Pályaszéli franciák: kik azok a sárgamellényesek?

„Éljen a majonézes tojás!” – A kortárs francia író, Benoît Duteurtre Le retour du Général című, amúgy nem túl jó regényében a politika porondjára negyven évvel vélelmezett halála után visszatérő de Gaulle tábornok ezen szlogennel hirdeti meg a nemzeti ellenállás új programját, amelyhez csakhamar csatlakoznak azoknak a franciáknak a tömegei, akik megelégelték, hogy

Így például a majonézes tojástól, a francia bisztrókultúra szerves elemétől.

Duteurtre könnyed szatíráiban (így például a magyarul is megjelent A kislány és a cigarettá-ban) a modern nyugati társadalmakat átszövő erkölcsi tilalmakat és az egészségfanatizmust figurázza ki.

A sárgamellényesek mozgalmával mintha megelevenedne képzeletbeli forradalma. Bár a tüntetéseket egy nagyon is konkrét intézkedés – az üzemanyagadó további emelése – robbantotta ki, a tiltakozás mögött egy általánosabb rossz érzés húzódik. Ahogy egy, a Le Monde által megszólaltatott tüntető, a 48 éves Lionel fogalmazta meg, aki egyébként Macronra szavazott az elnökválasztáson: „Nem vagyok már szabad otthon, Franciaországban. Egyfolytában a radarozással meg az ellenőrzésekkel stresszelnek minket. Nem cigizhetünk többé. Ha ittunk egy pohárkával, már félünk volán mögé ülni”.   

Nemzeti együttzavargás

A hétvégén a Gergényi-díjas módszerekkel operáló rendfenntartó erők és az egyre inkább radikalizálódó sárgamellényesek harca nyomán ismét könnygáz- és füstfellegek lepték el Franciaországot. A letartóztattak közt számos vidékről érkezett, 30 és 40 év közötti férfi találni, akik az őket meghallgatni nem hajlandó kormányzattal szembeni polgári ellenállásként tekintenek az utcai harcra. Az erőszakoskodók közt

de számos piti külvárosi fosztogató is felütötte a fejét.

Édouard Philippe miniszterelnök hétfőn bejelentette: a kormányzat fél évre felfüggeszti az üzemanyagadó emelését, emellett további életszínvonal-javító intézkedéseket helyez kilátásba. Kétségkívül ideje volt a bejelentésnek, a 133 sérültet hátrahagyó szombat ugyanis megmutatta, a rendbontás nem csupán könnyed forradalmi partikellék immár. Kérdés azonban, mire lesz elég a kormányzat meghátrálása: a sárgamellényesek a közösségi oldalakon már nagyban szervezik az újabb hétvégi tüntetést, egyes szakszervezetek pedig vasárnap estétől kezdődő, határozatlan idejű sztrájkra hívnak.

Periférikus Franciaország

A sárgamellényesek szigorúan apolitikus mozgalomként tekintenek magukra: ugyanúgy megtaláljuk köztük a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország, mint a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés híveit, ahogyan a csalódott Macron-szavazókat is. 

A Le Monde a tiltakozók által közzétett követelések vizsgálata alapján úgy ítéli, a sárgamellényesek programja közel áll a szélsőbalhoz, ugyanakkor Le Pen nézeteivel is összeegyeztethető, Macron liberális elveitől viszont roppant távol esik.

Yves Mamou, a Le Monde volt újságírója szerint a sárgamellényes mozgalom nem forradalom, épp ellenkezőleg, restauráció, ami helyreállítja a demokráciát, erőszakosan elutasítva azt a forradalmat, amit a Mitterrand-korszak óta az elitek szabtak ki a franciákra – természetesen a megkérdezésük nélkül.

E mélyen antidemokratikus forradalom vívmánya volt az euró bevezetése, a határok megnyitása, a muszlim bevándorlás, a nép problémáitól teljességgel elszakadt politikai osztály pedig

amin egymástól idegenkedő, elzárkózó közösségek osztoznak – mutat rá Mamou.

Az újságíró hozzáteszi: bár a sárgamellényesek nem hozzák fel explicit módon ezeket a témákat, lázadásuk az üzemanyagadó emelése ellen éppen a „multikulturalista és antiszekuláris fekély” finanszírozását akadályozza meg.

Christophe Guilluy geográfus, egy, a leszakadó francia régiókról, a „periférikus Franciaország” népéről szóló bestseller szerzője a Guardianben igyekszik megfejteni a jelenséget. Bár az elmúlt évtizedekben az ország egyre gyarapodott, az átlag francia gazdagabb, mint korábban, paradox módon a szegénység is nőtt, vele együtt pedig a munkanélküliség és a létbizonytalanság.

„A fő kérdés nem az, hogy a globalizált gazdaság működőképes-e, hanem az, hogy mit kezdjünk ezzel a modellel, ha képtelen egy koherens társadalmat létrehozni?” – fogalmazza meg a probléma lényegét Guilluy, aki sikerkönyvében részletesen feltárja azt a folyamatot, amely ma autógyújtogatásra és a düh céltalan kiélésének egyéb formáira készteti a globalizált rend veszteseit. Azokat a lakosokat tehát, akik az államterület mintegy 60 százalékát, az összes francia település közel 95 százalékát (!) kitevő periférikus Franciaországban élnek.

Egyrészt mert követték az először vidékre telepített, aztán persze bezárt gyárakat, másrészt mert megtapasztalták az urbánus multikulti csődjét – azt pedig nem engedhették meg maguknak, hogy az élhető körülményeket nyújtó, dzsentrifikált városi negyedekben telepedjenek le.

Láthatóság

„A munkások immár nem ott élnek, ahol a munkahelyek vannak – ez pedig egy kulturális és társadalmi sokkhoz vezet” – fogalmaz Guilluy. A nagyvárosok eközben furcsa változáson esnek át: miután az alsó-középosztály is elhagyni kényszerül őket, csak a gazdagoknak lesz maradásuk, illetve a frissen beáramló bevándorlóknak, akik a többségi társadalom normáira fittyet hányva építgetik külön világukat. „Itt van a paradox: a nyílt társadalom olyan világot eredményez, amely egyre inkább zárt a dolgozók nagy része felé” – írja a geográfus.

A cserbenhagyott osztályok frusztrációja táplálja a populista mozgalmakat, de egyfajta „ellentársadalmat”is létrehoznak, amelyet az „újragyökerezés”, a hagyományos értékekhez való visszatérés jellemez. Miközben a demográfiai folyamatok azzal fenyegetnek, hogy kisebbséggé válnak, ezek

Azt szeretnék, hogy ne nézzék többé „szánalmasnak” őket, ahogyan azt Hillary Clinton ejtette el egyik őszinte pillanatában. Vágyaik mindenestül egyszerűek: hadd őrizhessék meg társadalmi-kulturális örökségüket.  A geográfus Mamouval egyetértve jelenti ki, hogy a tüntetők tudatosan nem fogalmazzák meg nyíltan az identitásproblémákat, ez esetben ugyanis rögtön rasszistának és szélsőjobboldalinak titulálnák őket.

Az identitás kérdése mindenesetre nagyon is meghatározó a sárgamellényesek mozgalmában,  a francia társadalom túlnyomó része pedig az erőszakoskodások ellenére töretlenül a tiltakozók mellett áll – hangsúlyozza Guilluy.

A sárga mellény jelkép: a leszakadó osztályok ismét láthatóvá váltak, „megnyerték a kulturális reprezentáció csatáját”.