Kiáltvány egy igazán elnyomott kisebbségért!

2021. január 27. 7:01

Veczán Zoltán
Mandiner
Az időbeosztás és az előre tervezés a fehér felsőbbrendűség egyik legelterjedtebb példája!

Magukat progresszívnek nevező személyek diadalként ünneplik, hogy Joe Biden amerikai elnök egyik első rendeletében eltörölte a transznőket sújtó diszkriminációt és kirekesztést a nők részéről a sportpályán, vagy hogy kilencven gendert ismer el a tudomány. Hogy a szabadság versét a faji megkülönböztetés ellen a színesbőrű Amanda Gorman szavalhatta el Biden beiktatásakor, vagy hogy az új alelnök, Kamala Harris is színes bőrű, ráadásul mindketten nők.

Persze, mindez rendkívül fontos, ahogyan az is, hogy interszekcionista forradalomban

minden kisebbség kisebbsége pontosan fel tudja mérni, milyen történelmi és strukturális hátrányokkal indul az életben,

és megkapja a megfelelő kompenzációt ezért a társadalomtól gesztusokban és materiális dolgokban egyaránt.

Azonban mindez csak a kezdet: ennél jóval mélyebben magunkba kell néznünk, ha az elnyomás fundamentumait akarjuk felszámolni.

Hiszen csak azt a fajta erőszakot lehet kiiktatni, amit felismerünk, amit erőszakként azonosítunk. Volt idő, amikor elfogadott dolog volt nők után füttyögni az utcán, születési nemének megfelelő névmásokkal jelölni az embereket, vagy azt mondani egy feketére, hogy fekete – ma már összerezzenünk erre, hiszen a napnál világosabb, milyen elnyomó kódokat rejtenek ezek a szavak. A logika, a megközelítés jó szándékú, mégis, kimaradt a felszabadításból egy olyan kisebbség, amelyik a mai napig a sötét középkorhoz is méltatlan elnyomásban él.

Nem kevés emberről van szó: a lakosság bő negyede, de felsőoktatásbeli tapasztalataim alapján akár a harmada is idetartozik. Köztük jómagam is.

Mi vagyunk a „késősök” – ahogy a többség nevez bennünket. 

Elnyomásunk, kirekesztésünk az emberiség írott történelmével egyidős: a késlekedőket erőszakkal cipelő angyalok Mózes könyvében (Móz. 19,16), a marathoni csata hírvivője, aki csak azért, hogy a krononormatív, ciszpontos többségből ne lógjon ki, inkább belehalt a futásba, hogy „időben” átadja a győzelem hírét, egészen közeli magyar példákig, például Szapolyai Jánosig, akit úgynevezett „késlekedése” miatt sűrűn okolták a mohácsi csata kimeneteléért… a sor végtelen, de általános jelenség minden történet esetében, hogy a kialakult konfliktusok miatt bűnbakként azt találták meg, aki akár szándékosan ment szembe a többséggel, akár csak véletlenül árulta el magát.

Az elnyomás ezer és ezer formában él tovább a mai napig. Ha magunk mögött is hagytuk a gyűlöletes, bigott blokkolóórákat a gyárakban, az e-mailek és telefonhívásokhoz automatikusan időbélyegző kerül a digitális eszközök elnyomó rendszerében – bélyegző, megbélyegzés, a nyelv minduntalan leleplezi a szándékot. S ezek az álmegoldások! Számos munkakörben

megvalósult a „rugalmas munkaidő”,

mintha nem lenne éppolyan ellentmondás, mint az „emberarcú rasszizmus” vagy a „humánus pogrom”.

Az utca emberét hiába tanították meg igényes kisfilmek arra, hogy rasszistának, szexistának, xenofóbnak lenni bűn, ha még mindig, minden helyzetben, önkéntelenül is a maguk bigott normái szerint felhatalmazva érzik magukat, hogy rárivalljanak, rádudáljanak az emberre, ha nem a szerintük megfelelő ritmusban halad, például a reggeli csúcsforgalomban. A magánjellegű kapcsolatokat is mélységesen áthatja, leterheli a delayfób kirekesztés.

Tegye a szívére a kezét az Olvasó: soha nem mondta még senkinek, hogy „már egy fél órája várok rád!”? Soha nem sürgette az előtte sorban állót a boltban, ha nevetségesen hamar elfogyott a türelme? Soha nem zaklatta iskoláskorú gyermekét azzal, hogy legyen más, mint amilyen valójában lenni szeretne, és érjen be – még leírni is undorító – „időben” az iskolába? 

Pedig semmi másra nem lenne szükség, csak egy kis empátiára. Hiszen bennünk is ott van a kisgyermek, aki még szeretne öt percet aludni – és ez a természetes állapotunk, nem a társadalom által ránk erőltetett, az órára, mint holmi normatív eszközre tekintő rendszer. Nemrég a National Museum of African American History & Culture (NMAAHC) által kibocsátott brosúra is rámutatott,

az időbeosztás és az előre tervezés maga a fehér felsőbbrendűség egyik legelterjedtebb példája.

Az ember családja, barátai sokszor nem is érzik, mennyire avítt, huszadik századi maradvány megpróbálni erőszakkal átnevelni az embert, mégis rendszeresen megpróbálják. A legrosszabb, hogy az elnyomás és a sokféle kirekesztés miatt meg is próbáljuk sokan, sokszor – mindhiába. 

Elnyomó szimbólumokkal vannak tele nem csak a közterületek – forgóóra a Nyugati téren, sokféle menetrend, offenzív, állandó elnyomottságunkra emlékeztető templomi harangszó – de még a magánéletünkbe is befurakodnak ezek a jelképek. Nem egy személyt ismerek, aki még arra is hajlandó volt, hogy a zsarnokság rabláncát, ébresztőórát vigyen a saját otthonába! Naptárak, határidőnaplók, mint a náci rezsim alatt a Mein Kampf, ha nem is kötelező, de erősen ajánlott használati tárgy, ha telefonos alkalmazás formájában, annál jobb, még más könyvek közé rejteni sem lehet. Észrevétlenül annyira magunkévá tettük a rendszer normáit, hogy még a legprogresszívebb híroldal, a 444 is „halogató fiatalokról” ír! Talán egyedül a tömegközlekedés áll ki mellettünk konzekvensen évtizedek óta, meg is kapja rendszeresen a magáét a többségi társadalomtól...

Persze, nem minden krononormatív cselekmény számít bigott, rosszindulatú lépésnek, hiszen van, amikor a kimondott szó mögötti szándék tiszta, mert sokan még mindig a klasszikus időszerepek között élik mindennapjaikat –

az óra az óra, a perc az perc, csak alkotmányba ne foglalják! –, észre sem veszik, ha kirekesztő módon fogalmaznak.

Például, amikor az utcán megkérdezik, mennyi az idő, sokunkat sokkol a dolog: mi ez, delayfób provokáció, otromba erőfitogtatás, netán az illető kompenzálni akarja, hogy ő maga is „késős”, és a többség szemében próbál ezzel társadalmi krediteket gyűjteni? Számos esetben állhat hasonló emberi szűklátókörűség vagy kivetített trauma az efféle gyalázkodás mögött, azonban mindig érdemes a dolgok mögé látni, és határozottan tudatosítani az illetőben, hogy sértő módon fogalmazott. A kirekesztő gyakorlatok szakadékot repesztenek közénk, de megértéssel, empátiával áthidalhatjuk ezeket.

A múltkor például a Népszínház utca környékén tették fel nekem az ezerszer hallott provokatív kérdést: „Hány óra van?”. Persze jókorát sóhajtottam magamban, mondván, már megint egy igazi kirekesztő seggfejjel van dolgom. Közben feltűntek a társai is, így minden okom meglett volna arra, hogy kihátráljak a helyzetből, hiszen nem érdemes minden konfliktust felvállalni. Eldöntöttem, hogy nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy félni lássanak, karomon felhúztam a kabátom ujját, hogy megmutassam, nincsen nálam óra, amikor láttam, hogy kés villan az egyikük kezében.

„Ne azon! A telefonodon mutasd!”

Csak ekkor néztem meg magamnak jobban őket: sötét képű, borostás, fiatalemberek voltak, orrhegyig húzott kapucniban, ütésre készen vettek körül. Mérhetetlenül elszégyelltem magam. Ez itt egy egyszerű rablás, én pedig máris kirekesztést láttam mögé!

Mázsás kő gördült le a szívemről, felszabadultan adtam át a telefonom, a pénztárcám kétheti fizetésemmel és a viszonylag új télikabátom. Az időt meg se nézték a telefonomon, nem érdekelte őket, csak az értékeim – milyen tanulságos, hogy ők éppolyan öntudatlan módon voltak szabadok, mint én rab, hosszú évekig! És milyen szép, hogy ezek az apró, emberi dolgok mutatják meg, mennyire nincs szükségünk az elnyomó rendszerre óráival, naptáraival és rendőreivel – mert mi így vagyunk egy nagy közösség: az emberiség.

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Á, felejtsd el. Nem te tartozol ahhoz a kisebbséghez, amelynek joga van eldönteni, hogy emlyik kisebbségnek jár védelem.

" Egyébként, ha megállapítom, hogy az egzakt tudományokon alapuló orvosolás nem is fejlődhetett volna ki máshol mint a fehér Európában, akkor az már rasszizmus?"

Keresztény gyökerek nélkül sem a felvilágosodás, sem az ipari forradalom nem történhetett volna. Nem is történt ilyen sehol máshol, amíg a fehérek oda nem mentek.

Én ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik két oldalt fel tudják bkunkoritani a nyelvüket.
Azt hiszem, ezt ezentúl jobb lesz eltitkolni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés