forgalmat, gyors átvizsgálás, majd mehetnek tovább. Ezt követően irány a járőrszolgálat.

Nem balhéznak: nem érdekük

Csúcsforgalom az autóúton, egy beugróban várakozunk, lassan ránk sötétedik. De kisvártatva, fél öt körül már jön is a hívás: feltartóztatás várható pár kilométerrel arrébb. Autóba pattanunk és követjük a rendőröket. Jókora busz parkol már az út szélén, a forgalmat megállították; kiszállunk és tisztes távolból nyújtogatjuk nyakunkat a kicsi, telepített véderdő sötét fái közé, ahol a migránsokat sejtjük.

Rendőrök várják őket a jármű előtt, piros-kék villogó színez bele a hirtelen jött este homályába.

Aztán felbukkan egy rendőrpáros, komótosan ballagnak a busz felé, nyomukban engedelmesen, páros oszlopba fejlődve a sötét, kabátos, hátizsákos alakok, mintegy húsz. Ránézésre, mozgásra mind fiatal vagy középkorú férfi. Egyikük kissé sántikál.

Mint megtudjuk, ellenállásra, s így

kényszerítésre az utóbbi években szinte soha nem volt példa.

Sőt, konkrétan megfogni sem kell őket: ha a rendőr elég közel ér, megállnak és feladják, tudják, hogy az ellenállás értelmetlen, és azt is tudják, hogy csak maguknak és társaiknak ártanának, ha hepciáskodnának. Világos, hogy így a legsimább az út: némi kikérdezés után, az esetleges orvosi ellátást követően visszaszállnak a buszba, elviszik őket a kerítéshez, és áttessékelik őket a túloldalra – ami technikailag néhány méteren belül még mindig Magyarország. Jobb a békesség.

Egy hangos szó, egy pisszenés nem esik, némán haladnak előre; átvizsgálás után – erre megint csak főleg amiatt van szükség, hogy egymásban ne tegyenek kárt, például késsel – a motyójuk a jármű alsó csomagterébe kerül, ők maguk pedig szépen felszállnak.

A rendőrök, akiknek jelentős, meglepően nagy százaléka egyébként fiatal nő, már-már barátságosan segítik fel azt, akinek szükséges, mintha csak iskolai kirándulásra indulnának. A cókmókot az egyik fiatal migráns pakolja folyamatosan a csomagtérbe; miután végzett, ő is felszáll. Az egész folyamat mindenestül nem tart tovább húsz percnél, olajozott minden,

mindenki tudja a dolgát: a rendőrök és a migránsok is.

Ez tényleg senkinek se jó

Csapódik a szállítóautó ajtaja, a vörös-kék villogó fénye ütemesen pásztázza az aszfaltot, ahogy nehézkesen kiipszilonozza a sofőr a kétsávos autóúton; majd megindul a migránsokkal – ha volt velük embercsempész, és szükséges némi elbeszélgetés, akkor a szegedi határrendészeti kirendeltségre, ha nem, akkor egyből a kerítéshez. Ha tovább maradnánk, nem kizárt, hogy ismét velük futnánk össze néhány óra múlva. A feltorlódott forgalom visszatér az útra, s mintha mi sem történt volna, folyik tovább az élet.

A civilek ennyit érzékelnek ebből a mindennapos macska-egér játékból: néhány percnyi torlódást.

Mi is hazaindulunk; innen alig kétszáz kilométer Budapest autópályán, de úgy érezzük, mintha egy másik kontinensen lenne. S nem megy ki a fejünkből, amit a szerbiai oldalon, Horgoson a biciklis úriember – kevés, szavait névvel vállaló megszólalónk egyike –, Berényi Mihály mondott, és a maga kiérlelt egyszerűségében összefoglalja az egész helyzetet. „Meg lettek hívva, meghívták őket, hál’Istennek… Németországból, ott volt a kancellár asszony, nagyon jót tett” – ironizál. „Viszont ezt meg lehetett volna úgy is oldani, hogy felpakolta volna őket repülőre, elszállították volna őket oda, és ez mind kimaradt volna.

Ehelyett éljük ezt, amit élünk, és ki tudja, még meddig fogjuk ezt nézni,

és ez se lesz megoldás, őnekik se jó, biztos van köztük rendes ember is, van köztük nem olyan is, és ők is ezt szenvedik. Amíg ott (a Közel-Keleten – a szerk.) nem lesz rend, addig nem lesz rend itt sem. Úgyhogy azt a sok pénzt arra költhetnék, hogy ott oldják meg helyszínen, szerintem”.

Összesen 84 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés