Aki Mohács borász hagyományait teremti újra – Horváth Zoltán a Mandinernek

2020. november 28. 7:01
„Kitűnő termőhely ez, csak senki nem tudja” – mondja Mohács szőlész–borász hagyományairól Horváth Zoltán. A horvát származására is büszke, lokálpatrióta borásszal és népzenésszel a sokszínű baranyai és mohácsi hagyományokról, muzsikáról, borról és busókról beszélgettünk Pincesor portrésorozatunk újabb részében.

Interjú: Sámson Gergely. Fotók: Leyer Szilárd, Sebestyén László és Horváth Zoltán.

Horváth Zoltán egy már-már feledésbe merült vidéken kezdett borászkodni jó tizenöt évvel ezelőtt. A palackon a felirat: Planina – a mohácsi sokácok így hívják a szőlőhegyet. A horvát–magyar népzenész borásszal nem először találkoztam: kóstoltam borait a mohácsi szőlőhegyen, ahol az este leszálltával a hangszerek is előkerülnek, és tamburaszó zengi be a tájat. A déli határ közelében vagyunk, ahol hosszú ideje élnek együtt különböző nemzetiségű emberek. Nyári estéken könnyű belefutni egy görög vagy délszláv körtáncba, a piacon pedig mindig van stifolder és kulen – sváb és horvát kolbászfélék. 

Pincesor rovatunk újabb része!

***

Horváth Zoltánt ma leginkább a Planina borok miatt ismerik az emberek. De honnan indult, mielőtt elkezdett volna bort készíteni?

Horvát szakos bölcsész vagyok. Lehallgattam hat évet néprajzon, aztán a munka és az élet felülírta a terveimet, így ezen a szakon végül nem diplomáztam. Ezt így idősebb fejjel sajnálom, nem is fogok már nekiugrani, de azóta is hobbi néprajzosként folyamatosan olvasom a forrásokat, szakirodalmat.

A saját családom történetéből, gyökereiből, visszaemlékezéseiből sok mindent rekonstruáltam,

népszokásokat, hagyományokat és persze ezek továbbélését. Az elsődleges információ, az adatközlők, a tiszta forrás eltűnőben van.

Sosem rejtette véka alá a származását. A horvát nyelv és kultúra mélyen gyökerezik a családban?

A horvát nyelv nálunk családi hagyomány, hiszen magyarországi horvát nemzetiségű családban születtem, kettős identitással. A horvát vonal mindkét szülőm oldaláról megvan, tulajdonképpen csak egynegyed részben vagyok magyar. Beleszülettem egy olyan közegbe – Mohács és Dél-Baranya –, ahol a magyarországi sokác horvátok a hagyományaikat a mindennapokban is megélték. A nagyszüleimtől nap mint nap hallottam a nyelvet. Budapesti két tannyelvű gimnáziumba jártam, ott fedeztem föl a népzenét, innen pedig egyenes út vitt az egyetem néprajz szakára.

Személyes indíttatás volt ez? A saját gyökereit akarta kutatni?

Nem teljesen tudatosan. De az, hogy a népzenével foglalkoztam, valamiféle irányt mutatott. Eredetileg biológiát szerettem volna tanulni, fel is vettek Zágrábba. A nyári szünetben kaptam munkalehetőséget a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban: régi hangfelvételeket rendszereztem. Ezek főként népzenei archív felvételek voltak, illetve mondák, hiedelmek, népmesék, népi imádságok – mind horvátul. Régi gyűjtések, amelyeket fontos feladat volt kategorizálni, én pedig élvezettel foglalkoztam velük. Az igazgató úr is látta, hogy tetszik a dolog, ezért azt mondta: „elintézem, hogy átvegyenek néprajzra, bízd csak rám” – el is fogadták a kérvényemet, simán átvettek TTK-ról BTK-ra. Két és fél évet hallgattam Zágrábban,

aztán közbeszólt a háború.

Mikor történt ez?

‘91-től ‘94-ig tanultam Zágrábban, ahol jó kapcsolataim alakultak ki, barátságok születtek, majd tragédia is történt a háború kapcsán, ezért úgy döntöttem, hazaköltözöm. Pécsett akkor indult a néprajz, ott folytattam az egyetemet. Később munkalehetőséget kaptam Budapesten, ezért felköltöztem, végül az ELTE-n diplomáztam horvát szakon. A Vujicsics együttessel is akkor kezdtem el komolyabban, állandó tagként dolgozni.

Milyen hangszeren játszik?

Pengetősökön játszom, balkáni népzenékre specializálódtam. Elsősorban prím tamburán, de igazából bármilyen népi pengetős hangszeren elboldogulok a nagybőgőtől a kísérő hangszerekig. Viszonylag későn, nyolcadikos koromban került először a kezembe hangszer, az unokatestvérem tamburáján kezdtem játszogatni. Ahogy bekerültem a két tannyelvű gimnáziumba, volt ott egy helyi tánccsoport kísérőzenekarral, egymást tanítgattuk és élveztük, amit csinálunk.

Otthon, Mohácson ez a kultúra a hétköznapok szerves része volt,

de mi ezt nem fogtuk fel tudatosan.

Azt gondolnám, egy kamasznak ciki lehet az öregek hagyományos zenéjét hallgatni.

Abban a közegben ez nem volt ciki. A fiam kitűnően tamburázik, zenekara van, játsszák a népzenét – apa pincéjében, amikor vendégek vannak, vagy Mohácson, ahol a busó zene nem ciki. De a pécsi gimnáziumban jó, ha három ember tudja, hogy ő mivel foglalkozik.

Tehát Mohácson élő ez a kultúra, de Pécsett már nem?

Úgy látom, Pécsett azért létezik horvát tánccsoport, mert a környékbeli falvakból még beszivárog valami, de már ott is erős az asszimiláció. A gyerekek már nem foglalkoznak vele. Hangosak a pécsi horvátok, de belülről úgy látom, bajban vannak az utánpótlással. A nagy betelepülések mintegy négyszáz évre nyúlnak vissza. Az asszimiláció üteme egyre gyorsabb. A népzene és a néptánc lehetett volna egy megtartó erő, de a mai kütyüs világban, azt gondolom, menthetetlen.

Hogyan éli meg ezt a horvát–magyar kettős identitást?

Felnőtt fejjel ez csodálatos dolog. Amikor például a hazájukat elhagyni kényszerült ötvenhatosokról van szó, magyarként tudok együtt érezni velük. De amikor a horvát tengerparton vagyok, és reggel a kávézóban megkérdezik, melyik országrészből jöttem, jól tud esni. Hiszen az ember tudja, hogy valahova tartozik. Tartozhat oda is, ide is, és

ha valakinek kettős identitása van, mindkét kultúrát ismeri, azt gondolom, duplán gazdag ember.

A két identitás nem áll szemben egymással. Az egyetemen sokat foglalkoztam a magyar és déli szláv népszokások összehasonlításával. Érdekes dolog látni a közös szokásokat és vidékek közötti eltéréseket.

Mohácson működik a nemzetiségek közötti békés együttélés? A hétköznapokban számít is bármit a nemzetiség?

Extrém hülyék mindenhol vannak, de a város lakossága szereti, hogy soknemzetiségű. A mohácsiak örülni tudnak annak, hogy – divatos szóval – multikulturális vagy inkább sokszínű, sokoldalú közegben nőhetnek fel. Van sokác, cigány, sváb haverom, néha zrikáljuk egymást, de nincs sértődés, nincs harag. Fontos, hogy a város emblematikus rendezvényét, a busójárást – ami most sajnos el fog maradni – mindenki a magáénak érzi. Beöltözik sokác, magyar, sváb, cigány, szerb. Ha megszólal a tambura, az emberek rögtön tudják, hogy ez busó zene. A tamburát elsősorban cigány zenészek éltették tovább, köztük nem ritka a magyar–szerb–cigány hármas identitás.

Horváth Zoltán zenésztársaival

A délszláv háború idején volt érezhető feszültség a mohácsi horvátok és szerbek között?

Nem volt. Ellenségeskedés korábban sem volt, de – a vallás miatt – a vegyes házasság sem volt jellemző. Sajnos a szerbek nagyon kis létszámban maradtak meg Mohácson. Főleg az első világháború után rengetegen áttelepültek,

itt hagytak földet, malmot, gazdagságot – sokan ezt később megbánták.

Az apró baranyai falvakban sok szerb lakott korábban, kevés család maradt itt, de a templomaik megtalálhatóak a mai napig.

Mohácson kívül élt Zágrábban, Pécsett, Budapesten és az agglomerációban, mégis visszajött Mohácsra borászkodni. Hogy került a képbe a bor?

A turnézás hozta: a Vujicsics együttes európai turnéinak köszönhetően jutottam el a borig. Persze, előtte is boroztam, de amikkel fiatalként találkoztam, azokat inkább csak kólával volt érdemes elfogyasztani. Olasz és francia vidékek voltak rám nagy hatással. A fő cél, amikor elindultam, az volt, hogy megmutassam a mohácsiaknak, milyen értéken ülnek. Hogy milyen aranytojást tojó tyúkjuk lehetne, ha ezt felfognák. Ufóként néztek rám, mikor egyszerre betelepítettem négy hektárt. Az én korosztályom azt mondta, nem vagyok normális. Persze, ez részben önmegvalósítás, az ember meg akarja mutatni a világnak. Amikor indultam, jó példa volt előttem Andreas Ebner, aki csodát hozott létre a pécsi borvidék másik végén, egy teljesen no name termőhelyen. Egyébként

az ország nagy része kitűnően alkalmas szőlőtermesztésre.

Somogyban, amikor látom a lepusztult pincéket, az az érzésem, hogy kis Toszkána lehetne azokkal a domboldalakkal. Kitűnő termőhelyek vannak, köztük hűvösebbek – amik ma egyre jobban felértékelődnek –, de nincsenek kiaknázva. Olaszországban az ilyen helyeket egy gazda már rég betelepítette volna szőlővel és gyümölccsel, mi pedig még mindig kukoricát próbálunk termeszteni a domboldalakon, ahonnan lefolyik a víz és a tápanyag.

Néprajzos háttérrel másként kezd bele az ember a borkészítésbe?

Ha belemélyedünk a szőlő- és borkultúra hagyományaiba, történetébe, hajlamosak vagyunk – én is hajlamos voltam – lenézni a régieket, „hogy ezek milyen hülyeségeket csináltak a pincében”. Amikor az ember egyszerűsíteni próbál, sok ponton előjön, hogy mennyi mindent tudtak már az öregek. Bár a néprajzos énem azt mondja, lehet benne valami, alapvetően nem hiszek a biodinamikában, fel is adtam a könyv harmadik oldala után. Talán majd a fiam időt, energiát szán a tanulmányozására. Viszont nagyon is hiszek a komposztálásban, illetve abban, hogy ha a talajra odafigyelünk, és megőrizzük a minőségét, az biztosan eredményt hoz. De ha traktorokkal tapossuk a talajt, akkor tönkretesszük.

Planina Borterasz

Tehát a természetesség gondolata fontos önnek a szőlőművelésben?

Abszolút igen. Mondhatom, hogy jelentős mennyiséget elfogyasztok a saját boromból, és nem vagyok a magam ellensége, hogy mérget igyak. A növényvédő szerek mennyiségét ezért a minimálisra csökkentettem. Rovarölőt és gyomirtót egyáltalán nem használunk. Sok kézimunka, szellős lombfal, redukált termésmennyiség. De az sem jó, ha a szőlőt alulterheljük: az ideális terhelést kell megtalálni, és ezt a növény is meg fogja hálálni jó minőségű szőlővel. Vonz az organikus gazdálkodás, de az nagy odafigyelést igényel, sokkal többet, mint amit én ma a szőlőre tudok szánni. Ugyanis

a hat és fél hektáromat két ember műveli, amiből az egyik én vagyok.

Nem tudok minden nap minden parcellában ott lenni, és naprakészen követni a növényvédelmi előrejelzést.

És a borkészítésben hogyan látja a természetközeliség kérdését?

Sajnos van egy olyan irányzat, ami az érdeklődő borfogyasztók egy jelentős részét magával ragadta. Gyakorlatilag szembeállították a konvencionális és az ún. természetes felfogást. Nem létezik teljes spontaneitás. Aki a szakma szabályait nem ismeri, nem fog tudni jó ízű natúrbort készíteni. Álságos dolog úgy visszamenni a természetbe, ahogy ott soha nem is voltunk. Amikor már a római korból fennmaradt dokumentumban arról lehet olvasni, hogyan kell a bort kezelni, és mennyi ként kell tenni egy amforába, akkor nincs miről beszélnünk a kénmentesség terén. Nincs kénmentes bor. Illetve van, de értelmetlennek tartom. Félrement erjedések tömkelegével, borbetegségek állatorvosi lovaival találkozik az ember. Még egyszer mondom: a szakma szabályai szerint, legalább az alapokat elsajátítva, ismerve, alkalmazva lehet egyáltalán nekiállni natúrbort készíteni.

Ön is próbálkozott ilyesmivel?

Magamnak, kísérletképpen készítettem háromszáz palackos tételeket. Egyik sem hibás, tiszta illatuk, ízük van, egy a lényeg: nem szeretem inni őket. Kizárólag olyan bort rakok ki a vendégeim, barátaim elé, amit én is szívesen fogyasztok.

És milyenek azok a borok, amiket ön is szívesen fogyaszt?

Tiszta, gyümölcsös ízűek. Ezek a borok mindig tartalmaznak ként, és senkinek sem fog fájni tőlük a feje. Fajtakarakteresek, felismerhetőek, ez a lényeg. Nem nélkülözik a termőhely adottságát, mert amikor megkóstolják, azt mondják:

ez teljesen más, mint a villányi vagy a szekszárdi. Mert ez mohácsi.

Mohács különleges vidék?

Nekem fontos, mert mohácsi vagyok. Istenadta, kitűnő termőhely ez, csak senki nem tudja. Azt hittem, ezt majd egyszerűbb lesz bevezetni a köztudatba. Kicsik vagyunk, kevés emberhez jutnak el a boraink. De ahol ott vagyunk, és megkóstolják őket, a misszió eléri célját: tudják, hogy Mohácson készül bor. A dél-baranyai borok tüzesek, zamatosak, tartalmasak. Ha borász odafigyel rájuk, akkor gyümölcsösek, kerekek, jóivásúak.

Munka a szőlőben

Jelent valamit, hogy Mohács a Pécsi borvidékhez tartozik?

Ez a kényszer szüleménye. Valaha egész Baranyát egy borvidékként emlegették, ebben benne volt Mohács, Villány, de a Baranya-háromszög is. Mostanában már mindenhol feltüntetem, hogy mohácsi a bor. Semmi jelentősége nincs, hogy a Pécsi borvidék alá vagyunk besorolva, hiszen ez egy nagyon heterogén borvidék. Ugyanennyi erővel lehetnénk szekszárdiak vagy villányiak is, ez már inkább borstílus kérdése. Egyáltalán,

jó kérdés, hogy miért kell nekünk huszonkét borvidék.

Milyen stílusú borokkal és milyen fajtákkal érdemes dolgozni Mohácson?

Nálam az elegancia, a gyümölcs fontosabb, mint hogy milyen vastag a bor. Fehérboros vagyok, ezért telepítettünk furmintot, csomorikát és olaszrizlinget most nemrég. Egy meleg, száraz termőhelyen is lehet száraz fehérbort készíteni, ha a tudásban megvannak az alapok. Szeretem a kékfrankost, de úgy tapasztalom, még mindig nehéz eladni, a nagyközönségnek nem kell. Még mindig a nyugatot majmoljuk, ez a mi hátrányunk. Ott vannak a régi fajtáink: lisztes fehér, bánáti rizling, miért nem szedjük elő őket? Miért tűnt el a kövidinka? Meg kell nézni a hagyományos fajtákat, az izsáki sárfehért, a csomorikát vagy akár az olaszrizling megfelelő klónjait: homokon és löszön is jó savaik vannak. A csomorika volt a pécsi pezsgő hagyományos alapanyaga. Neutrális, élénk, de elegáns savtartalmú, és nem cukrosodik be hirtelen.

A megváltozó klimatikus adottságokhoz hogyan tudnak alkalmazkodni?

Tizenöt év alatt még nem látok jelentős változást, talán csak a csapadék eloszlásában, de várjuk ki a végét. Fontos a tudatosság. Panaszkodnak mások, hogy nekik feleannyi lett a termésük, és kevés a lékihozatal. Fölteszem kérdést: kaszáljátok, gyomirtózzátok? Igen. Mióta? Jó tíz éve. Akkor itt a baj. Amikor nem tudjuk, hogy mit miért csinálunk, kényelmi okból kaszáljuk a szőlőnek minden sorát, akkor az az 50 mm csapadék, ami egyszerre leesik, leszalad róla. Nálam a sorokat felváltva kaszáljuk és szántjuk, így a csapadék jobban tud hasznosulni. Visszatérve az öregekre, nem véletlenül szántották ki-be a szőlőt. Lóval művelték, mozgatták a földet, a legfelső, ún. harmatgyökereket elvágták, lejjebb kezdődött a gyökérzóna, és aszálykor nem is volt probléma. A szőlő egyébként szárazságtűrő növény, megfelelő műveléssel szerintem később sem lesz szükség a csepegtető öntözésre.

Az elején négy hektárt telepített be, most hat és félnél tart. Tervben van a további növekedés?

Nem akarok ennél többet, mert nem győzném.

Olyan minőségű szőlőhöz, amivel dolgozni szeretek, kézimunka kell.

Nem találok ma olyan brigádot, akikre ezt a feladatot rá merném bízni, így nem is tervezek nagyobbat lépni. Látom a nagybirtokok legyengült szőlőit: nincs hozzá kapacitásuk, idejük. Pedig itt még olcsó a föld, és kitűnő adottságú termőhelyeink vannak.

Mi a jövőképe a Planina birtokkal kapcsolatban?

Egy nap majd át szeretném adni az egészet a fiamnak. Hadd fejlessze ő, fiatal aggyal, lendülettel, én pedig szívesen ülnék a traktoron napi nyolc órában. Persze, amit az ember felépített, ahhoz emocionálisan kötődik, de én olyan ember vagyok, aki hamar el tud engedni dolgokat. Nem sírnék, hogy többet járhatok horgászni vagy több hangszert tudok lecsiszolni. Zöldmezős beruházásként, nulláról létrehozni ezt, rendkívül strapás folyamat volt. Nem volt kárpótlásból vásárolt vagy bérelt területem, nem készítettem bort vásárolt szőlőből. A saját kezünkkel ültettük el a szőlőt, nevelgettük három évig, utána kezdtünk szüretelni, és fokozatosan megtanulni bort készíteni, konzekvenciákat levonni.

Tizenöt év után jutottunk el odáig, hogy valamit kapisgálunk a dűlőkről és a fajtákról.

Ha ezt valakinek két szüret alatt át tudom adni, az elképesztő előnyökkel indul. A fiam most még gimnazista, de borásznak készül. Szeretném, ha a diploma után ledarálna jó néhány szüretet külföldön, lehetőleg a déli féltekén, hogy őszre haza tudjon jönni segíteni. Szeretném, hogy lásson világot, és nem csak borászati, de értékesítési tudással is felvértezve térjen haza, és vegye át a vállalkozást. Örülnék, ha ő is megtartaná az alapelvet: hogy olyan bort készít, amit szívesen iszik. De ha úgy dönt, hogy narancsborban utazik, és beás a földbe 80 qvevrit – ősi grúz borkészítésben használatos agyagedény  –, azt mondanám, legyen, meg fogom kóstolni (nevet), de fogyasztani nem.

***

Sokácok

Horvát népcsoport, melynek tagjai Mohács környékén, a szerbiai Vajdaságban, a horvátországi Szlavóniában és Bosznia-Hercegovina egy részén élnek. A jellemzően római katolikus sokácok a török hódoltság idején kezdtek Boszniából északabbra vándorolni.

***

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó (Balatonboglár)

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba (Szekszárd)

Jásdi István (Csopak)

Gilvesy Róbert (Szent György-hegy)

Gál Tibor (Eger)

Bock József és Bock Valér (Villány)

Bárdos Sarolta (Tokaj - Bodrogkeresztúr)

Összesen 6 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés