„Nekem az mindig is Magyarország volt!”

2020. június 4.
Kárpátalja kis falujából a nemzet színházáig: Trill Zsolt útja a kisebbségi buroklétből a magyar világot jelentő deszkákig. A Jászai Mari-díjas színművészben nem volt harag a 2004-es népszavazáskor, de máig úgy érzi, határon túliként jobban meg kell dolgozzon az elismerésért. Nagyinterjúnk a trianoni centenáriumról, a gulágra elhurcolt nagyapáról és Vidnyánszky Attila színházáról.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

A mai ukrán–magyar határhoz közeli kis faluban született, milyen volt a Szovjetunióban magyarnak lenni? Meséljen a családjáról és gyerekkoráról!
Felmenőim mind Kárpátalján születtek, szüleim, nagyszü­leim, kivéve az édesapám édesanyja, ő Brnóban. Kalapos hölgy volt, úri családból való, műbútorgyáruk volt. A szerelem aztán közbeszólt: Kárpátalja abban az időben Csehszlovákiához tartozott – akkor épp odacsaptak bennünket –, a nagymama pedig szerelembe esett nagyapámmal, így került Kárpátaljára. Az apai nagyapámat se én, se apám nem ismerhettük, mert amikor apám megszületett, őt elvitték a gulágra. Újlakon történt – kuláknak számított: cséplőgépük, lovaik, asztalosműhelyük volt –, és egyszer kártyázás közben arról mesélt, hogy Sztálin a jobb oldalára lebénult. Ezt meghallották a falubéliek, jótevők, és feladták. Másnap a nagyapámat elvitték a Szovjetunióba, ahol egy kőbányában pusztult el.

Jellemző kelet-európai történet.
És akkor mama, aki igazi úrinő volt, mindent megtanult, és hét gyermeket nevelt fel egyedül. Csodálatos nő volt! Egy kis akcentussal, de megtanult magyarul, nagyon jól főzött, ő tartotta össze az egész családot. Soha nem siránkozott amiatt, hogy nem ment vissza Csehországba, hogy neki ott van a családja. Csak később tudta meg, hogy a férje meghalt, hogy pontosan hol és mikor, azt soha. Apukámék heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb, így ő már nem ismerhette meg. Rengeteg hasonló család van szerte Nagy-Magyarország területén, ahol feleség és férj sok száz vagy ezer kilométerről jön, és egyszer csak 
a határ túlsó felén találják magukat. Ez is a velünk élő Trianon.

Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
Nem hiszem, hogy én döntöttem el. Nem voltam olyan helyzetben, hogy én döntsek, az élet hozta. Sárosorosziban nőttem fel, kis faluban Beregszász és Nagyszőlős között, ott jártam óvodába, iskolába. Csodálatos közösség volt, zárt világban éltünk, burokban, egy tömbben magyarok. Tudtuk, hogy a másik oldalon ott van Magyarország, de csak beszéltünk róla. Néha-néha át lehetett ugyan menni a rokonokhoz, kétévente egyszer, kinek hogy sikerült. Volt, akinek sosem, vagy csak a rendszerváltás után. Általános iskola után Nagymuzsalyba kerültem, ott volt a középiskola. Nagy ünnepeinkkor, húsvétkor, karácsonykor az iskolai ünnepségeken minden osztály előadott valamit, rendszerint én is szerepeltem. Ilyenkor mindig azt éreztem, olyan jó, hogy meg tudom kacagtatni az embereket, hogy figyelnek rám. Aztán a színészkedés szép lassan kialakult. De nem hiszem, hogy ez az én döntésem lett volna, valahogy vezettek, egyik dolog hozta a másikat.

Fotó: Földházi Árpád

Többek között a Vidnyánszky Attilával való találkozás a kijevi színművészeti főiskola ötletét.
Pontosabban Évike néni, Attila édesanyja, aki a középiskolában magyar nyelv és irodalmat tanított; ő szólt, amikor kilencedikes voltam, hogy a kijevi színművészeti főiskolán fog indulni magyar nyelvű osztály a kárpátaljaiaknak, milyen jó volna oda felvételizni. Egy évre rá mentem is.

Ezt a magyar osztályt Vidnyánszky Attila találta ki?
Igen, ő gründolta ki az egészet. Az volt az elgondolás, hogy a kárpátaljaiaknak is legyen majd színházuk Beregszászban, ahhoz pedig profi színészképzés kell. Ezt sikerült elindítania. Persze ez sem egyik napról a másikra történt, valójában egy közösség igénye hívta életre évtizedek alatt. Az Isten meg úgy adta, hogy épp Attila állt az élére. Ő akkor már Kijevben tanult rendezői szakon.

Igaz, hogy a felvételin az egyik tanár alacsony termete miatt kimondottan ágált az ellen, hogy önt felvegyék?
Százötven centi magas voltam akkoriban, és volt a bizottságban egy csodálatos beszédtechnika-tanárnő, aki túlságosan féltett. Azt mondta: ha ez a gyerek nem nő meg, akkor egész életében törpéket fog játszani, és könyörgött a többi kollégának, hogy inkább ne vegyenek fel. Ezt Attila mesélte el utólag.

Hála Istennek, időközben megnőtt. Most hány centi?
Száznyolcvan. Húszéves koromban kezdtem el nőni.

Címlapkép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés