A román bíró és a négerezés: a gondolatbűnösség vélelméről

Azért már ne Brüsszelben vagy Washingtonban próbálják megmondani nekünk, hogyan kell helyesen magyarul (vagy románul) beszélni. A nyelv szervesen fejlődik, annak a közösségnek az ajkán, amely azt a mindennapi életben és ünnepein, jó- és balsorsban használja. Erőszakot tenni rajta, főleg idegen földről, nemcsak meddő vállalkozás, de ellenszenves arrogancia is. Kérdezzenek meg száz magyarul beszélő embert Dévénytől a Hargitáig, hogyan nevezzük sötét bőrű, gyapjas hajú embertársainkat, s közülük 99 azt fogja mondani: négernek. Történelmileg így alakult, mondhatnánk, hogy ez a latin eredetű szó terjedt el a magyar közbeszédben, sőt az irodalmi nyelvben is, egészen addig, amíg vonalas ideológusok el nem kezdték próbálni kiiktatni.

Amivel nemcsak az a probléma, hogy a demokrácia- és ideológiaexport őshazájában nem gondoltak arra, hogy az ő országukon túl is élnek fekete bőrű emberek, így ha ők meg is egyeznek az afroamerikai terminusban, legyen ez az ő dolguk, mi legyen a többi földrésszel?

Arról nem is beszélve, hogy a haladó ideológia maga is változékony e tekintetben. Kezdetben volt a „nigger”, így referálta a négereket például Mark Twain, az amerikai irodalom legnagyobb klasszikusa is, anélkül, hogy a leghalványabb rasszista gyanú merülhetett volna fel vele szemben. De a niggernek mennie kellett, átírogatták hát szépen Twain műveit, éppen úgy, mint a jó kommunista cenzorok szokták az ilyesmit tenni.

Ezt követően, képzeljék el, pécé lett a „black”, vagyis egyszerűen feketének hívták a fekete embereket. De hát üsse kő, fel lehet fogni egyfajta megkésett nyelvújításnak, pokolba az idegen eredetű szavakkal, amikor arra kiváló angolszász szinonima is létezik. De ez sem tartott sokáig, elérkezett a „colored” (színes) divatja. Ám mit tegyünk, amikor azt is ki lehetett gúnyos felhanggal mondani, meg hát közben feltámadt az afrikai eredet öntudata, a gyökerek keresése, így – pillanatnyilag – az afroamerikai a nyerő. Náluk.

éljen bár a világ bármely pontján. De ezzel mai szép új világunkban megüthetjük a bokánkat.

Mint a szegény román focibíróval történt a Paris Saint-Germain-Basaksehir BL-mérkőzésen. (Igen, mondhatnánk azt is, hogy labdarúgó játékvezető, de mi már csak szeretjük a könnyed, egyszerűbb megoldásokat, mint maguk az amerikaiak is, ahol Carter elnök is, akit Jamesnek kereszteltek – már ha az elő-, nálunk utónév kapcsán még PC az ilyen klerikális terminusok használata –, de a világtörténeti jelentőségű Helsinki Szerződésen mégis csak Jimmy-t írt a pontozott vonalra.) A tartalék spori a renitenskedő török másodedző kiállítását kezdeményezte a főbírónál, aki aztán pontosításra kérte őt, mégis kit küldjön le a kispadról? Sebastian Coltescu balszerencséjére a megfenyítendő személy éppen néger volt, így a kézenfekvő, biztos eligazítást adta kollégájának: azt a feketét (negru). 

Ez azután kiváló egérutat kínált a vétkesnek, aki vehemens (mű)felháborodással kérte ki magának a „rasszista inzultust”. Coltescu balszerencséjét fokozandó, a vétkéről a figyelmet egy kis rasszistázással elterelni kész Monsieur Webóval azonmód szolidaritást vállalt nemcsak saját, török csapata, hanem a történetesen francia ellenfél is, tele kiváló, szeretni való néger focistákkal, s mind levonultak a pályáról. A bolhából végül csak meglett az elefánt; a meccset félbeszakították, s ahelyett, hogy a vétkest megfegyelmezték volna, a bírót állították pellengérre. Pedig

s most mégis egész Európa előtt mosakodhat. Azon Európa előtt, amely büszkén hirdeti jogrendjének egyik sziklaszilárd alapjaként az ártatlanság vélelmét. Ám tudjuk (ha tudjuk), „diszkrimináció” gyanúja esetén a megvádoltra hárul önmaga tisztázásának terhe.

Agyrém, de itt tartunk.