Mintha egy földönkívüli érkezett volna Budapestre – David Bowie női alteregója átértelmezte a metál műfaját

A koncert előtt megnéztem YouTube-on egy interjút Poppyval, hogy megértsem, mitől vált ilyen meghatározó jelenséggé, és már a képernyőn keresztül tapintani lehetett az auráját. Nem is igazán az az izgalmas, hogy miről beszél – bár érdekes témákat vet fel, kiderült például, hogy sokat gondolkozik azon, vajon milyen ruha lesz rajta, amikor meghal –, hanem jóval furcsább, ahogyan kommunikál. 

Szinte nincsen olyan kérdés, amit ne tudna lecsapni egyetlen szóval, olyan érzelemmentes a hangja, mintha egy mesterséges intelligencia által vezérelt robot lenne, 

Noha két riporter ült vele szemben, mindketten jól érezhetően zavarban voltak, amit olykor kínos nevetéssel próbálták palástolni. Viszont nem az jött át elsősorban, hogy az énekesnő flegma lenne, netán a szókincse hiányos, hanem az látszik inkább, hogy nem teljesen ebben a világban él: a művészetén és nem a szavak szintjén fejezi ki magát. És annyira megfoghatatlan, misztikus és sokoldalú, mintha David Bowie női alteregója lenne.

Már az is totál szürreális, ahogyan a karrierje indult: feltöltött egy videót bő tíz évvel ezelőtt a YouTube-ra, amelyen tíz percen keresztül azt ismételgeti, hogy „I am Poppy”. Majd több, pár másodperces kisfilmet arról, hogyan kell mosolyogni vagy nemet mondani. A rémálmaimban ne jöjjenek elő ezek a bizarr képsorok, 

Majd a hasonló médiahackek után elkezdett dalokat szerezni, amelyek egyébként teljesen emészthetők. A vegytiszta pop elemeit keveri benne a metállal, bár ő ezt egy nyilatkozatában elutasította, ezt a fúziót post-genre-nek nevezi, nem hisz a műfaji besorolásokban. És ha megnézzük az elmúlt időszak nagy mainstream sikereit, csupa olyan előadó vált szupersztárrá, amely különböző stílusokat vegyít, elég csak Yungbludra, a Twenty One Pilotsra vagy a Bring Me the Horizonra gondolni. Utóbbi jellegzetes hangzásvilágát egyébként a volt billentyűsük, Jordan Fish alakította ki, aki Poppy új albumának a producere. Szóval miközben az énekesnő szembemegy a bevált trendekkel, azért tökéletesen beleillik a hasonlóképpen népszerű előadók sorába. 

A sikerei pedig vitathatatlanok,

A magyar rajongóit azonban alaposan megváratta, 2021-ben fellépett volna Budapesten, de a járvány keresztülhúzta a terveit, majd öt évig kellett várni arra, hogy nálunk is bemutatkozzon. 

Viszont most két előzenekar társaságában érkezett, amelyekről nem fecsérelném sokáig a szót. Az amerikai Fox Lake tisztességes, de nehezen megkülönböztethető metalcore-dalokkal operál, egy fesztiválon a fűben sörözgetve valószínűleg kiváló kezdőlöketet adott volna, a Barba Negra sötét koncerttermében azonban nem igazán sikerült kirángatnia a vasárnap esti melankóliából. Az ausztrál Ocean Grove-ot már láttam korábban a Sleeping with Sirens előtt, akkor még nagyon kis nevek voltak, arra is akadt idejük, hogy megköszönjék, hogy készítettem róluk sztorit az Instagramra. Azóta eltelt néhány év, jóval magabiztosabbak lettek, ahhoz hasonló rap-metált játszanak, mint a Limp Bizkit, csak kevesebb slágerérzékenységgel, néhány pillanatra elkaptak, ám önálló koncertjükre azért nem neveznék be. 

A többséget azonban előzenekari minőségben sem izgatta, meg is lepett, hogy miután végzett az Ocean Grove, hirtelen csaknem megduplázódott a tömeg. Poppyról pedig egyrészt kiderült az, ami nem nagy meglepetés, hogy egy végtelenül profi stáb van mögötte: szokták szidni a Barba Negrát a gyatra hangosítás miatt, most azonban minden úgy szólt, mint az istennyila. Másrészt az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak interjúhelyzetben, hanem a színpadon is végtelenül introvertált és távolságtartó 

Üdvözölte Budapestet, de enyhén szólva sem vitte túlzásba a kommunikációt, amikor azonban megszólalt, minden szavának súlya volt. A legtöbb előadóval ellentétben nem üvöltve kérte a közönséget, hogy alkossanak circle pitet, hanem szinte suttogva, de olyan hideg magabiztosság áradt a hangjából, hogy a többség engedelmeskedett neki, mint a katonatiszt. Az biztos, hogy ha a barátnőm lenne, nem kéne kétszer kérnie, hogy mosogassak el. 

A misztikus légkör fokozása végett az összes zenésztársa maszkban állt színpadra, meg is sajnáltam őket, elképzelem, hogy az egyik legmenőbb előadó mellett gitározhatok, de amikor a barátaimnak vagy a családtagjaimnak eldicsekednék vele, és azt felelnék, hogy hiszik, ha látják, akkor nehezebben tudnám bizonyítani. Nem mellesleg a sztársággal járó könnyű csajozástól is megfosztja így Poppy a férfi kollégáit. 

Sok érzelem a koncert alatt sem tükröződött rajta egyébként, mondjuk ennek a pókerarcnak megvan az az előnye, hogy ha halálosan unja az egészet, azt is tökéletesen tudja leplezni, de nem hiszem, hogy erről lenne szó. Most van az eddigi karrierje csúcsán, a nemrég megjelent friss lemeze nagyon sikeres, és nemcsak azért kellett neki új album, hogy promózza vele a turnéját, de két számmal letudja az egészet, és a bejáratott szerzeményekre koncentráljon, hanem az aktuális tételek alkották a fellépés gerincét. 

És nem énekleckék kezdőknek típusú dalokról van szó, de minden hang hiba nélkül jött ki a torkán, 

A rajongók persze zsörtölődhetnek, mert úgy hetven perc alatt lezavarta az egészet, és nem igazán érezhették magukat közelebb az énekesnőhöz ez idő alatt sem, mint a YouTube-on keresztül, de mivel a misztikumára építette a karrierjét, pontosan azt adta, ami a lényege. 

Nyitókép: Poppy. Fotó: Adamross Williams