Nem-puccs – a Capitolium ostromának tanulságairól

2021. január 8. 16:42

Leimeiszter Barnabás
Mandiner
Nem az gyakorolja a hatalmat, aki kamerákat zúz szét, hanem aki kezeli azokat.

A capitoliumi „csata” nem volt az amerikai demokrácia legsötétebb napja, nem volt puccskísérlet, sem az elnyomott tömegek felkelésének nyitánya, ahogy a törvényhozás épületébe bejutók sem – Joe Biden szavával – „terroristák” vagy a rendszerellenes tettrekészség hősei.

Leginkább a politikai és médiakaszt, illetve az amerikai jobbos színtér keményvonalasai érdekeltek abban, hogy fölnagyítsák a történteket, negatív vagy pozitív előjellel sorsfordulóként rögzítsék a befolyásolni kívánt emberek tudatában.

Történelmi pillanat? Ha elfogadjuk, hogy ma nem az események, hanem az eseményekről alkotott képek formálják a történelmi tudatot, akkor talán – csak éppen

ezek a képek mérhetetlen károkat okoznak a jobboldalnak.

Lapunk kommentelői között többen kritizálták a capitoliumi zavargók erőszakosságát illető „finnyáskodást”.

Nos, nem az a naiv vélekedés van e finnyáskodás mögött, hogy „az erőszak nem old meg semmit” – az erőszak rossz, de a „demokratikus játékszabályokkal” kapcsolatos szlogenek dacára továbbra is fontos eszköz a társadalmi pozíciókért folytatott küzdelemben, elég csak a BLM-tüntetésekre gondolni.

A különbség ott van, hogy a BLM alkalmazta erőszak évtizedek hosszú munkájával kidolgozott morális-ideológiai mentségekkel van kárpitozva. Ennek folytán elegen gondolják úgy, hogy a BLM a jó ügyért harcol, és a mozgalom a túlkapásaival együtt is a történelem haladási irányába mutat. A BLM a maga tényleges valóságában fosztogatásokat, lángoló belvárosokat és anarchiát jelent, mégis gond nélkül beilleszthető az érzékenyítő gyerekmesék narratíváiba.

A capitoliumi demonstrálók viszont többé-kevésbé légüres térben hadakoztak.

Morális-ideológiai kárpitozás híján nem többek, mint a „narancsdiktátor” által „felhergelt” „szélsőjobboldaliak”, akik törnek-zúznak az amerikai demokrácia „szentélyében”.

Hiába a figyelemreméltó közvélemény-kutatási adat, miszerint a republikánus szavazók 45 százaléka jogosnak tartja a történteket, ez mindaddig nem jelent semmit, amíg nem sajátítják ki annak eszközeit, hogy morálissá tegyék az erőszakot. Nem az gyakorolja a hatalmat, aki kamerákat zúz szét, hanem aki kezeli azokat.

A másik kifogás a „fellázadó” trumpistákat méltató szövegekkel szemben általánosabb jellegű: a Capitoliumban éppen ugyanaz játszódott le, mint a „rabszolgatörvény” elleni tüntetések esetében. Nem erőszakot, csak az erőszak imitálását láttuk, a látogatókat elirányító kordonok között vonuló „terroristákat”, a szenátusi pulpituson trollkodó vikingjelmezes színészeket.

Közben abba belegondolni, hogy ennek az erőszakimitációnak mégis több halottja lett, elég lesújtó.

Lehetetlen volt, hogy az esemény eszkalálódjon: megrekedt önnön értelmetlenségében, és végül – mint valami lufi – laposan leeresztett. Furcsa lebegés és céltalanság, majd a csendes kifulladás – Régis Debray-től ismerjük a posztmodern lázadások szertartásrendjét.

Az ostrom újfent bizonyította azt az ugyancsak debray-i gondolatot, hogy

a huszonegyedik századi ember képtelen a klasszikus értelemben vett politikai cselekvésre,

ami szervezettséget, precíz együttműködést, határozott célt és a célhoz vezető lépcsőfokok józan feltérképezését feltételezi. Ezért nevetségesek egyfelől a „puccskísérlet” miatt rémüldöző, másfelől a „dicső” MAGA-forradalmat vizionáló kommentárok. Még ha valaki (mint egyes kommentelőink) jogosnak is vélné a tüntetők azon igyekezetét, hogy megakadályozzák a választási eredmények hitelesítését, és hatalomban tartsák Donald Trumpot, nehezen érthető, hogy mi elismerésre méltót találhat a semmi téttel nem rendelkező, cselekvést tettető hőbörgésben.

A történtek mérlege ez: a tényleges cselekvésnek még csak az esélye sem volt meg, ennek híján minden úgy zajlott le, mint ahogyan egyébként is lezajlott volna; viszont képek sora született, amit az elkövetkező években módszeresen a jobboldal ellen fognak felhasználni; született emellett egy ürügy is, ami a populista elemeknek a jobboldalról való kiszorítását fogja szolgálni. És ott vannak azok, akiknek a halálát semmilyen öblös MAGA-hitvallás, semmilyen „végső kétségbeesést” játszó nihilizmus nem teszi jóvá.

Ezek után viszont szögezzünk le egy dolgot, ami nem került elő az eddigi értelmezésekben: bármennyire is nem volt a Capitolium ostroma „forradalom”, de még esemény is alig, bármennyire is önsorsrontó és értelmetlen volt, amit az épületbe betört tüntetők tettek –

ennyire „szubverzív”, „tiszteletlen”, felforgató, provokatív, tekintélyromboló jeleneteket régen láttunk.

Gondoljunk a férfira, aki Nancy Pelosi házelnök íróasztalán nyugtatta a lábát: ezt a tökéletes – mert az érzéketlen hatalmasokon felülkerekedő plebsz örök toposzát megjelenítő – szentségtörést mikor fogják utolérni az állami pénzekből „tabudöntögető”, „polgárpukkasztó” művészek, a nagyvállalatok és a média által felkarolt társadalmi harcosok?

A szentségtörést, a vakmerészséget az teszi teljessé, hogy az elkövetők nem számíthatnak támogatásra egyetlen hírességtől vagy befolyásos szervezettől, de a jobboldali politikusoktól sem, akik teljes erejükből igyekeznek elhatárolódni az ostromtól – nincs is mit védeni azon, ami történt.

Az ostromlók a totális becstelenség bélyegét vették magukra, és még haláluk sem tarthat számot együttérzésre vagy érdeklődésre a nyilvánosságban, hiszen összeesküvés-hívőkről van szó. Mindez nem mentség – de legyen viszonyítási pont, amikor legközelebb valaki azzal próbálja eladni magát, hogy „bátran”, „félelmet nem ismerve” száll szembe a társadalmi elvárásokkal.

Összesen 118 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés