Mi, borászok vagyunk a világ legelfogultabb lokálpatriótái.
Toszkánából érkezett borászokkal ülünk a teraszon a naplementében. Alattunk, körülöttünk szőlő, a tőkék árnyékai elnyúlnak a rövid zápor után élénkvörös földön, kicsit távolabb, a Balatonon vitorlák fehér háromszögei világítanak. Párás poharainkban csopaki. Nem kell sokat magyarázkodnunk.
Ebben a völgyben már a rómaiak is szőlőt műveltek. Villagazdaság működött a szomszédban, Balácapusztán, ezt a vöröskő oszlopfőt meg Paloznakon fordította ki az eke a kékfrankos telepítésekor. Aztán a magyarok: Guden úr 1079-es végrendeletében vinitorcsaládokat, szőlőt, bocskát és csobort hagyott a veszprémi káptalanra, amikor valamelyik Henrik ellen hadba vonult László (még nem szent) királyunk zászlaja alatt. Az első magyar magánokirat.
Úgy beszélgetünk a bor mellett, mint évezredekkel ezelőtt etruszk elődeik a volterrai főtér árkádjai alatt.
Számukra a Római Birodalom is intermezzo volt. Nálunk a hegyoldal pincéiben tartott pinceszer volt az alkalom, amikor a környékbeli gazdák és vendégeik megbeszélhették a világ dolgait. Otthon vagyunk Európában.
Mondjuk hozzájuk nem jutottak el Attila hunjai germán segédcsapataikkal, Toszkánát nem dúlták fel a tatárok, a törökök és a szovjetek. Még kalandozó eleink sem jártak arrafelé. A régi időkben talán csak akkor láttak arrafelé magyarokat, amikor Zsigmond királyunkat német-római császárrá választották, és Rómába tartott. Annak meg van már jó pár éve. Itt élünk ezerszáz éve egymás közelében, és nekik még arról sem volt fogalmuk, hogy Magyarországon bort termelnek.
Kóstolgatjuk a csopaki borokat, és láthatólag jól érzik magukat. Olaszrizling, aminek csak Olaszországhoz nincsen sok köze. „Olyasmi, mint a vermentinónk” – mondják. Szerintem azért annál jobb – persze nem mondom ki hangosan. A dombos táj is sok tekintetben hasonlít az övékre, bár a Balaton mégiscsak nagyobb víz, mint az Arno.
Mi, borászok vagyunk a világ legelfogultabb lokálpatriótái.
Az a borosgazda, akinek nem a saját völgye a legszebb, aki nem a saját borát tartja a legtöbbre, akár fel is hagyhat a mesterséggel.
Amikor besötétedik, elbúcsúzkodunk, autóba ülnek. Elgondolkozom, mennyire hasonló adottságai vannak Toszkánának és a Balaton-felvidéknek. Kultúrtájak, amelyeknek egyaránt része az épített örökség, a szőlővel borított domboldalak, a gasztronómia és lent a nagy víz. Meg az emberek, akik élettel, hagyománnyal töltik meg a tájat.
Mennyivel jobban használják az adottságaikat! Jó, mindig jobban éltek, tradícióik távolabbra nyúlnak. Még a Firenze és Siena között dúló háborúik is emberségesebbek voltak, ráadásul zömmel idegen zsoldosokkal harcoltak. Arrafelé tanulta ki a katonai mesterséget a mi Hunyadink is.
A 19. században volt egy időszak, amikor a Balaton-felvidék fejlődése a toszkán kultúrtájéra hajazott. Reformkori eleink színházat építettek Füreden, Festeticsék keszthelyi kastélyában az európai arisztokrácia színe-java élvezte a kilátást. Földvár a főnemesség, Füred a középnemesség, Siófok a polgárság találkozóhelye volt. Ranolder János püspök romantikus kastélyt építtetett Csopakon, hogy legyen hol fogadnia Ferenc József királyt és szépséges feleségét, ha majd erre járnak (nem jártak erre). Csopaki, badacsonyi borait bécsi, pozsonyi éttermek vendégei élvezték. Badacsonyban, Kisfaludyék borházában emlékezetes szüretek zajlottak. Ranolder itteni nyaralójában Erdélyből érkező írókat fogadott. Történetüket, balatoni kalandjaikat Eötvös Károly örökítette meg néhány évtizeddel később Lovason írott anekdotagyűjteményében, az Utazás a Balaton körül-ben. A tavon halászbárkák, néhány vitorlás hajó és a Helka meg a Kelén szelte a habokat.
A filoxéra persze itt is kipusztította a tőkéket, de hát akkoriban Bordeaux-tól a cári család krími szőlőiig mindenhol kipusztultak a történelmi ültetvények. A századforduló környékén már az újratelepített szőlők zöldelltek a hegyoldalban. Működő ország volt ez akkoriban.
Aztán Trianonban elveszett az ország területének, lakosságának a nagyobbik része is. Nem szállíthatták már az egykori Ranolder- – mostHűvös- – pince borait Bécsbe vagy Pozsonyba. A jómódúak sem járhattak nyaralni a Kvarner-öbölbe, Abbáziába vagy Cirkvenicába. A Balaton lassan új szerepet kapott. A polgárság nyaralóhelye lett, felépült a Rózsika-villa, a Csendvilla, a Béke-lak. A szőlők még mindig ott zöldelltek a dombokon, és egyre több vitorlás hasította a vizet. Klebelsberg Kunó a mai Balatoni Limnológiai Intézet otthonául egy abbáziai palotát álmodott a tihanyi partra. Csárdák fogadták az utazókat az utak mentén, a hegyoldalban a kis pincék gazdái lopóval töltöttek bort a szomjas vándor poharába. A Balaton kultúrtájként működött. Ha nem is Toszkána, de vonzó és fenntartható táj volt, olyan, amelynek saját építészeti stílusa, saját gasztronómiája, sport- és kulturális élete volt.
1945-ben itt vonultak vissza a németek és a magyarok. Begyűjtötték a bujkáló zsidókat, aztán az érkező szovjetek beverték a boroshordók fenekét, és megerőszakolták a nőket. A vitorlás hajókat, hogy megmentsék, elsüllyesztették a gazdáik. A szőlőt nem bántották a harcoló felek. Avval dolgozni kellett volna.
Új világ jött. Akkoriban azt találták ki, hogy a tó tízmilliónyi magyar munkás-parasztnak és haladó értelmiséginek alkalmas nyaralóhely lehet. Kővel szórták, lebetonozták a partokat, vállalati üdülőket építettek. Napolaj úszott a víz felületén. Később devizatermelő toronyszállók épültek Siófoktól Almádin és Füreden át Tihanyig. A szőlők a téesz és az állami gazdaság tulajdonában még mindig itt voltak. Boraikat a Szovjetunióba és az NDK-ba szállították. Ezt kapták a családegyesítési céllal idelátogató kelet- és nyugatnémetek is. „Tudod, olaszrizlinget kell termelni. Ha édeset kérnek, korianderrel és cukorral, ha vöröset, bodzával adod. Imádják!” – világosított fel szomszédom, az állami gazdaság vezérigazgatójának sofőrje.
Másmilyen Balatont képzeltem. Nem gondoltam, hogy ez a két köbkilométernyi víz, kétszáz kilométernyi part alkalmas tízmillió nyaraló – ötven fő per folyóméter per év – fogadására. A tóparton megmaradt szőlőkből világszínvonalú, karakteres és szomjoltó borokat szűrhetünk. A strandokon évente csak két-három hónapig selymes, langyos a víz, de kilenc-tíz hónapig élénk vitorlásélet folyhat a tavon, a kerékpárutakon márciustól októberig családok tekerhetnek. A part menti éttermekben nemcsak hekket és lángost lehet árulni, de színvonalas gasztronómiát lehet teremteni a környéken termelt alapanyagokból. A hajós, kerékpáros turisták ellátogathatnak a tihanyi apátsághoz vagy a végvári romokig, Szigligetre és Sümegre, megmászhatják a tanúhegyeket, kirándulhatnak a herendi manufaktúrába és a Festetics-kastélyba, borteraszokon falatozhatnak, kitűnő borokat kóstolhatnak. Szóval a tájat, a tavat kímélve is élvezetes, magas színvonalú programot jelenthet a Balaton. Megélhetést nyújthat a parton lakóknak.
A felettünk magasodó, évtizedek óta elhagyatott Ranolder–Hűvös-kastély óriási parkjával alkalmasnak látszott arra, hogy a balatoni és országos borgasztronómia központja legyen.
Civilek és vendéglátósok tanulhatnának itt a gyakorlatban is a gasztronómiáról és a magyar borokról. Arról, hogyan csinálhatunk fenntartható, színvonalas, vonzó idegenforgalmat. Olyan intézmény lehetne, amilyen a szomszédban, Ruszton évtizedek óta működik az osztrák bormarketing legfontosabb intézeteként; nálunk kiegészítve a gasztronómiával. Hosszú éveken keresztül hintettem a gondolatot, önkormányzati, minisztériumi, ügynökségi szakemberek között, miközben a teraszon csopakit kortyoltunk. 2018–19-ben úgy tűnt, meghallották. Addig a sok hamvába holt felújítási ötlet között volt külügyi szálló, bormúzeum – egyik-másik már látványtervvel, lakossági meghallgatással. Végül valaki meghallotta. A borgasztronómiai kastély szakmai igazgatóját is megtalálták egyik neves gasztronómusunk személyében. A terv finanszírozása a központi költségvetésben is szerepelt. Hárommilliárd forintból olyan intézmény hozható létre, amelyet egész évben megtöltenek a képzést választó hazai és a környező országokból érkező érdeklődők. Jót fog tenni a borász-, a vendéglátószakmának és Csopaknak. Nem utolsósorban nekünk is, mert a vendégek esténként biztosan nálunk boroznak majd.
Vártuk, hogy megérkezzenek a toronydaruk, és elkezdődjön az építés. Két-három év múlva rájöttünk, hogy a terv elhalt, a fedezet eltűnt. A Balatonon új tervek születtek: lakóparkok, a tómederbe messzire benyúló kőszóráskikötők és vasbeton szállodák a vízparton. Állítólag ez a fejlődés.
Én még mindig a kultúrtájban és a benne zajló színvonalas élményturizmusban hiszek.
Nyitókép: Jásdi Pince
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Van remény, az április felmelegedést hozhat, a húsvéti hétvége pedig különösen szépnek ígérkezik.
Balatonőszödön 119,2 km/órás szél pusztított.
Többfelé továbbra is erős, a Nyugat-Dunántúlon viharos lesz az északi, északkeleti szél.
A Dunántúlon, valamint északkeleten többfelé tartósan viharos, sőt nyugaton erősen viharos lökésekre kell számítani.
Ismét kampányosztogatással buktak le Magyar Péter emberei. Siófokon jártunk, ahol Csatári Ernő egy helyi raktárban tárol több tucat előre bekészített élelmiszer pakkot. A feltételezett tulajdonos válaszok helyett röhögött és rendőrt hívott a stábra. Ezt követően Lulla településen felbukkant Csatári, aki fejhangon Magyar Péter-i mantrázásba kezdett.
Magyar Péter pártja eltörölné a rezsicsökkentést, a védett benzinárakat, ami havonta több tízezer forint plusz kiadást jelentene a családok számára.
A mi történetünk második részében két olyan asszonyt ismerhetünk meg, akik nemcsak túlélték az elképzelhetetlent, de képesek voltak a közösségük számára is termőre fordítani a személyes tragédiáikat.
