Semmi forradalom

„Az én életem nem élet

Csak életet játszik

Az a fa vagyok kérlek

Aki a vízbe látszik”

(Szép Ernő: Életem)

Ezen a héten három napon át sorozatban nem történt semmi a Kossuth téren. Ennek talán ellentmondani látszanak a könnygázfelhők, a füstgránátok, a felgyújtott szánkók meg a veres MSZP-lobogót lengető, flamboyant Nyakó István, de az „eseményeket” követve leginkább a teljes céltalanságuk maradt meg bennem, egyszeri nézőben.

Mert ugyan mi történt volna, ha a tüntetők átverik magukat a rendőrsorfalon?

Orbán helyzete talán még sosem volt szilárdabb, a társadalom jelentős része elégedett a kormány politikájával, de legalábbis nem viszonyul hozzá kifejezett ellenszenvvel, a tüntetők mögött tehát nem állnak széles néptömegek.

A csütörtöki tüntetés elején felszólaló Tamás Gáspár Miklós arról beszélt, újdonság az, hogy a „diákok, értelmiségiek, szakszervezetek egyértelműen föllépnek az önkény ellen”. Megszámolni is nehéz, hányszor érkeztünk már efféle sorsfordító pillanathoz az Orbán-kormány regnálása alatt. Ott volt a Milla a szép emlékű Karsay Dorottyával (aki manapság „#Trans #nonbinary #disability warrior. #Metoo.” aktivista), ott voltak a netadó elleni tüntetések, az iWiW-alapító Várady Zsolt ellenzéki hálózatépítése, a CEU melletti demonstrációk meg az oktogoni technopartik, legutóbb pedig a választást követő árpádsávos-szivárványos tüntetések – megannyi történelmi egymásra találás, megannyi utolsó szög a rezsim koporsójában.

Mindeközben a rendszer – nagyon úgy tűnik, hosszú-hosszú évekre – beállt.

Ne legyünk azonban igazságtalanok, a tüntetések céltalansága nem a magyar ellenzék sajátja, hanem általános jelenség a nyugati világban. Hiszen

jobban szólva változott meg teljesen. Az úgy nehezen működik ugyebár, hogy hangsúlyozzuk demokratikus, erőszakmentes jellegünket, de közben mégis lándzsára tűznénk a Bastille őreinek fejét.

Az igazi forradalom ott kezdődik, ahol a lázadók elfelejtik az olyan hóbortokat, mint az emberi jogok, a legitim hatalomátvétel és így tovább.

A huszonegyedik század meghasonlott, végzetesen kifinomult, burzsoá tüntetője viszont nem képes őszintén és önfeledten átadni magát az erőszaknak, így aztán

Ezek azonban nem történelemcsináló eszközök; ennek megfelelően pedig a hatalom is az erőszak olyan ironikus, szinte játékosan posztmodern formáival válaszol, mint a vízágyú vagy a könnygáz. Ennek ellentmondó példák persze vannak (rögtön eszünkbe jutnak a 2006-os rendőri túlkapások), de a mai tüntetéskultúrát általánosságban véve az eszkalálódás lehetetlensége határozza meg.

A történelmi tett nem nyolc napon belül gyógyul, az utcai politizálás viszont manapság nem tud kitörni a járóbeteg-ellátás keretei közül. Így aztán a tüntetések célja is megváltozott. A társadalmi cselekvés e fajtáját nem minősíti többé az, hogy nincs konkrét tétje.

Nem arra szolgál, hogy közvetlen, kézzelfogható változásokat kényszerítsen ki, hanem arra, hogy erős képeket, magával ragadó szimbólumokat termeljenek ki vele a tiltakozók, mint például a puskacsőbe virágot dugdosó hippik, vagy éppen a periférikus néprétegek elégedetlenségét láthatóvá tévő sárgamellényesek.

Ezek az igéző képek szabadítják el aztán a társadalmi változás energiáit, amik persze tovább szélesíthetik a materiális térben zajló tiltakozást (a tüntetőkhöz további tízezrek, százezrek csatlakoznak, megszaporodnak az erőszakot imitáló történések, és mindezzel együtt persze a képek), de főképpen a tömegkommunikációs csatornák elözönlése útján hatnak. Alkalmas körülmények között pedig kiérlelik azt az erkölcsi erejű narratívát, ami felülírja a hatalmon levők uralmát igazoló, nagy Elbeszélést.

Az elhajított sörösüveg nem történelemcsináló eszköz, de a képe kellő kontextusba ágyazva az lehet. Ebből fakad, hogy

A tüntetők egy nagyjából állandó szertartás szabályai szerint megidézik a múlt tényleges forradalmait (vonulgatás, hörgő szónokok, a jelképes terek megszállása, dulakodás a rendfenntartó erőkkel, esetleg barikádépítés és kirakatok megrongálása), de a történtek sehova se futnak ki, tényleges súlyuk nincsen, annál is inkább, mert a történteknek csupán a felszínük számít. A mai „forradalmak” központi motívuma a horzsolás, az alig néhány milliméterre hatoló sérülés, ami mégis erőszakot „játszik”, látszatot kölcsönöz egy nem létező történésnek.

Ebből a szempontból érdemes vizsgálni a Kossuth téri tiltakozók erőszakos(kodó) vergődését is. A primitív üvöltözésnek, a dobálásnak, a lökdösődésnek, a gyújtogatásnak, a verbális agressziónak és a többi színjátszóköri fogásnak akkor lenne értelmük, ha az összevisszaságukból előmagasodna valami drámai, szimbolikus kép.

Ehelyett mit kaptunk? Az ellenzéki újságírót, aki a füstfelhőben éli ki a hiúságát. A szocialista képviselőnőt, aki fuldoklást színlelve nyilatkozik „Egon úrnak”. Az ellopott szánkókat. És főleg: ugyanazokat az arcokat, mint mindig, mint minden sorsfordító, rezsimbuktató pillanatnál.

A tüntetők nagy szerencsétlenségére és minden hergelés dacára

sőt az elvárhatónál is nagyobb fokú engedékenységet tanúsít a hőzöngőkkel szemben. (Nem enged tehát az olyan rendpárti, neofasiszta szirénhangoknak, mint például a Tóta W. Árpádé, aki már 2003-ban rámutatott: „Le kellene már számolni azzal a hülyeséggel, hogy demokráciákban a rendőrnek muszáj tehetetlennek lenni. Arra tartjuk ugyanis többek között, hogy megfegyelmezze azt a fix csőcseléket, amely időnként hídblokáddal és utcai garázdálkodással éli ki aktivista ostobaságát. Nem málészájjal bámulni, ahogy néhány száz feltüzelt félállatka trombózist okoz a közlekedésben, vagy éppen lokálisan megszünteti a demokráciát. Tessék ilyenkor lövetni, ahogy normális országokban szokás.”)

Áldásos dolog a tűrés képessége: a mártírság a létező leghatásosabb igéző kép, így nem meglepő, hogy a rendőrség még véletlenül sem kockáztatja meg azt, hogy erősebben csapjon oda a deszkás hülyegyerekeknek. Az ellenzéki sajtó igyekezete, hogy túlkapásokat varázsoljon elő a semmiből, annyira izzadságszagú, hogy foglalkozni sem érdemes vele.

Az erőszak tényleges elszabadulása 2006-ban a hatalom erkölcsi megsemmisüléséhez vezetett. A túlóratörvény elleni demonstrációkon termelődő képek leginkább a folyamatosan dobált, szidalmazott, megráncigált rendőrök iránt ébresztenek rokonszenvet.

A Kossuth téri tüntetők pedig még azt a horzsolást sem kapják meg, ami értelmet adhatna a tiltakozásuknak. Úgy is fogalmazhatnánk: az ellenzék tehetetlenségét nem az Orbán-rendszer agresszivitása, hanem éppen a végtelen türelme okozza.