Két nappal a Metallica előtt Budapesten léptek fel a trónörököseik, a Papa Roach még mindig a magyarok kedvence

Szeretjük sajnáltatni magunkat, hogy nyugat-európai országokhoz képest milyen sok nagy zenekar kerül el minket, de igazából, ha kivesszük Ausztriát a kalapból, akkor a szomszédokhoz képest enyhén szólva sincs okunk a panaszra. A Papa Roach az eddigi karrierje során Romániában egyszer, Szlovákiában kétszer, Szlovéniában szintén kétszer, Horvátországban egyszer, Szerbiában pedig egyetlen alkalommal sem lépett fel, míg nálunk kedd este a kilencedik koncertjüket adták – tizenhat év leforgása alatt. A közönség pedig nem akar rájuk unni, bár játszottak már az Arénában is megfelezett nézőtér előtt, most adták el a legtöbb jegyet. 

Az együttes immáron másfél éve a debütáló lemezük huszonötödik évfordulóját ünnepli, ami így már ugye huszonhat éves, a jelenlegi turné pedig egyfajta igazságszolgáltatás mindazoknak, akik az ezredforduló környékén voltak tinédzserek. Akkoriban ugyanis a legtöbb gimisnek a nu metal és a pop-punk jelentette a kapudrogot a gitárzene világában, az idősebbektől pedig kapták az ívet, hogy ezek a műfajok csak átmeneti divathullámok, amelyek majd gyorsan lecsengenek, és úgy eltűnnek, mintha nem is lettek volna. Sokan éreztük, hogy ennél jóval többről van szó, és 

ha megnézzük a legnagyobb európai rockzenei fesztiválok idei plakátjait, szinte mindegyiken a Linkin Park vagy a Limp Bizkit virít legfelül, ám egy-két sorral alattuk vastag betűkkel szedve ott van a Papa Roach neve is. 

A banda, ha nem is szándékosan, a lassú víz partot mos taktikáját alkalmazta, 2000-ben a Last Resort című számmal hirtelen letarolták a slágerlistákat, a csapból is ők folytak, de az említett konkurenciáikkal ellentétben nem váltak tartósan arénákat megtöltő névvé. Mindez azonban nem vette kedvüket, szinte megállás nélkül gyártották a lemezeket és turnéztak, számtalan fiatalabb menő előadóval kollaboráltak, azaz folyamatosan jelen voltak, és újabb és újabb generációkat szólítottak meg. Ennek a kemény munkának pedig az utóbbi években érett be igazán a gyümölcse. 

És lehetne a végtelenségig boncolgatni a sikereik kulcsát, de a legfontosabb tényező egyértelműen az, hogy 

És valóban, nyolcadik alkalommal láttam őket és mindig úgy éreztem, hogy az énekes bele akar halni a koncertbe. Olyan vehemenciával dobja be magát, hogy az az érzése az embernek, mintha a teljes karrierje épp az aktuális alkalmon állna vagy bukna, az lenne a legfontosabb fellépése az életében. Így volt ez akkor is, amikor 2011-ben a perzselő napsütésben először jártak a Szigeten, vagy amikor uszkve háromezer ember előtt játszottak Veszprémben, most meg pláne ezt érezni az eddigi leggrandiózusabb turnéjuk során.

De mielőtt erre rátérnék, nem lehet elmenni az estét nyitó Trivium előtt sem; annyian viselték a pólójukat a közönségben, hogy sokan nem sima előzenekarként, hanem fő attrakcióként tekintettek rájuk, és valamennyire az együttes is így viszonyult saját magához. 

Nem csupán rutinból nyomták le ezt az egy órát, hanem a teljes technikai arzenáljukat bevetették, a színpad tetejét nyalták a lángcsóvák, lendületesek voltak. Talán nem is véletlenül: a japán–amerikai származású énekes – aki egyébként tökéletes magyarsággal üdvözölte Budapestet, és köszönte meg a lelkesedést – erős célzásokat tett arra, hogy jövőre visszatérnek, szóval ez a koncertjük a következő önálló fellépésük egyfajta promóciójának is tekinthető. 

A Trivium egyébként nekem mindig olyan volt, mint 

A hangszer- és az énektudásuk egyértelműen arra predesztinálná őket, hogy az abszolút élmezőnyben legyenek, viszont akármilyen felszínesen is hangzik, a külsőségek azért igencsak meghatározóak a mainstream sikerek tekintetében, szemben az Avenged Sevenfolddal, amelynek minden egyes tagja két lábon járó coolság, ők talán szándékosan, de kevésbé próbálnak menőek lenni. Emellett pedig annak ellenére, hogy jelenleg a tizenegyedik albumukon dolgoznak, azaz van miből meríteniük, és rendkívül dallamérzékenyek is, azért túlzás lenne azt állítani, hogy faltól falig slágerek szóltak volna. 

Nem úgy, mint a Papa Roach esetében, akiket sokan nevetségen módon egyszámos előadóként könyveltek el, pedig mint tegnap este is kiderült, képesek letolni másfél órát úgy, hogy csak a legismertebb dalaikra koncentrálnak, és még így is kimarad számtalan népszerű számuk. A repertoárjuk alapján simán adhatnának a Metallica mintájára dupla koncertet úgy, hogy minden este teljes mértékben eltérő legyen a műsor. 

Ugyanis 

illetve látszólag a rajongók sem nosztalgiabandaként tekintenek rájuk. Hiszen, ha a legtöbb hasonló korú együttes elővesz egy új számot, akkor a közönség felhívásnak értékeli, hogy most kell kiszaladni sörért, viszont az esetükben az olyan új dalokkal, mint az Even If It Kills Me vagy a Braindead épp úgy rezonál a közönség, mint a régi klasszikusaikkal. Nem beszélve az össznépi sírást kiváltó Leave a Light On címűről, amely előtt, akárcsak tavaly a Szigeten, most is kaptunk egy öngyilkosság elleni prevencióbeszédet. 

És tényleg sikerül jó néhány generációt megszólítaniuk; dumáltam egy hatvanhárom éves fazonnal, aki az unokájával érkezett, de lelkesebben nyomta a boogie-t, mint a kölyök. A közönség egyébként is rendkívül intenzív volt, ami nyilván nem meglepő egy nu metal koncerten, viszont annál parább egy bokasérülés után lábadozva: mint egy szurikáta, úgy lestem megállás nélkül, mikor akar belém jönni valaki, ennél talán csak egy Limp Bizkit lett volna merészebb vállalás. Viszont pár mankós ember láttán nem én voltam az egyetlen, aki fizikai kockázatot vállalt a Papa Roach kedvéért. 

És nyilván érzi ezt a több korosztályt átszelő lelkesedést Jacoby Shaddix is, egy interjúban el is mondta, hogy 

Az alapján, hogy egy kedd este is simán vonzanak vagy nyolcezer embert, még lenne is benne ráció, de mégsem gondolom, hogy egy nap majd pár óra leforgása alatt eladnak majd egy Puskés arénányi jegyet, mert egyszerűen túl sokan osztozkodnak ezen a tortán. 

Mások mellett a Deftones, a Korn, a Limp Bizkit vagy a System Of a Down is, amelyektől a ráadásban elő is vettek egy-egy slágert, érzékeltetve, hogy a nu metal műfaja egy nagy család. És ez nem a nyolcvanas évek, amikor a Depeche Mode és a Duran Duran rajongói képesek voltak egymásnak menni. Most, ha valaki szereti az egyik előadót a műfajból, akkor nagy valószínűséggel az összes többit is.