„Ők itt nem drogoznak, nem veszélyesek” – tudjuk meg a szerb rendőrtől, mielőtt bemerészkedünk a migránsok által belakott csűrszerű épületbe, amelynek eltorlaszolt nyílásain szivárog kifelé a füst. A szerb-magyar határ szerb oldalán járunk, régi, néhol Árpád-kori eredetű magyar falvakban, a kerítés közvetlen közelében, ahol migránsok százai várják, hogy így vagy úgy, de átjussanak a határon, és elérkezzenek a merkeli ígéret földjére, Németországba. Számon tartják például, hogy hány járőrkocsi van a magyar oldalon, aztán igyekeznek minél több ponton egyszerre próbálkozni.
A szerb rendőrség lényegében tehetetlen, hiába viszik vissza őket a központokba, ahol étel, meleg és fedél várja őket, inkább itt vacognak a határon és várják, hátha ma sikerül. Közben nem egy közülük mások házaiba, lakatlanba, olykor lakottba veszik be magukat, és eltüzelnek, szétrombolnak mindent, ami a kezük ügyébe akad: egy helyi idős asszony házát például akkor tették lakhatatlanná, amikor éppen Szegeden volt gyógykezelésen; a spejzjából vécét, a nappalijából tűzrakóhelyet csináltak. Közben a helyiek félnek is, mert bár velük csak a szóbeli kötekedésig jutott a helyzet, a drogot sem vetik meg közülük jópáran, és a különböző nációk között is gyakran kitör a balhé.
Ami nem fért már a videóba: riportunk itt olvasható.
Nyitókép: Migránsok a szerb-magyar határnál, Marko Djurica/Reuters.