Kádár tán épp ebben a pillanatban árulja el századszor is a hazát

Komolyan, hogy a fenébe másztak fel oda és tudták felírni, hogy ruszkik haza? Oké, értem, látszik a vörös csillag kontúrja, biztos valami darut használtak, leakasztották azt a szemetet, kidobták, aztán még arra is maradt energiájuk, hogy 1956 egyik legfontosabb üzenetét odapingálják. És egészen szenzációs, hogy ugyanezen a képen ott van a másik, hasonlóan sokatmondó firka is: Mindszenty óhajtása. Világos, egyértelmű jele annak, hogy nem a reakciós utókor,

vezető szerepben való megnyilvánulását, hanem az utca embere is. Mert a mindennapok arcai is tudták, hogy Nagy Imre első pillantásra ugyan tűnhet emberszerűbbnek, mint elvtársai nagyobbik része – és ‘53-ra is emlékezhettek némileg jobb szívvel, mert a rab azt is értékeli, ha a börtönben az addigi napi három után csak egyszer verik –, de végeredményben ő is ugyanolyan büdös komcsi elvtárs, mint a többi moszkovita.

A Mandiner olvasóinak bővebben nem szükséges ecsetelnem, mit gondolok Nagy Imre szerepéről – pár évvel ezelőtt több cikket is olvashattak itt ezzel kapcsolatban.

Mindszentyről azonban tudják, hogy feddhetetlen. Azt is tudják – és itt kap egy újabb döfést az a vélekedés, miszerint az ‘56-osok csak valamiféle megreformált szocializmust akartak volna –, hogy tőle nemigen várhatóak baloldali ötletek és tervek. Mi több, azzal is tisztában voltak, mint egy régebbi kor gyermekei, hogy Mindszenty a politikai szerepvállalását nem csak úgy ad hoc találta ki, mert épp ahhoz volt kedve. A hagyományos közjogi értelmezés szerint ugyanis a király, illetve a kormányzó vagy a nádor akadályoztatása esetén

Ne gondoljuk, hogy ezzel sokan nem voltak tisztában!

De térjünk vissza a képhez! Ott áll rajta fehér festékkel 1956 két legmaradandóbb, legmeggyőzőbb üzenete: a szuverenitás óhajtása, fegyveres harc árán is; illetve annak kinyilvánítása, hogy ez nem budapesti hülyegyerekek randalírozása – a felkelők nem megreformált szocializmust meg emberarcú komcsikat akarnak.

A rendszer fundamentumai ellen szólnak ezek a firkák. Magyarországon ugyanis egyetlen napig sem maradt volna fent a Rákosi-rendszer, ha nincsenek a háta mögött a szovjet szuronyok. Azonnal, ellentmondást nem tűrően söpörte volna el őket a népharag.

Az élet pedig zajlott tovább. Látjuk, hogy az emberek álldogálnak, nézelődnek, beszélgetnek, gyülekeznek. Forradalom idején sem felejtjük el, hogy a szociális érintkezések életünk alapjai. Egy cseppnyi megnyugvást, megérkezést látok a képen. Talán tévedek, hiszen nem tudom, mikor készült, nem tudom, milyen céllal jött létre ez a fotó, ám valami érdekes nyugalom is árad belőle.

Élvezi, hogy a meló fárasztotta le, és látja, hogy kimerültségének gyümölcse is kezd beérni. És olyan jó, kellemes, megnyugtató a fáradtság. Van értelme az egésznek.

Ők talán még nem tudták, hogy nincs olyan komcsi, akiben egy kicsit is meg lehetne bízni. Nem tudták, hogy Kádár tán éppen ebben a pillanatban árulja el sokadszorra is a hazát.

Kicsit arra is hasonlít a hangulat, ami napjainkban tapasztalható. Rengeteget elértünk, van mire büszkének lenni, de tudjuk és érezzük, hogy közelít egy óriási összecsapás, amikor minden elveszhet. Én abban bízom, hogy miközben jólesik azt a nyugalmat érezni, amit a kép talán már rég nem élő figurák közvetítenek, fekete-fehéren, elmosódva, mi majd győztesen hagyhatjuk el a csatateret.

De hiszen 1956-ban is győztek. Végleg leszámoltak azzal az ocsmány, hazug propagandával, miszerint a bolsevizmus lehet bármi más, mint vér, szenvedés és halál.

***

Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)

A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.