Jönnek, láttuk: így érkeznek a migránsok a déli határra

A téma érzékenysége miatt forrásaink, informátoraink szinte kizárólag név nélkül nyilatkoztak: volt, aki hivatali pozíciója, más kényes helyzete, kiszolgáltatottsága miatt, megint mások szégyenlősségből. Rájuk hagytuk. A migránsoknál ez végtére is mindegy volt: éppúgy mondhattak volna bármilyen nevet, ahogy nyugodtan mondhatták volna magukat irakinak vagy libanoninak szír helyett, ellenőrizni úgysem tudtuk volna. Hamarosan érkezik (frissítés: már megtekinthető) videós riportunk is, addig pedig írott úti riportunkból ismerhetik meg, milyen a helyzet a déli végeken!

***

Fekete alakok viharvert csoportja jön elő az erdőből a gyorsforgalmi autót mentén, villogó rendőrautók fényében, hátukon egy életnyi motyó ócska zsákban, arcukon – valószínűsítem, mert a koraesti sötétben, távolabbról nem látni – egykedvűség, esetleg némi bosszúság. Migránsok. Megint elkapták őket. Megint Mórahalom környékén, és megint a magyar rendőrök.

A migrációs nyomás kapcsán sokféle narratívát hallottunk már. A kormány az első pillanattól a mai napig a védelmi narratívát viszi (később kiegészítve a kibocsátó országok humanitárius segélyezésével). Az ellenzék egy része viszont (kivéve talán az akkori Jobbikot) csak lassan tudta elengedni a jogvédői szlogeneket, és látta be, hogy

Egy ideig – természetesen a nagy egészhez, nem az egyes emberi sorsokhoz képest – nüanszokon ment a vita: milyen ételt kapnak a menedékkérelmet benyújtók, szabad-e visszaütni a migránsnak, amikor téglával dobálja a rendőrt; aztán nemrég visszatért az álprobléma-szöveg: alig van illegális migráns az országban, minek ez a nagy cécó.

A valóság azonban az, hogy a migrációs nyomás már korábban újra megnövekedett a magyar határokon, csak éppen tíz határsértőből kilenc át sem jutott a kerítésen, tíz átjutottból kilencet pedig igen hamar lekapcsoltak a határsáv innenső oldalán. Ami a rendőrök és a honvédség iderendelt egységeinek mindennapos, ínfeszítő munkájának eredménye… de ne szaladjunk ennyire előre: kezdjük az elején!

November derekától több, egymástól független forrásból értesültünk róla, hogy a viszonylagos csend ellenére

– s hogy kiválóan fogy a létra a határmenti üzletekben –, valóságos pokollá teszik az ott élők életét. Azt is hallani véltük, hogy bizony az embercsempészet is igencsak virágzik: jól körülhatárolható, főleg marokkói maffia próbálja változatos módszerekkel átjuttatni, de inkább csak jól lehúzni a kuncsaftokat – fuvarral, piával, droggal, nőkkel –, amíg pénz és remény nélkül ottrekednek a többségében egyébként magyar falvak nyakán.

Aztán jöttek az egyedi sztorik: egy lényegében csaknem meglincselt belgrádi biztonsági őr, egy szintén odavalósi, majdnem megerőszakolt – egyébként leszbikus – lány, egy drogként használt nyugtatókért megkötözött és megvert patikus, egy közös ponttal: illegális migránsok követték el mindet.

Nyakunkba vettük hát a határt és a Vajdaságot, és karácsony előtt 

Jól fogy a létra és a drótvágó a boltban

Röszkénél lépjük át a határt, s persze átkozzuk az időt, mert természetesen már akkor elered az eső, mire elérjük a mi kényelmes Schengenünkben már elfeledett bódékat és autósort. Bőven záporozik, mire beérkezünk a még mindig magyar többségű Horgosra a túloldalon. Egy bolt előtt zsizsegő emberhad mellett hajtunk el, leszakadva csoportokban mások gyalogolnak, nagyrészt velünk szemben, néhányan meg az ellenkező irányba. Sötét ruha, arcba húzott kapucni az eső ellen, kreol vagy annál sötétebb arcbőr, már amennyire az esőben meg lehet állapítani. Sem a tősgyökeres magyarok, régi szerbek, sem a Boszniából, Koszovóból telepítettek dinári fizimiskája nem ilyen: ezek bizony ők.

Megállunk. Helyit alig látunk az utcákon, így a belterekkel próbálkozunk – pékségek városa Horgos –, mondjuk úgy, közepes a lelkesedés a médiafigyelemért. Több helyről elhajtanak minket: látszik, mennyire unalomig taposott ösvényen járunk.

A négyméteres létra most csak 3990 dinár, hirdeti egy kis barkácsüzlet táblája – csak leeresztett kamerával hajlandó megszólalni a bent tétlenkedő kasszás hölgy és középkorú, kozákosan felnyírt hajú kollégája. Azért szordinóban elmondják, fogyogat a létra, főleg az említett négyméteres a sláger – persze tőlük csak kevés, de a szomszéd kínainál! –, és a drótvágó is, kesztyű is, mikor micsoda. A hölgy szokatlanul beszédes viszont, elmeséli, hogy

Mindenesetre nem örülnek: sokan vannak, kapucniban, sötét ruhában, mi lesz, ha elütik valamelyiket? – teszi fel a költői kérdést a kasszás hölgy.

„Csak egymás közt balhéznak, velünk sosem volt ilyen, hál’Istennek” – mondja egy idősebb kerékpáros helyi férfi, ritka kivételként névvel vállalva szavait (Berényi Mihálynak hívják), megerősítve a boltosok mondandóját. A pékbolti eladó asszony nem akar érdemben nyilatkozni, de a kamerát sem szereti; azt azért elmondja, hogy van, amikor harmincasával viszi egyvalaki a kenyeret, süteményeket, általában egyvalaki.

Legfeljebb egymást szurkálják meg néha...

Egyik helyi informátorunk félig összeomlott épületeket mutat, amelyek elszórva hevernek a környéken: ósdi vámmentes bolt, parkoló, miegymás. Ide szokták bevenni magukat, innen indulnak neki a határnak. Szabadkán van menekülttábor, ahol pihenhetnének, ehetnének, tisztálkodhatnának, de az túl messze van a határtól, inkább itt húzzák meg magukat.

Látszik, melyik „lakott”, s melyik nem:

az épület előtt jókora szeméthalom. Megállunk, kollégám összerakja a kameraszettet – a faluban elcsípett egy-két migráns nem volt túl készséges, hátha most itt.

A semmiből szerb járőrök jelennek meg – láthatóan semmilyen hatást nem gyakorolnak a csűrlakókra, nem húzódnak vissza, nem menekülnek, mérsékelt érdeklődéssel figyelik, mi következik.

Először is természetesen az következik, hogy az egyre határozottabban szemergő esőben két tányérsapka alatt vizsgálják tüzetesen az iratainkat, majd visszaadják. Meglepően barátságosak, szóba elegyedünk velük. Ez a rögtönzött tábor biztonságos, mondják; nem nagyon csinálnak balhét az itteni migránsok,

Amúgy nemzetiségi alapon az afgánok a szíreket, a marokkóiak az afgánokat gyepálják, mikor hogyan. Drogot is találtak nem egyszer egyiknél-másiknál, de ebben az épületben főleg szírek vannak, ők nem olyanok – világosítanak fel minket, hozzátéve: a „legolyanabbak” a marokkóiak meg az algériaiak.

„Hogy te magyar vagy? Hehe, több mint háromszor kaptatok el” – ezt már egy vékonydongájú, magát jemeninek mondó férfi meséli a csűr kapujában. A kapunyílásban természetesen nem rendes kapuszárnyak vannak, csupán el van torlaszolva, hogy bent tartson némi meleget. Bent ugyanis tüzek lobognak, sátrak terpeszkednek kusza összevisszaságban, és körülbelül annyira van világos, mint egy farkasverem mélyén – ide is benézünk később. Most egyelőre a kamerabarát esős derengésben beszélgetünk velük.

Egy szakállas-kapucnis férfi azt állítja, fél éve van itt, és

A tizennégyből háromszor egészen Budapestig jutott, ott rendszerint vasútállomáson kapták el; egyszer pedig egészen az osztrák határig. A szlovák határnál is próbálkozott, ott se jutott át.

Visszatérő szöveg, mindannyiuk szájából elhangzott:

A kapucnis állítólag franciatanár és újságíró volt Szíriában, a házát lerombolták, mennie kellett; a jemeni szintén újságírónak és rendezőnek mondja magát, állítása aszerint az összes barátja börtönben ül. A rendőrökkel kapcsolatos élményeik vegyesek. A jemeni úgy fogalmaz: „nem harcoltak velünk, de megölnek minket azzal, ha visszahoznak ide”. A kapucnis-szakállas állítása szerint pisztolyt is szegeztek a fejének, de keverednek a rendőrök, nációk, határok. Általánosságban a román rendőröknek a legrosszabb a híre.

„Csak át akarunk jutni és normális életet élni.” A jemeni még lejjebb viszi az igényeit, egy zuhanyt szeretne és aludni. Németország továbbra is becsípődött náluk, egyikük azonban, egy fekete bőrű férfi – aki még maszkot is húzott a tiszteletünkre – eléggé szkeptikus. Mint mondja, nem hisz az új német kormánynak, hogy szeretnék a migránsokat. „Hallottuk, de nem hiszünk nekik”. Ő is a román rendőrökkel jön: egyikük állítólag azt mondta neki, hogy „Németországban gyűlölnek titeket, nem akarnak titeket”. Sőt, mint mondja,

amikor egyszer lefülelték őket, és „úgy őrizték őket, mint a bűnözőket”.

Rálőttek, állítja ez a férfi 

Pedig ők, mint mondják, tanult emberek, dolgozni akarnak, adót fizetni, jól járna velük, aki befogadja őket: nem segítséget akarnak, hanem munkát.

– sóhajt fel hangosan a jemeni. Innen kissé repetitívvé válna a társalgás, így megkockáztatunk néhány keményebb kérdést is.

Miért utáltok minket?

Például, hogy miért nem próbálkoznak legálisan bejutni, menedékkérelmet beadni: menetrendszerű a válasz: nincsenek papírjaik, illetve a fekete olyasmit magyaráz, hogy szír papírokkal eleve csak a környékbeli országok egy részébe lehet elmenni, de már a törökökhöz is csak illegálisan. Sőt, a fekete azt is állítja, ő még Romániában is próbált menedékkérelmet beadni, de nem fogadták el, azt mondták, menjen vissza Szerbiába. Neki egyéb rossz tapasztalata is van, például a román rendőrök nem engedték, hogy orvosi ellátáshoz jusson, holott mellkasi fájdalmai voltak, de nem érdekelte őket, visszatoloncolták Szerbiába.

No meg azt hallottuk, migránsok költöznek be vagy verik szét a házakat a határban, sőt, láttunk is ilyet – szerintük vajon kik lehettek? Egy újabb férfi csatlakozik a társalgáshoz sapkában, aki azzal mentegetőzik, hogy nagyon zsúfoltan vannak ezen a helyen, muszáj behúzódniuk üres házakba is; a fekete szerint csak túlélni akarnak, hiszen nincs semmijük: se házuk, se ételük, de békések, nem akarnak rosszat senkinek, az ittenieknek. A jemeni is hozzászól: szerinte más országbeliek csinálják a balhét, hozzák magukkal a feszültséget; például az afgánok, akiknél nem egyszer kés is van – mondja; állandóan huzakodnak egymással, közülük tényleg sokan drogoznak is, például lyricát szednek (epilepszia elleni vényköteles gyógyszer; nehéz nem visszagondolni a megvert patikusra – a szerk.).

A csűrben is körbevezetnek, fojtogató a füst, panaszkodnak is rá. Sötét van – az épület összes nyílását eltorlaszolták így vagy úgy, a füst csak úgy kiszivárog, ahol tud, meleg viszont nem marad bent, és fény is esetlegesen jut be, néhol tüzek és telefonok adnak némi fényt. Se víz, se villany, nyilván, évek óta elhagyott épületről van szó. Se gyógyszer, se semmi.

Egyikük még távoztunkban megkérdezi, némi számon kérő hangsúllyal, hogy a rendőrök csak végzik a dolgukat, de ő úgy tudja, Magyarországon mindenki utálja őket. Miért, mi az oka? „A félelem” – feleljük. Erre nem nagyon tudnak mit mondani, a sapkás ocsúdik fel először. „Nézd, én megértelek titeket. Senki sem akarja, hogy mindenki átgázoljon az országán, oké? De tényleg, itt vannak az emberek, nekik menniük kell. Persze tudom, vannak, akik iszlám szervezetekből valók, de nem vagyunk egyformák. Nyolcvan százalékban biztosan jó emberek jönnek”. Végül annyit kér, mutassam be, hogy ők is emberek, s mint mindenhol vannak jók és rosszak, ők sem mások, mint mások. Mi a magunk részéről a fentiekben be is mutattuk őket.

A szabadkai menekülttábor kiürült: csak akkor tudták bent tartani az embereket, amikor a járvány miatt tíz lépésenként katonák őrizték a kerítést

Üresen kong a jól felszerelt menekülttábor

Rövidnadrágos férfi szeli át a susnyást, fülén telefonnal. Szabadkán vagyunk, a menekülttábor mellett, ami talán egy iskola épülete lehetett régen – kint játszótérre való játékok, jókora kék mászóka, miegymás. Körülötte kerítés: bejutni nem lehet, még a kamerát is próbálja erőtlenül leszerelni egy férfi, feltehetőleg helyben dolgozó, ránézésre szerb.

Az épület körülbelül egy ötcsillagos szálloda kényelmével kecsegtet ahhoz képest, amit a határ mellett tapasztaltunk. A ráérősen a mínuszban caplató figurán meg a portásfélén kívül összesen még egy közel-keleti külsejű férfit látunk, aki ráérősen csapkodja az udvaron a táskáját, talán leporolja. Fűtött épületek, feltehetőleg enni is kapnak, valószínűleg mosni, tisztálkodni és aludni is van hol – emberi ésszel felfoghatatlan,

akik így vagy úgy, de visszahozzák őket ide.

Vagy még tovább, elvileg a határra, gyakorlatilag vagy száz kilométert visszább, aztán annyi, tudjuk meg helyi informátorainktól. Egyedül a Covid-lezárások alatt volt úgymond rend, akkor tényleg őrizték katonák a táborokat, tíz lépésenként a kerítés mellett, és mindenkit betereltek. De nem zárt helyek ezek, nem börtönök, nem lehet őket bent tartani.

Összeszedték és kizsuppolták a migránsokat

Izgalmas a taxisok szerepe az egész történetben: minden forrásunk egyértelműen arról beszél, hogy ők hozzák vissza a migránsokat, persze busás pénzekért, akiket a hatóságok elszállítanak a határtól. Mi magunk is láttunk néhány taxiba ki-beszálló, jellegzetes figurát, de beszélni taxissal még Belgrádban sem sikerült: elzárkóztak.

A szerb fővárosban egyébként kis túlzással alig találkoztunk migránssal: helybéli segítőnktől annyit sikerül megtudnunk, hogy éppen érkeztünk előtt néhány nappal elégelték meg a hatóságok a rengeteg lakossági panaszt és nagy razzia volt,

és a maradék is meglapul. Főleg ilyenkor, esőben, még a helyi Váci utcában, a Knez Mihajlo utcán is csak lézengenek az emberek. Eljutunk a megostromolt Zara bolthoz is, de az érthető módon traumatizált biztonsági őröket már sajnos lecserélték, velük nem sikerül beszélni. Járunk a „késelések parkjában”, a Kalemegdanon, nem járunk szerencsével – ez bizony három-null. Így Belgrád hozadéka végül egy izgalmas beszélgetés egy itt dolgozó magyar lánnyal, valamint egy elvesztett sapka.

Másnap reggel visszaindultunk Magyarország felé: akkor még nem sejtettük, hogy amit a hármas határnál látunk majd Magyarmajdánnál, pontosabban, amit a migránsok meghagytak a faluból, felülmúlja majd az eddigieket. Olyannyira, hogy

ugyan nézzen már szét, mielőtt hülyeségeket beszél a migránsokról.

Folytatjuk! (frissítés: a második részért kattintson ide!)

(Nyitófotó: Migránsok a szerb-magyar határnál,  Marko Djurica Reuters; további fotók: kivágások a Mandiner riportjából)