A hírnök és a tenger – Mindennapi metafizika XVII.

2021. július 30. 20:30

Győrffy Ákos
A tengeri térben járva áttetszőbbé válik az „én” máskor ólomköpenyként ránk nehezedő terhe, és ebben az áttetszőségben jobban látszik mindaz, ami a lényünk mélyén rejtőzik.

Kora reggel a kikötőben. Alig múlt hat óra. Sikerült rávennem magam, hogy felkeljek, bár olyan nagyon nem volt nehéz. A szállásunk melletti kamionrakodó egész éjszaka üzemel, de csak hajnalban kapcsolnak rá igazán. Konténereket pakolnak komótosan a platókra. Az iroda előtt – ami szintén egy kiszuperált konténer – egész éjszaka hangosan dumálnak, söröznek és kártyáznak a félmeztelen, strandpapucsos férfiak.

A család vígan alszik, én csak forgolódom.

Félálom, különös képvonulások az ébrenlét illékony határvidékén.

Egy vitorlást látok, régimódi fahajót, amint épp indulni készül. Férfiak és nők álldogálnak a korlátnak dőlve. A nőkön széles karimájú szalmakalap, a férfiakon tengerészsapka. Az egész jelenet olyan, mintha mondjuk 1887-ben járnánk. Én is felszállok a hajóra és leülök egy ládára. Hallom a hátam mögül, amint valaki azt mondja, hogy az úticél Cherso. Ebben a lebegő félálomban is eszembe jut, hogy Cherso egy sziget, horvátul Cres a neve, néhány éve jártunk ott.

Felébredek. Fogalmam sincs, honnan került elő ez a jelenet, de az egész annyira valóságosnak tűnt, hogy egy ideig nem tudom eldönteni, hol vagyok. Sokszor láttam már hasonló képeket félálomban, furcsa módon a legtöbb ilyen jelenet 19. századinak tűnő környezetben játszódott. Volt, hogy egy korabeli vonat étkezőkocsijában ültem, a szerelvény a vidéki Franciaországon haladt át, körülöttem mindenki franciául beszélt, én is francia voltam, minden szavukat értettem.

Sok évvel ezelőtt egy úgynevezett „látóasszony” azt mondta – miközben a tenyerem vonalait fürkészte hosszasan –, hogy előző életemben francia voltam vagy skót. Valamiért nem tudta eldönteni, a kettőből melyik. Soha nem hittem igazán az előző életekben, legalábbis ilyen formában nem. Persze az efféle, félálomban látott képekre szépen rímelne, hogy korábbi inkarnációim egyes pillanatai villannak fel ilyenkor.

Az egész annyira intenzív és életteli atmoszférával átjárt, hogy nem írhatom pusztán a képzelet vagy az álomtevékenység számlájára.

Persze lehet, hogy az agyamban felhalmozódott számtalan kép és benyomás áll össze ilyenkor kisfilmekké. Nem tudom. De inkább hajlok arra, hogy valami másról van szó. Szinte semmit nem tudunk arról, amit Jung kollektív tudattalannak nevez, és talán ezek a képek is erről az ismeretlen vidékről származnak. Már nem hajózhattam ki ezekkel az ismeretlen férfiakkal és nőkkel, nem kerülhettem meg velük Isztria sziklás partjait, hogy eljussunk Cherso szigetére. Ahol annak idején láttam egy apró, elhagyatott kápolnát, amit telezsúfoltak ókori amforákkal. Áradt ki a tengerillat a rácsokon, odabent a félhomályban pedig ott hevertek a kagylókkal sűrűn benőtt edények egymás hegyén-hátán.

Olyan volt ez a kép, mint egy jelenés, mintha a tenger rejtett életébe pillantottam volna be. Vagy inkább mintha a történelem mélyére láttam volna, egy elfeledett kultusz kellékei közé. A kápolnától nem messze, egy vendéglő falára egy kardhal hatalmas farokúszóját szögezték. Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy egy hírnök tragédiáját látom, aki a határtalanság világából érkezett, de foglyul ejtették, darabokra vágták és a testrészeit elrettentő példaként kifüggesztették a városka különböző pontjaira.

Talán napszúrásom lehetett, de nem hiszem, inkább arról van szó, hogy a mediterrán világ határain járva sokszor támadtak ehhez hasonló benyomásaim, amelyek mintha a már emlegetett kollektív tudattalan mitikus emlékeit hordoznák. A tengeri térben járva talán áttetszőbbé válik az „én” máskor ólomköpenyként ránk nehezedő terhe,

és ebben az áttetszőségben jobban látszik mindaz, ami a lényünk mélyén rejtőzik.

Különös és idegenszerű benyomások ezek, olykor szédítőek és félelmetesek is. A tenger és az erdő nem véletlenül a tudattalan gyakori allegóriája. A tengerben tényleg van valami, ami képes kinyitni azokat a régen berozsdásodott zárakat, amelyek mögé elbújtunk, hogy megóvjuk magunkat ezektől a képektől.

Átvágok az óvároson, Koper félszigetre épült sikátorain. Sehol egy lélek, csak egy szemmel láthatóan részeg férfi, ahogy kétségbeesetten botorkál utánam és azt ismételgeti, hogy „I can’t find the youth hostel”. És hogy tudom-e, hol van a szállása. Sajnos nem tudom, de mélyen átérzem a bánatát.

Ezek az adriai óvárosok nagyon hasonlítanak egymásra, ha letennének valahol, meg nem mondanám, hogy ez most Lovran-e vagy Rovinj, esetleg Piran vagy Koper. A házak közelsége valami olyan, rég elfeledett közösségi tudatot és intimitást feltételez, amit mi már csak hírből ismerünk. Ennyire közel élni egymáshoz nem lehet másként, csak úgy, ha jócskán visszaveszünk az egyéni ambícióinkból.

A tengerrel szemben, a tenger közvetlen közelében élni talán nem is lehet másként,

csak így, egymás közvetlen közelében, mint egy halraj.

A kikötő mólóján néhány horgász üldögél, egymástól tisztes távolságban. Láttukra felrémlik, mit jegyzett fel a német író, W.G. Sebald a horgászokról a kevéssel a halála előtt tett kelet-angliai kóborlásai során: „Nem hinném, hogy ezek az emberek azért ülnének a tenger mellett nappalokon és éjjeleken át, hogy, mint ők maguk mondják, el ne szalasszák az órát, mikor arra vonulnak a vékony bajszú tőkehalak, feljönnek a fenékről a lepényhalak vagy a part felé úsznak az atlanti tőkehalak, hanem inkább csak olyan helyen akarnak lenni, ahol mögöttük van a világ, előttük pedig nincs más, mint üresség.” Kifejezéstelen arccal bámulják, ahogy a felkelő nap narancsszínűre festi a vizet és felszívja a horizonton mozdulatlanul lebegő párafüggönyt.

Majdnem húsz éve, hogy egy éjszakai vonatúton beszédbe elegyedtem egy szlovén férfivel, aki azt mondta, hogy sajnál minket, magyarokat azért, hogy nincs tengerpartunk. Hogy be vagyunk zárva a kontinentális életbe. A tengerpart hiánya valóban fájó és tényleg megfoszt bennünket attól, hogy nap mint nap szembesüljünk ezzel a színjátékkal, ami a végtelenség érzetét kelti, noha közel sem végtelen, csupán nagy és tágas.

Magyarország elvesztette az „akusztikáját”, ha jól emlékszem, valami ilyesmit írt Kosztolányi Trianon után.

Egy hatalmas teherhajó, a Stadt Dresden lassan beúszik a dokk mellé, hogy az óriásdaruk leemelhessék róla azokat a konténereket, amelyeket majd a szállás melletti kamiondepóból fuvaroznak mindenfelé a kamionosok. Ezek a teherhajók olyanok, mint a modernitás úszó katedrálisai, a világkereskedelem lomhán mozgó szentélyei, amelyek a játékmackótól a laptopig minden elképzelhető szirszarral terítik be a kontinenst folyamatosan, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt az online rendelések mámorában úszó fogyasztó.

Ezek a hajók mégis lenyűgözők. Ahogy elnézem a Stadt Dresdent, ismét eszembe jut, hogy egy hírnököt látok, csak a Cresen falra szögezett kardhallal ellentétben ez a monstrum nem a határtalanság világából érkezett, hanem a lassan ránk omló civilizáció valamelyik bugyrából.

S hogy mit üzen, arra ezen a reggelen gondolni sem merek, inkább pipára gyújtok és elnézem még egy darabig, ahogy lassan minden alak és forma feloldódik odakint, a nyílt vizeken.   

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés