„Nekem az mindig is Magyarország volt!”

2020. június 4.
Kárpátalja kis falujából a nemzet színházáig: Trill Zsolt útja a kisebbségi buroklétből a magyar világot jelentő deszkákig. A Jászai Mari-díjas színművészben nem volt harag a 2004-es népszavazáskor, de máig úgy érzi, határon túliként jobban meg kell dolgozzon az elismerésért. Nagyinterjúnk a trianoni centenáriumról, a gulágra elhurcolt nagyapáról és Vidnyánszky Attila színházáról.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

A mai ukrán–magyar határhoz közeli kis faluban született, milyen volt a Szovjetunióban magyarnak lenni? Meséljen a családjáról és gyerekkoráról!
Felmenőim mind Kárpátalján születtek, szüleim, nagyszü­leim, kivéve az édesapám édesanyja, ő Brnóban. Kalapos hölgy volt, úri családból való, műbútorgyáruk volt. A szerelem aztán közbeszólt: Kárpátalja abban az időben Csehszlovákiához tartozott – akkor épp odacsaptak bennünket –, a nagymama pedig szerelembe esett nagyapámmal, így került Kárpátaljára. Az apai nagyapámat se én, se apám nem ismerhettük, mert amikor apám megszületett, őt elvitték a gulágra. Újlakon történt – kuláknak számított: cséplőgépük, lovaik, asztalosműhelyük volt –, és egyszer kártyázás közben arról mesélt, hogy Sztálin a jobb oldalára lebénult. Ezt meghallották a falubéliek, jótevők, és feladták. Másnap a nagyapámat elvitték a Szovjetunióba, ahol egy kőbányában pusztult el.

Jellemző kelet-európai történet.
És akkor mama, aki igazi úrinő volt, mindent megtanult, és hét gyermeket nevelt fel egyedül. Csodálatos nő volt! Egy kis akcentussal, de megtanult magyarul, nagyon jól főzött, ő tartotta össze az egész családot. Soha nem siránkozott amiatt, hogy nem ment vissza Csehországba, hogy neki ott van a családja. Csak később tudta meg, hogy a férje meghalt, hogy pontosan hol és mikor, azt soha. Apukámék heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb, így ő már nem ismerhette meg. Rengeteg hasonló család van szerte Nagy-Magyarország területén, ahol feleség és férj sok száz vagy ezer kilométerről jön, és egyszer csak 
a határ túlsó felén találják magukat. Ez is a velünk élő Trianon.

Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
Nem hiszem, hogy én döntöttem el. Nem voltam olyan helyzetben, hogy én döntsek, az élet hozta. Sárosorosziban nőttem fel, kis faluban Beregszász és Nagyszőlős között, ott jártam óvodába, iskolába. Csodálatos közösség volt, zárt világban éltünk, burokban, egy tömbben magyarok. Tudtuk, hogy a másik oldalon ott van Magyarország, de csak beszéltünk róla. Néha-néha át lehetett ugyan menni a rokonokhoz, kétévente egyszer, kinek hogy sikerült. Volt, akinek sosem, vagy csak a rendszerváltás után. Általános iskola után Nagymuzsalyba kerültem, ott volt a középiskola. Nagy ünnepeinkkor, húsvétkor, karácsonykor az iskolai ünnepségeken minden osztály előadott valamit, rendszerint én is szerepeltem. Ilyenkor mindig azt éreztem, olyan jó, hogy meg tudom kacagtatni az embereket, hogy figyelnek rám. Aztán a színészkedés szép lassan kialakult. De nem hiszem, hogy ez az én döntésem lett volna, valahogy vezettek, egyik dolog hozta a másikat.

Fotó: Földházi Árpád

Többek között a Vidnyánszky Attilával való találkozás a kijevi színművészeti főiskola ötletét.
Pontosabban Évike néni, Attila édesanyja, aki a középiskolában magyar nyelv és irodalmat tanított; ő szólt, amikor kilencedikes voltam, hogy a kijevi színművészeti főiskolán fog indulni magyar nyelvű osztály a kárpátaljaiaknak, milyen jó volna oda felvételizni. Egy évre rá mentem is.

Ezt a magyar osztályt Vidnyánszky Attila találta ki?
Igen, ő gründolta ki az egészet. Az volt az elgondolás, hogy a kárpátaljaiaknak is legyen majd színházuk Beregszászban, ahhoz pedig profi színészképzés kell. Ezt sikerült elindítania. Persze ez sem egyik napról a másikra történt, valójában egy közösség igénye hívta életre évtizedek alatt. Az Isten meg úgy adta, hogy épp Attila állt az élére. Ő akkor már Kijevben tanult rendezői szakon.

Igaz, hogy a felvételin az egyik tanár alacsony termete miatt kimondottan ágált az ellen, hogy önt felvegyék?
Százötven centi magas voltam akkoriban, és volt a bizottságban egy csodálatos beszédtechnika-tanárnő, aki túlságosan féltett. Azt mondta: ha ez a gyerek nem nő meg, akkor egész életében törpéket fog játszani, és könyörgött a többi kollégának, hogy inkább ne vegyenek fel. Ezt Attila mesélte el utólag.

Hála Istennek, időközben megnőtt. Most hány centi?
Száznyolcvan. Húszéves koromban kezdtem el nőni.

A Médeia című darabban feleségével, Szűcs Nellivel.<br>Fotó: Eöri Szabó Zsolt

És Kijevben magyarul tanultak?
Az elméleti dolgokat, aki tudott, az oroszul, de hát én ugye nem tudtam.

Hogyhogy? Az iskolában csak kellett oroszul tanulnia.
Persze hogy kellett. Csak mivel burokban éltünk, úgy éreztem, nekem erre semmi szükségem. Anyukám máig nem beszél se oroszul, se ukránul. A középiskolában az orosz nyelvvizsgákon valahogy átevickéltem, a felvételin pedig magyarul vizsgáztunk. A főiskolán, amikor kellett, a többiek segítettek, a mesterségvizsgák pedig már magyarul mentek. Az első másfél év után aztán feljöttünk Budapestre, három félévet töltöttünk a Színművészeti Főiskolán, majd az utolsó félévet újra Kijevben. Közben, 1987-ben megnyíltak a határok, először a kis határok, majd a nagy határ, és elkezdtek Magyarországra jönni tanulni a diákok. Szerencsés időszakban kezdtük a színházat – zavaros volt a világ, de hát a zavarosban lehet igazán halászni. Persze az ember tele volt félelemmel, de nyitott is volt: belevágtál, gondoltad, ha ez nem sikerül, majd megpróbálkozol mással.

Feleségét, Szűcs Nellit is Kijevben ismerte meg. Később a pályájuk, ahogy életük is, összekapcsolódott. Volt kedvenc magyar írójuk, költőjük?
Szerettem olvasni, szerettem Arany, Petőfi verseit, de nem voltam különösen olvasott. Egyikünk sem készült tudatosan erre a pályára. Akkor indult be nálunk komolyabban, amikor elkezdtük a főiskolát, akkor jöttünk rá, hogy kőkeményen be kell hozni mindent. Teljesen szűzen mentünk oda, színházat sem nagyon láttunk, csak tévén keresztül.

„A kommunizmus bűne, hogy eltitkolt dolgokat. Se itt, se ott nem beszéltek nyilvánosan a kisebbségről”

Mit tanultak az iskolában Trianonról?
A történelemórákon ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk, amit tudtunk, csak abból tudtuk, amit a családban hallottunk. 
A kommunizmus bűne, hogy eltitkolt dolgokat. Se itt, Magyarországon, se ott nem beszéltek nyilvánosan a kisebbségről. Mivel sokszor nem volt áram, ültünk a gyertyalángnál, és beszélgettünk, nagyapáinkról, nagyanyáinkról, a rokonságról, és lassan összeállt a kép. Megértettem, hogy miért jártunk kétévente Budapestre a keresztanyámhoz. Ő Magyarországra jött férjhez, Budapesten, a Váci út és a Fiastyúk utca sarkán éltek, hozzájuk mentünk, az unokatestvérekhez. Hatéves koromban, 1978-ban még láttam járni a villamost a Váci úton, tisztán emlékszem, és még ott voltak a nagy fák is.

A szarvassá változott fiúban Törőcsik Marival.<br>Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Milyen érzés volt eljutni gyerekként az anyaországba?
Annak a hatéves gyereknek valami őrület volt: villamos, metró, cirkusz, a Duna, azok a gyönyörű hidak! Ezenkívül nagyon megmaradt bennem az ABC hangulata, a kávédarálók, a Dunakavics vagy a mogyorós csokoládé illata. Az emeletes ágy a szobában, ahol a két unokatestvérem lakott. Ők itt születtek, de minden évben jöttek hozzánk Kárpátaljára. Nekem Budapest az unokatestvéreim kacagása, a felhőtlen boldogság, Magyarország nekem a könyvek, a televízió meg a rádió.

Ezek szerint hamarabb volt Budapesten, mint Kijevben.
Sőt hamarabb voltam Budapesten, mint Ungváron. Nem is értettem, hogy kerülnek oda az oroszok, hogy vannak ott majd később az ukránok, és hogy kerül oda az a határ. Hiszen nekem az mindig Magyarország volt. Ezt nem tudják megérteni. Hiába tesznek oda egy határt, még elhúzhatják ezt a játékot egészen a halálomig, nem értik meg: nekem az mindig is Magyarország lesz. Trianon számomra erről szól, az elfogadásról és a meg­bocsájtásról, hogy az egyik odakerült, a másik meg ide. Olyan ez, mint amikor gyónáskor azt mondják neked: nem baj, ha nem érzel bánatot, fontos, hogy beszélj róla. Majd eljön a pillanat, amikor érezni fogsz valamit.

Nem baj, ha nem érzel velünk szolidaritást, majd egyszer az életed nem várt pillanatában talán eljön, ha pedig nem, az sem baj.

Azért a 2004-es népszavazás eredménye csak rosszulesett? Úgy tudom, sok ismerősük, barátjuk hívta fel önöket, hogy bocsánatot kérjenek.
Igen, de én akkor sem haragudtam senkire. Pedig az csak egy gesztusról szólt. Mégis tudtam, hogy ez lesz az eredmény. 
Ez is mutatja, nem biztos, hogy ezt alulról meg tudjuk érteni, fel tudjuk dolgozni, és tudunk magunk dönteni. Amikor ott volt a döntés lehetősége, nem tudtuk megtenni. De ismétlem, nincs semmi keserűség bennem, így alakult.

Az akkori politikai ellenpropagandát sem érezték övön alulinak?
Nem voltak illúzióim. Ezért óriási dolog, hogy 2010-ben megkaptuk az állampolgárságot. Akik pedig ez ellen cirkuszolnak, azt kellene végre megérteniük és elfogadniuk, hogy ez nemcsak a száz évről szól, hanem a jövőről. Hogy akiktől elvették, hogy magyar állampolgárok lehessenek, azoknak legalább majd a gyerekei, unokái megérjék. Amikor Trianon felmerül, engem mindig a jelen érdekel; az a száz év nagyon messze van, nehéz belegondolni. Ez mégiscsak a máról szól. Ezért iszonyatosan fontosak bizonyos gesztusok. És azok a vezetők, akik a nemzet ügyéért próbálnak tenni; hagyjuk, hadd végezzék a dolgukat, biztos vagyok benne, hogy jó lelkiismeretük által vezérelve cselekednek. A gesztusok pedig gyümölcsöznek majd, és idővel ezt a nemzetet fogják gyarapítani. Amikor naponta elmegyek az Országház előtt, akár a budai, akár a pesti rakparton, mindig az jut eszembe, hogy az én nagyapám, a másiké, a harmadiké, a határon túli nagyapák, üknagyapák mind egyformán tettek ebbe az épületbe, és mindegyiknek megvan a maga egy vagy több téglája benne.

Több mint huszonöt éve a tömbmagyarság először kapott saját színházat Beregszászon. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre, amikor a semmiből építették fel az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat?
Áldott állapot volt, sok-sok hibájával és nélkülözésével együtt. Nem volt családunk, gyermekeink, lehetett kockáztatni bátran. Nem volt semmink, nem kaptunk fizetést, iskolákba kéredzkedtünk be próbálni. De a sok nélkülözés leleményessé is tett bennünket, a nehézségek megerősítettek. Ez az előadásainkon is meglátszott. Aztán később sokat jártunk át Beregszászból vendégjátékokra, és közös előadásokat is készítettünk a Gyulai Várszínházzal, a zsámbékiakkal, amelyeket vittünk mindenfelé. Rengeteg kis faluban játszottunk Kárpátalján és Magyarországon is mindenütt. Emellett nagy nemzetközi fesztiválokra mentünk szerte a világban Oroszországtól Finnországon és Románián át Franciaországig.

A Caligula helytartója  főszerepében.<br>Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ott is mindig magyarul játszottak?
Magyarul, persze. Hát akkor kérdem én: melyik országot, nemzetet képviseltük? Kicsit nehéz volt; amikor megkérdezték, hogy honnan jöttünk, elmagyaráztuk, de teljes értetlenséggel fogadták. Fogalmuk sem volt, hol helyezkedik el Kárpátalja, hogy jön ide Ukrajna.

A beregszászi évek után követték Vidnyánszky Attilát Debrecenbe. Milyen érzés volt belecsöppenni az itthoni színházi életbe?
Még Debrecen előtt öt évet voltam az Új Színházban, Márta István idejében. Akkoriban ingáztam Beregszász és Budapest között. 2000-ben Attila rendezésében csináltuk a Bolha a fülbe című Feydeau-darabot, aztán a Roberto Zuccót, enyém volt a címszerep, már csak azért az előadásért megérte, nagyon izgalmas munka volt. Felhőtlen öt év volt, ahogy utána Debrecen is. Ahova csak betettem a lábam, rögtön otthon éreztem magam.

Hogyan találták meg a helyüket az anyaországi kollégák között?
Az egész beszélgetésünk lényegében erről szól: Trianon sok-sok apró darabból, apró érzésből rakódik össze bennem. A mai napig sok színházi kolléga másnak, „kisebbséginek” tart minket, de én gyakran elébe is megyek, és mondom: igen, én a határon túlról jöttem, Kárpátaljáról. Mivel ez a szakmám, rögtön egyetlen gesztusból kiveszem, kinek mi a véleménye. Ezzel együtt kell élnem, és meg kell küzdenem vele. Ugyanakkor ez inspirál is engem, mert tudom, sokkal többet kell emiatt dolgoznom, mint a többieknek. Ez mindig ott van valahol hátul a kisagyamban, és csodálatosan tud hajtani. Be kell bizonyítanom, hogy Nagy-Magyarországnak azon a felén is születnek értékes, tehetséges emberek. Erdélyről mindig beszélnek, az jobban benne van a köztudatban, de azt például kevesen tudják, hogy Csortos Gyula munkácsi születésű volt. Mi így éljük meg Trianont, gesztusokon, hangulatokon keresztül. Egymás felé fordulunk, vagy véleményt mondunk már előre, anélkül hogy ismernénk a másikat.

 „A mi harcterünk a színpad”

Hasonlót tapasztalhattak meg a saját bőrükön a Nemzeti Színháznál, amikor Vidnyánszky Attila igazgatói kinevezése körül keltettek hisztériát. Hogyan élték meg a fővárosi értelmiség kultúrharcos támadásait?
Debrecenben ezt már végigéltük kicsiben. Eleinte vissza is esett a nézőszám, aztán új energiákat hoztunk a színház életébe, és lelkes közönségünk lett. Itt is tudtuk jól, hogy nem lesz egyszerű az indulás, hiszen megzavartunk valamit, és nem vagyok biztos abban sem, hogy túl sokat változott volna azóta a helyzet. Talán a hullámok most épp nem fönt vannak, hanem lent, de hullám van, és ezek a hullámok mindig is lesznek.

A nézőszámok és az előadások fogadtatása azóta igazolta önöket.
Sokan azt hitték, a nagy felbuzdulás után majd jön Vidnyánszky, és matyó hímzéses színház lesz; pedig aki ismeri Attilát, jól tudhatja, ő aztán igazán expresszív, kortárs, összművészeti színházat csinál. Még mindig nincs igazán nagy közönségbázis, amely bátran vállalná a Nemzetit, máig sok az előítélet. Nagyon örülnék egyszer olyan színházi világnak Magyarországon, amelyben az emberek mindenfajta teátrum iránt nyitottak és érdeklődők. Valójában a rendszeres színházlátogatók sokszor csak bizonyos színházakhoz ragaszkodnak: az elkötelezett mag azt hirdeti magáról, hogy nyitott, miközben csak egyfélét hajlandó megnézni. Sőt még hangoztatja is, hogy ide vagy oda nem teszi be a lábát. Pedig ezzel csak magát fosztja meg sok mindentől.

Hogyan látja a színházi világ belső harcait? Mi a véleménye a közelmúlt színházi tüntetéseiről és az ott felszólaló kollégákról?
A mi harcterünk a színpad. Egyszer megkérdezte valaki Attilától: „Te, ez a Trill Zsolt katolikus?” Erre ő mondta, hogy igen. Amikor Attila ezt elmesélte nekem, vissza­kérdeztem: de hisz nem látszik ez a színpadon? Ahogy letérdepelek, amikor le kell térdelni. Minden látszik. Azt hiszik, nem tűnik fel a nézőnek? A néző nem hülye. Mindent látunk egymáson. Azt, ahogy ön most figyel rám, hogy én valóban akarok mondani valamit; minden ugyanígy lejön a színpadról is. Ezért iszonyatos a felelősségünk. Csak azért, hogy elpufogtassunk pár mondatot, mert kiemelt helyen vagyunk, és azt hisszük, hogy nekünk okvetlenül meg kell szólalnunk – a színpad majd úgyis mindent helyrerak.

„Ez inspirál is engem, mert tudom, sokkal többet kell emiatt dolgoznom, mint a többieknek”

Számos nagyszerű alakítás áll ön mögött, a legendás A szarvassá változott fiútól a Vitéz léleken, a Caligula helytartóján, a Cseresznyéskerten át a Tartuffe-ig. Intenzív felkészülést igényel mind, ilyenkor – ahogy felesége is mondja – az embert hagyni kell. Nehezen szüli meg őket?
Egy-egy szereppel hónapokon keresztül vajúdok, mire megtalálom magamat benne. Ez a színészet szépsége: eljutni valahonnan valahová térben-időben. Szerencsére mindig olyan rendezővel dolgoztam, aki hagyott időt az átalakulásra. A Caligulában el kell jutnom az istentagadásig, ez nekem olyan izgalmi állapotot okoz egész napra, hogy ilyenkor minden porcikám arról szól, hogy ez megtörténjen. Ha nem sikerül, akkor meg rettenetesen szomorú vagyok.

Mire készül a következő évadban? Vannak még szerepek, amelyekre igazán vágyik?
Csehov Ivanovjában és Bulgakov A Mester és Margaritájában fogok ősszel dolgozni. Mindig arra vágytam, hogy legyek már idősebb, negyven-ötven éves, hogy el tudjak mindent játszani, de az évek múlásával már nem vágyom szinte semmire. Inkább tele vagyok félelemmel, hogy meg tudom-e csinálni, amit fiatalon. Vidnyánszky alatt-mellett annyi szép dologban vehettem részt, annyi nagy feladatot kaptam, hogy egy életre is elég, hálás lehetek érte. Ma már tele vagyok egy sor görccsel, ahogy öregszem, egyre jobban: vajon menni fog-e a szövegtanulás, lelkileg-fizikailag bírom-e, és egyáltalán: hány évet ad még a Jóisten.

Trill Zsolt
Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész. 1972-ben született Sárosorosziban, a mai Ukrajna területén. A Kijevi Színművészeti Főiskola elvégzése után a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapító tagja, pályafutása a kezdetektől összefonódik a színházalapító-rendező Vidnyánszky Attiláéval. Számos, a beregszászi társulatnak nemzetközi elismerést is hozó darabban alakított fontos szerepeket, majd ő is követte Vidnyánszkyt a debreceni Csokonai Színházba. Több rangos állami és szakmai díjban is részesült. Felesége Szűcs Nelli színésznő, 2013-tól mindketten a budapesti Nemzeti Színház művészei.

Címlapkép: Földházi Árpád

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés