Ez gyönyörű: órákat álltak sorba az érdeklődők, hogy meghallgathassák „Tavaszi szél vizet áraszt” című dalunkat

A Magyar Nemzeti Múzeumban főigazgatóságom idején rendeztük meg a Világkiállító magyarok című, méltán népszerű kiállítást. A témát régóta kutató és látványos kötetekben is megjelenítő Gál Vilmos rendezte tárlaton bemutattuk az 1851-es londoni világkiállítás óta eltelt időszak valamennyi expójának magyar eredményeit, az általunk épített pavilonokat, a nemzetközileg elismert, a világkiállításokon kitüntetett, máig nagy hírnévnek örvendő magyar termékeket s az eltelt százhetven esztendőben megjelenített versenyképes magyar mezőgazdasági, ipari és tudományos, iparművészeti, képzőművészeti alkotásokat. A nemzet múzeumában azok is bele tudtak kóstolni az expók varázslatos világába, akik sosem jártak a fantasztikus nemzetközi seregszemléken.

A mai, úgynevezett univerzális ki­állítások egyetemes témákat ölelnek fel, presztízst jelent rajtuk részt venni, szabályosan versengenek a nemzetek, hogy pavilonjuk látványa, technológiai felszereltsége, esetleges gasztronómiai kínálata megelőzze a konkurens országokét. Küzdelem folyik a rendezés jogáért is. Dubaj után az idei expót abban az Oszakában tartották, ahol már 1970-ben is volt világkiállítás, s a következő nagy, univerzális nemzetközi esemény megint arab országban lesz: a rijádi előkészületek nagyságát már az is jelezte, hogy milyen fantasztikus méretű, kialakítású és közérdeklődésre számot tartó pavilont épített Szaúd-Arábia Japánban idén. 

Hazánk a 1851-től kezdődően résztvevője az olimpia és a focivébé mellett a harmadik legismertebb és legnépszerűbb nemzetközi rendezvénynek, s minthogy nagyon helyesen mi is presztízskérdést csinálunk a jelenlétünkből, mindig messze nagyobb, látványosabb a pavilonunk mérete és megjelenése, mint ami az országunk és a nemzetünk nagyságából elsőre következne. Ez viszont mind a beutaztató turizmusban, mind gazdasági és kulturális kapcsolatokban megtérülő beruházása a mindenkori kormánynak.

Az idei világkiállítás óriási érdeklődő tömeget vonzott, a teljes időtartama alatt mindösszesen 30 millió embert. A kiállítás témája a jövő társadalmának kialakítása, életünk elképzelése a holnapban volt, amit eltérő módon fogtak meg az egyes nemzetek. A házigazdák például egy komplett, a helyben képződő műanyaghulladékot tengeri algával keverő újrahasznosító biogázüzemet építettek fel, bemutatva az algákban lévő óriási lehetőséget, megmutatva a lebomló műanyagok felé vezető utat. Az egész pavilon egyben egy látványos kortárs művészeti installáció volt. A mi rendkívül népszerű pavilonunkban a szervezők sokkal kevésbé konkrétan értelmezték a témát: folyamatosan élő műsorral fogadva a látogatókat elsősorban egy hangulatot, egy érzést s egyben az ősi értékekhez való visszatérésben rejlő lehetőséget akarták bemutatni. Japánban mind a magyar zenei kincsünk, mind a Kodály-módszer rendkívül ismert és népszerű, ezért is álltak 

Az éttermünk is méltán volt népszerű, a menüsor egyszerre illeszkedett a magyar gasztronómia hagyományokhoz és a mai nyugati trendekhez. Számomra egészen érdekes volt látni, hogy egy ebédért három-négy órát álltak sorba a japánok, s ez így ment fél éven keresztül napról napra. Egyébként az expó területét egy arénaszerű látványos faszerkezet vette körbe. Az a Fudzsi­moto Szószuke tervezte, akinek a Magyar Zene Házát is köszönhetjük. A választási kampány közepette, azt gondolom, az ilyen közös sikereinkről is említést kell tennünk.

A szerző író, kultúrpolitikus

Nyitókép: Magyar Nemzeti Múzeum weboldala